Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK, -- közkincs » Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenkettedik fejezet; Ez is az öregasszonyról szól és további bajairól)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenkettedik fejezet; Ez is az öregasszonyról szól és további bajairól)

9 február 2013

voltaire-002Bámulva és elbűvölten, hogy hazám nyelvét hallhatom, s nem kevésbé csodálkozva ennek az embernek a szavain, azt feleltem ott mindjárt neki, hogy sokkal nagyobb bajok is vannak, mint amiért ő panaszkodik; s el is mondtam pár szóval, mi mindent kellett elszenvednem, s azzal újabb ájulásba estem. Elvonszolt egy közeli házba, ágyba fektetett, enni adott, kiszolgált, vigasztalt, hízelkedett, kijelentette, hogy sosem látott olyan szépséget, mint én, és hogy még sosem sajnálta
úgy, amit már sosem kaphat vissza.

– Nápolyban születtem – mondta -, ott évente két-háromezer gyermeket is kiherélnek; vannak, akik belehalnak, mások meg a nőknél is szebb szoprán hangra tesznek szert tőle, s megint mások államfők is lesznek. Engem is megoperáltak, mégpedig teljes sikerrel, s így lettem belső muzsikusa Palestrina hercegnőnek.

– Anyámnak! – kiáltottam fel.

– Anyjának! – kiáltott fel ő sírva. – Hát ön az a kis hercegnő, akit hatéves koráig neveltem, és aki már akkor is oly szépnek ígérkezett, mint ön mostan?

– Én vagyok az; anyám is itt van pár száz lépésre, darabokra vágva, egy egész halom hulla alatt.

Elmondtam néki, mi történt; ő is elmondta kalandjait, s megtudtam, hogy egy keresztény király küldte a marokkói fejedelemhez oly szerződés megkötésére, amely szerint ez puskaport, ágyúkat s hajókat ad néki, ha segíti más keresztények kereskedelmének a tönkretételében.

– Megbízatásom sikerrel járt – mondta a becsületes eunuch -, most aztán Ceutába hajózom, s hazaviszem a kisasszonyt Olaszországba. Ma che sciagura d’essere senza coglioni!

Megköszöntem a jóságát túláradó könnyeimmel; csakhogy ő Olaszország helyett egyenesen Algírba vitt, s eladott az odavaló dej-nek. De alighogy eladott, kitört a pestis Algírban, miután végigpusztította Afrikát, Ázsiát és Európát. Földrengésben, ugye, volt már része; de kapott-e a kisasszony pestist?

– Nem én – felelte a bárónő.

– Ha egyszer elkapta volna – folytatta az öregasszony -, bizony, be kéne vallania, hogy az még a földrengésnél is rosszabb. Afrikában igen gyakori; én is csakhamar elkaptam. Képzelje, micsoda helyzet, a római pápa leányának, aki alig tizenöt éves, s rövid három hónap alatt megismerte a szegénységet és a rabszolgaságot, akit meg is gyaláztak, akinek szeme láttára vagdalták darabokra az anyját, aki máris átélte az éhezést, s a háborút, s akinek most pestisben kell kiszenvednie Algírban! De hát nem kellett kiszenvednem; viszont ebbe halt bele az én eunuchom meg a dej s majdnem az egész szeráj Algírban.

Mikor a pestis borzalmai úgy-ahogy mégis elmúltak, a dej rabnőit mind eladták. Engem egy kalmár vásárolt meg, s Tuniszba vitt magával; ott eladott egy másik kalmárnak, az meg Tripoliszba vitt tovább; Tripoliszból Alexandriába, Alexandriából Szmirnába, Szmirnából Konstantinápolyba hurcoltak. Végül egy janicsáragáé lettem, akit egy szép nap kirendeltek Azov várának védelmére, az ostromló oroszok ellenében.

Az aga szerette a szépnemet, s egész szeráját magával vitte; minket Meótisz mocsarai mellé, egy kis várba telepített, két fekete eunuchhal és húszfőnyi katonával. Temérdek oroszt öltek meg, de azok se lustálkodtak: Azovot elébb felégették, aztán népét kardélre hányták, s nem ismertek irgalmat se nőkkel, se gyermekekkel szemben: csak a mi kis várunk maradt meg; az oroszok éhséggel próbáltak megtörni bennünket. A húsz janicsár megesküdött, hogy sosem adja meg magát. Az éhség arra vitte őket, hogy megegyék a két eunuchot, mivel hogy ragaszkodtak az esküjükhöz. Pár nap múlva úgy döntöttek, hogy a nőket is megeszik.

