Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK, -- közkincs » Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenhetedik fejezet; Arról, hogyan érkezett meg Candide és Cacambo Eldorádóba, s hogy milyen látnivalókban volt részük)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenhetedik fejezet; Arról, hogyan érkezett meg Candide és Cacambo Eldorádóba, s hogy milyen látnivalókban volt részük)

voltaireAmikor a Fülesek országhatárához értek, Cacambo így szólt Candide-hoz:

– Amint látja, kedves gazdám, ez a világ se jobb, mint a másik; higgye el, jobb lesz visszamennünk Európába, mégpedig minél hamarabb.

– De hát – így Candide -, hogy mehetnénk vissza? És aztán mondd csak, hova mennénk? Ha áldott szülőhazámba mennék, akkor vagy a bolgárok, vagy az avarok ölnek meg; ha visszatérek Portugáliába, azon nyomban megégetnek, ha
meg viszont itt maradunk, minden percben megeshet velünk, hogy bizony felnyársalnak bennünket. De hát hogyan hagyhatnám itt a világnak ezt a részét, ahol a szép Kunigunda lakik?

– Menjünk akkor Cayenne-be – így Cacambo -, ott talán találunk majd franciákat, akik sokat utaznak; azok tán segíthetnek rajtunk. Az Úristen előbb-utóbb majd csak megszán bennünket.

Csakhogy nem volt ám oly könnyű egyenesen Cayenne-be menni; ők legfeljebb annyit tudtak, milyen irányban kell menniök; közben hegyekbe, folyókba, szakadékokba, útonállókba, vadakba és sok másféle szörnyű akadályokba ütköztek. Lovaik kidőltek a fáradtságtól; élelmük csakhamar elfogyott; és egy egész hónapig holmi vad gyümölcsökből éltek, míg aztán végül kókuszfákkal szegélyezett kis folyóra bukkantak; így valahogy megőrizték életüket és reménységüket.

Cacambo, aki éppen olyan jó tanácsokat adott, mint az öregasszony, azt mondta most Candide-nak:

– Nem bírjuk tovább, épp eleget jártunk; látok egy üres csónakot a parton; töltsük meg kókuszdióval, ugorjunk a bárkába, s bízzuk magunkat az áramra; egy folyóvíz mindenképp csak lakott helyre visz bennünket. Ha talán nem is kellemes, de valami újféle dolgot bizonyosan találunk.

– Hát akkor menjünk – mondta Candide -, bízzuk magunkat a gondviselésre.

Pár mérföldet eveztek, hol virágzó, hol sivatagos, hol sima, hol meredek partok között. A folyó egyre szélesebb lett; végül is egy iszonyatos sziklaívbe torkollott, mely szinte az égig emelkedett. A mi vakmerő utasaink bizony átengedték magukat e sziklatorok habjainak. Az itt összeszűkült folyó szörnyű robajjal és sebességgel ragadta őket túl a sziklaíven. Huszonnégy óra leteltével újra napvilágot láttak; de csónakjuk összetört, ahogy a szirtekhez ütődött; szikláról sziklára vánszorogtak legalább egy mérföld hosszat; végül is roppant horizont bontakozott ki előttük, égbe nyúló hegyekkel körös-körül. Jól megmívelt vidéket láttak, egyformán üdítőt a szemnek s gyümölcsözőt a szervezetnek; a hasznosság mindenütt keveredett a kellemetességgel; az utak telis-tele voltak, jobban mondva csak úgy ragyogtak vakító anyagból készült és szép formájú kocsikkal; mindegyikben szebbnél szebb hölgyek és férfiak ültek, s mindegyiket hatalmas, piros juhok húzták gyorsan, gyorsabban, mint a legsebesebb andalúziai, tetuani s méquinezi paripák.

– No – mondta Candide -, ha jól látom, ez az ország többet ér Vesztfáliánál.

Mindjárt az első falunál megállapodtak és megpihentek. A falu szélén néhány gyerek, aranybrokát rongyokban, holmi kavicsokkal játszadozott; a mi másik világból idetévedt utasaink azzal mulattak, hogy nézték őket; kavicsaik igen széles, kerek formájú kövek voltak, sárgák, zöldek, pirosak s igen erős fényűek. Az utasoknak kedvük támadt rá, hogy pár darabot felszedjenek; s az egyik lám arany volt, a másik rubin, a harmadik smaragd, s a legkisebb is beillett volna a mongol császár legszebb tróndíszének.

