Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK, -- közkincs » Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenhatodik fejezet; A két utas kalandjairól, két leánnyal, két majommal s azokkal a vadakkal, akiket Füleseknek hívnak)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenhatodik fejezet; A két utas kalandjairól, két leánnyal, két majommal s azokkal a vadakkal, akiket Füleseknek hívnak)

20 április 2013

voltaire-002Candide meg az inasa rég túl volt már a határon, s a táborban még senki sem tudott a német jezsuita haláláról. A szemfüles Cacambo jól megtömte iszákját kenyérrel, csokoládéval, sonkával, gyümölccsel, sőt borral is. Andalúziai lovaikkal ismeretlen országba hatoltak, ahol holmi országútnak még a nyomát se találták. Végre egy szép térre értek, friss patakokkal volt átszelve. A mi két utasunk először is legelni engedte a lovakat. Cacambo ajánlotta a gazdájának, hogy egyenek valamit, s mindjárt példát is mutatott.

– Hogy kívánhatod – mondta Candide -, hogy egyem a sonkádból, amikor megöltem a báró fiát, és az a sors fenyeget, hogy soha többé nem látom a szépséges Kunigundát? Mi haszna hosszabbítsam meg nyomorúságos napjaimat, ha tőle távol kell sínylődnöm a bánatban és a lelkifurdalásban? S mit regél majd minderről a Jezsuita Hírharsona?

De miközben így beszélt, mégiscsak hozzáfogott az evéshez. A nap már kezdett lenyugodni. A mi két eltévedt utasunk
egyszerre apró sikoltásokat hall, mintha csak nőktől származnának. Csak azt nem tudták, a fájdalom vagy az öröm sugallta-e őket; de azonnal felkeltek, azzal a különös ijedelemmel és elfogódottsággal, amely ismeretlen helyen annyira úrrá lesz az ember lelkén. Ezek a sikolyok két teljesen meztelen lánytól származtak, akik a rét szélén könnyű lábbal futottak, nyomukban két majommal, azok meg a farukat harapdálták. Candide-ot elfogta a szánalom: a bolgároknál olyan jól megtanulta a céllövést, hogy egyetlen szem mogyorót eltalált volna a mogyoróbokron, anélkül, hogy egy levélke is megpörkölődött  volna mellette. S már fogta is spanyol mívű, kétlövetű puskáját, s egykettőre lelőtte mind a két veszedelmes majmot. – No, hál’istennek, kedves Cacambóm, ugye, nagy bajból mentettem ki ezt a két szegény teremtést? És ha bűnt követtem el azzal, hogy megöltem egy inkvizítort meg egy jezsuitát, gondolom, jóvátettem azzal, hogy megmentettem e két lány életét. Talán előkelő hölgyek, s hátha ez a kalandunk nagy hasznunkra lesz e tartományban!

Folytatta volna, de elállt a szava, mikor látta, hogy a két lány gyengéden csókolgatja ám a két majmot, könnyeket ont a hullájuk felett, s a rét csendjét a legfájóbb sirámokkal telíti.

– Ennyi jóságot nem vártam tőlük – mondta végre Cacambónak, aki megy így felelt neki:

– No, gazdám, most aztán remekelt; megölte a kisasszonyok udvarlóit.

– Udvarlóit? Lehetetlen! Cacambo, ne csúfolódj velem; hogy hihessek ilyesmit?

– Kedves gazdám – így Cacambo -, maga mindenen csodálkozik; mért volna olyan különös, hogy bizonyos országokban majmokat szeressenek a hölgyek? Hisz negyedrészt emberek, ahogy én negyedrészt spanyol vagyok.

– Hejh! – felelte szegény Candide -, emlékszem, mondta egyszer Pangloss mester, hogy a hajdankor többször látott ilyen baleseteket, s az ily keveredésből származtak az aegipánok, a szatírok és a faunok, akiket ókori nagyjaink saját szemükkel is láttak; de hát én ezt mindig csak afféle mesének tartottam.

– Nohát – mondta Cacambo -, szemével láthatja, hogy nem mese; s figyelje, mint értelmezik azok a fehérszemélyek, akik nem részesülhettek néminemű nevelésben; csak attól félek, hogy ezek a hölgyek még valami bajt hoznak ránk.