Volt nekünk egy igen jámbor és könyörületes imámunk, aki szép beszédet tartott, s próbálta meggyőzni őket, hogy ne öljenek meg minket egészen.

– Csakis a fél fenekét vágjátok le mindegyik hölgynek, s már ezzel is jóllakhattok; ha aztán folytatni kell a dolgot, megint lesz eleségtek pár nap múlva. Az ég biztosan számon tartja ezt az irgalmas cselekedetet, s meg is fog segíteni benneteket.

Mivel igen szépen beszélt, meg is fogadták a szavát: elvégezték rajtunk sorra ezt a szörnyű operációt; az imám azzal a kenőccsel gyógyítgatta sebeinket, amelyet a körülmetélt gyermekeknek szoktak adni; mondhatom, mindannyian haldokoltunk.

Alig kapták be a janicsárok a tőlünk kapott lakomát, már ott voltak az oroszok; lapos kis bárkákon jöttek; egy janicsár se maradt életben. Az oroszok nemigen nézték, milyen állapotban vagyunk. Mindenhol vannak francia sebészek; egyikük igen ügyes ember, gondozni kezdett bennünket, s így csakhamar meggyógyultunk; sose felejtem, amíg élek, hogy mikor behegedtek a sebeim, máris gáláns ajánlatot tett nékem. Egyébként igen vigasztalt mindnyájunkat; mondta, hogy az ostromolt várakban sokszor történt már ilyesmi, s hogy ez a háború törvénye.

Mihelyt a hölgyek járni tudtak, mind elvitték őket Moszkvába; én egy bojárhoz jutottam, akinél kertésznő lettem, s aki minden áldott nap húsz ostorcsapást mért a hátamra; mikor aztán ezt az urat két év múlva kerékbe törték, harminc másik bojárral együtt, valami udvari intrika miatt, felhasználtam az alkalmat, s egyszerűen megszöktem; bejártam egész Oroszországot; voltam cseléd, többek közt egy rigai kocsmában, aztán Rostockban, Weimarban, Lipcsében, Kasselben, Utrechtben, Leydenben, Hágában és Rotterdamban; megvénültem a nyomorban meg aztán a gyalázatban, éspedig fele fenekemmel, és sohase feledve, hogy egy pápa lánya vagyok; nem egyszer, de százszor is el akartam emészteni magam, de hát szerettem az életet. Ez a furcsa gyengeség talán leggyászosabb hajlandóságunk: mert hát van-e butább dolog, egyre hordanunk azt a terhet, amelyet bármikor eldobhatnánk; borzadozunk létünktől, s mégis ragaszkodunk a léthez; egyszóval simogatjuk azt a kígyót, amelyik egyre mar bennünket, mígnem aztán egy szép napon a szívünket is megeszi?

Azokban az országokban, ahova sorsom elvetett, s azokban a kocsmákban, ahol dolgoznom kellett, temérdek olyan embert láttam, akik utálták az életüket; de csak tizenkettőt olyat, aki önként vetett véget a nyomorának; három négert, négy ángliust, négy genfit és egy német tanárt, akit úgy hívtak, hogy Robek. A végén aztán szolgáló lettem Don Issacarnál, a zsidónál; amint tudja, szép kisasszony, ide osztott be maga mellé; attól fogva állandóan a maga sorsát követem, és a maga kalandjai jobban érdekelnek, mint a magaméi. Nem is beszéltem volna soha az én nyomorúságomról, ha nem érezném magamat megbántva a hiúságomban, s ha nem volna szokás a hajón, hogy unaloműzőül meséket mondjunk egymásnak. Egyszóval, kedves kisasszony, van egy kevés tapasztalásom, ismerem a világot; ha jól akar szórakozni, szólítsa fel az utasokat, mesélje el mindegyik a maga élettörténetét; s ha csak egy is akad köztük, aki nem átkozta meg az életét, s aki nincs meggyőződve arról, hogy ő legszerencsétlenebb flótás ezen a tág világon, bedobhat engem a tengerbe, mégpedig fejjel lefelé.

-- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK, -- közkincs

Nincs hozzászólás to “Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenkettedik fejezet; Ez is az öregasszonyról szól és további bajairól)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)