– Ezek a gyerekek – így Cacambo – biztosan királyi hercegek, és csak azért játszhatnak ilyen drága kavicsokkal.

De a falusi tanító épp akkor jött közéjük, hogy visszahajtsa őket az iskolába.

– No lám – mondta rá Candide -, a királyi ház nevelője.

A kis koldusok azonnal abbahagyták a játékot, s a földön hagyták a kavicsokat, valamint előbbi játékszereiket. Candide mindannyit felszedte, rohant velük a nevelőhöz, s alázatosan átnyújtotta őket, jelekkel adva értésére, hogy a királyi felségek ott felejtették a földön az aranyakat és az ékköveket. A falusi tanító nevetve csapta őket földhöz, csodálkozva nézett bele Candide arcába egy pillanatra, aztán folytatta az útját.

Az utasok tovább is szedegették az aranyat, a rubinokat és a smaragdokat.

– Hol vagyunk? – kiáltott fel Candide. – Úgy látszik, hogy a királyfik itt igen jó nevelést kapnak, mivel arra tanítják őket, hogy vessék meg az aranyat és az ékköveket.

Cacambo éppúgy bámult, mint Candide. Végre közelebb kerültek a falu első házához; olyan volt a formája, mint egy európai palotáé. Egész tömeg sürgött-forgott az ajtónál és benn a házban; belülről szép muzsika hallatszott, s élvezetes konyhaszag áradt széjjel. Cacambo odalopódzott a bejárás közelébe, s hallotta, perui nyelven beszélnek; ez volt az ő anyanyelve; mert hisz ugye mindenki tudja, hogy Cacambo Tucumánban, egy olyan faluban született, ahol csak ezt a nyelvet ismerik.

– Majd a tolmácsa leszek – vetette oda Candide-nak -, menjünk csak be, ez itt a kocsma.

A fogadóból máris két lány s két legény jött feléjük, aranyos posztóba öltözve s hajukban szalagokkal, s biztatták őket, üljenek le mindnyájuk közös asztalához. Négyféle levest szolgáltak fel, mindegyikben két papagájjal; egy jól megfőtt s legalább kétszáz fontos kondorkeselyűt; két jóízű sült majmot; háromszáz kolibrit egy tálon s hatszáz aprómadarat egy másikon; aztán remek pörkölteket s páratlan ízű süteményeket; s mindezt csupa szebbnél szebb, áttetsző kristályedényben. A felszolgálók többféle cukornádlé-itallal kedveskedtek.

A vendégek legtöbbnyire kalmárok és fuvarosok voltak, mind roppantul udvariasak, s Cacambóhoz csupa finom s tapintatos kérdést intéztek; viszont az ő kérdéseire mindig kielégítően feleltek.

A vacsora végeztével Cacambo és Candide azt hitte, hogy bőségesen kifizette vendéglői tartozását, mikor a talált aranyak közül két darabot az asztalon hagyott; a fogadósék azt se tudták, hova legyenek a nevetéstől, és sokáig egyre csak a fájós oldalukat tapogatták. Végre mégis magukhoz tértek.

– Uraim – szólt a fogadós -, látom, mindketten idegenek, s mi nem szoktuk meg, hogy idegeneket lássunk. Bocsássanak meg, hogy nevettünk, mikor ebéd fejében az országút kavicsait kínálták fel fizetségül. Biztosan nincs idevaló pénzük, de hát nincs is rá szükség, anélkül is ehetnek nálunk. Minden fogadót a kormány fizet, mindannyit a kereskedelem kényelmére szervezték. Itt bizony rosszul étkeztek, mert ez csak afféle szegény falu; viszont bárhol rangjukhoz méltó fogadásban lesz majd részük.

Cacambo elmondta Candide-nak mindazt, amit a vendéglős mondott, s Candide éppoly bámulattal és kábultan hallgatta, mint ahogy Cacambo tolmácsolta.

– Micsoda ország – mondták mindketten -, sehol sem ismerik a földön, és az egész természet oly különböző itt a miénktől! Biztosan ez lesz az az ország, ahol minden a lehető legjobb; mert hát, mondjanak akármit, ilyennek is kell léteznie. S beszélhetett Pangloss mester, azért sokszor láttam én is, milyen rossz minden Vesztfáliában.

-- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK, -- közkincs

Nincs hozzászólás to “Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenhetedik fejezet; Arról, hogyan érkezett meg Candide és Cacambo Eldorádóba, s hogy milyen látnivalókban volt részük)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)