Ezek a komoly elmélkedések arra bírták Candide-ot, hogy végleg otthagyja a rétet, s behatoljon az erdőbe. Ott vacsorázott Cacambóval, s miután jól megátkozták a portugál inkvizítort, a Buenos Aires-i kormányzót és a bárót, jó mélyen elaludtak a puszta föld lágy moháján. Ébredésükkor érezték, hogy nem tudnak mozdulni; ennek az volt az oka, hogy éjszaka a Fülesek, a tartomány lakói, akiknek a két kisasszony besúgta az ittlétüket, összevissza kötözték őket faháncsból való kötelekkel. Legalább ötven meztelen Füles vette őket körül, mindenféle nyilakkal, bunkókkal s kőbaltákkal felfegyverezve; egyesek már nagy üstben forralták szaporán a vizet; mások nyársokat faragtak, s mindannyian azt kiáltozták: “Jezsovita, Jezsovita; bosszút állunk, jót zabálunk; jezsovitát zabálunk, jezsovitát zabálunk!”

– Ugye mondtam, kedves gazdám – sóhajtott szomorúan Cacambo -, hogy az a két lány még valami csúnyaságot csinál velünk?

Candide, az üst meg a nyársak láttán így kiáltott fel bánatosan:

– Biztosan vagy megsütnek, vagy megfőznek bennünket. Ó, mit szólna Pangloss mester, ha látná, milyen a romlatlan természet? Minden jól van, elismerem; de bevallom, kegyetlenül fáj, hogy elveszítettem Kunigundát, és hogy most a Fülesek nyárson fognak megsütni.

Cacambo még sohasem vesztette el a fejét.

– Ne búsuljon – mondta a vigasztalan Candide-nak -, értek kicsit ezeknek a nyelvén; próbálok beszélni velük.

– Aztán csak jól megmondd nekik, micsoda embertelenség az emberevés, s főképp mily kevéssé keresztényi!

– Uraim – kezdte Cacambo -, így hát még ma egy jezsuitát óhajtanak megenni; igazuk van; semmi sem jogosultabb, mint hogy így bánjunk ellenségeinkkel. Csakugyan, a természetjog azt tanítja, hogy öljük meg felebarátunkat, s így is cselekszik mindenki az egész földkerekségen. Ha nem élünk azzal a joggal, hogy megegyük felebarátunkat, egyes-egyedül azért tesszük, mert mással is jóllakhatunk; de hát az urak, úgy látom, nem tudják kárpótolni magukat, mint mi; akkor meg jobb, sokkal jobb, ha megeszik ellenségeiket, mintsem hogy csak úgy átengedjék a hollóknak meg a kányáknak a győzelem biztos gyümölcseit. Viszont csak nem fogják megenni, uraim, a barátaikat? Azt hiszik, egy jezsuitát fognak most felnyársalni, holott védelmezőjüket, ellenségük ellenségét szándékoznak megsütni. Jómagam itt születtem, ugyanebben az országban; ez az úr itt mellettem a gazdám, s nemhogy jezsuita volna, hanem megölt egy jezsuitát, s most is annak a csuháját hordja; ezért is a félreértés. Próbálják ellenőrizni mindazt, amit csak mondtam; fogják a csuhát, s vigyék el a páterek legközelebbi határához; kérdezzék csak meg, hogy a gazdám nem ölt-e meg egy jezsuita tisztet. Nem sok idő kell hozzá; azért még megehetnek minket, ha úgy találják, hogy hazudtam. Viszont, hogyha igazat mondtam, sokkal jobban ismerik a közjogot, a törvényeket és az erkölcsi elveket, semhogy meg ne kegyelmeznének íziben és mindkettőnknek.

A Fülesek e beszédet igen értelmesnek találták; mindjárt két előkelőséget küldtek nagy sietve a határra; a követek, eszes emberek lévén, jól végezték feladatukat, s hamarosan vissza is tértek a legeslegjobb újságokkal. A Fülesek azonnal kiszabadították a két foglyot, aztán elhalmozták őket jóindulatuk jeleivel, szép lányokkal kínálták, frissítőkkel üdítették őket, elmentek velük seregestül országuk legszélső határáig, és nagy vígan kiáltgatták: “Rendes ember, nem jezsovita!”

Candide nem győzött csodálkozni szabadulása körülményein.

– Micsoda nép! – mondogatta – mily erkölcsök! – milyen emberek! Ha nem döföm le – szerencsémre – Kunigunda kisasszony testvérét, úgy látszik, hogy azonnal megettek volna irgalmatlanul! De hát sebaj! mégiscsak jó ez a romlatlan természet, mert hisz ezek az emberek, ahelyett, hogy megettek volna, elhalmoztak jóságuk legváltozatosabb jeleivel, mihelyt sikerült megtudniuk, hogy nem vagyok jezsuita.

-- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK, -- közkincs

Nincs hozzászólás to “Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenhatodik fejezet; A két utas kalandjairól, két leánnyal, két majommal s azokkal a vadakkal, akiket Füleseknek hívnak)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)