Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- érték, -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK » Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenkilencedik fejezet; Arról, hogy mi történt Szurinamban, s mint ismerkedett meg Candide Martinnel)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenkilencedik fejezet; Arról, hogy mi történt Szurinamban, s mint ismerkedett meg Candide Martinnel)

voltaire-002Utasaink első napja eléggé kellemes volt. Vidultak arra a gondolatra, hogy kettőjüknek több kincse van, mint amennyit Ázsia, Afrika s Európa egybegyűjthetett. Candide, szerelmi mámorában, minden fába bevéste Kunigunda nevét. A második nap két juhuk eltévedt a mocsarak között, s el is süllyedt terhestül; pár nap múlva két másik juh belehalt a fáradalmakba; hét vagy nyolc éhségtől pusztult el valahol a sivatagban; néhányan, megint pár nap múlva, beleestek a szakadékokba. Végül is, száznapi járás után, mindössze két juhuk maradt. Mondta is Candide Cacambónak:

– Amint látod, barátom, a földi javak veszendők; semmi sem szilárd, csak az erény s a viszontlátás öröme Kunigundával.

– Belátom – mondta Cacambo -, de még mindig van két juhunk, több kinccsel, mint amennyivel akár a spanyol király is rendelkezik, s már látok messziről egy várost, gondolom, hogy Szurinam, a hollandok birtoka. Végére értünk fáradalmainknak, s kezdjük ízlelni boldogságunkat.

Ahogy a városhoz közeledtek, egy négert láttak a földön fekve; csak a fele öltözetében, vagyis egy kék vászon alsónadrágban; szegénynek még a jobb keze meg a bal lába is hiányzott.

– Úristen! – szólt hozzá Candide hollandusul -, mit csinálsz itt, barátom, ebben a szörnyűséges állapotban?

– Várom a gazdámat, Vanderdendur urat, a hírneves kereskedőt – mondta a néger.

– Vanderdendur úr bánt így veled? – faggatta tovább is Candide.

– Igen, uram – mondta a néger -, errefelé ez a szokás. Félévenként minden öltözetül egyetlen vászonnadrágot kapunk.
Cukorgyárakban dolgozunk, s ha a malomkő elkapja egyik ujjunkat, azonnal levágják a kezünket, ha meg el akarunk szökni, levágják a lábunkat; én mindkettőn keresztülestem. Hát bizony, ezen az áron ehetnek csak cukrot Európában. Pedig mikor szegény anyám eladott a guineai parton tíz patagón tallérért, így szólt hozzám: “Gyermekem, áldd a fétiseinket, és imádd őket szüntelen, nekik köszönhetjük a boldogságunkat; az a kiváló tisztesség ért, hogy rabja lehetsz fehér urainknak, s ezzel boldoggá teszed apádat és anyádat.” Hejh! nem tudom máig sem, csakugyan boldoggá tettem-e őket, csak azt tudom, hogy ők bizony nem tettek engem boldoggá. A kutyák, a majmok s a papagájok ezerszer boldogabbak, mint mi vagyunk: azok a holland fétisek, akik megkereszteltek engem, minden vasárnap azt mondják, hogy Ádám gyermekei vagyunk mind, fehérek és feketék. Én nem vagyok őskutató, de ha ezek a prédikálók csakugyan igazat mondanak, akkor mindnyájan rokonok, édes unokatestvérek vagyunk. Ezek után, mondja csak, lehet-e gyalázatosabban bánni a közeli rokonokkal?

– Ó, Pangloss! – kiáltott fel Candide -, képzelmed sem álmodott ily szörnyűséget; hiába, látom, végül is lemondok a te optimizmusodról.

– Mi az az optimizmus? – így Cacambo.

– Semmi más, sajnos – felelt Candide -, mint annak a dühös bizonygatása, hogy minden a legeslegjobb, mikor minden a legrosszabb.

S könnyezni kezdett, elnézve a négert, és sírva ért Szurinamba.

Először is aziránt érdeklődtek, nincs-e egy hajó a kikötőben, amelyet elküldhetnének Buenos Airesbe. Akinek szóltak, éppen egy spanyol hajónak volt a kapitánya, s ez mindjárt tisztességes alkut ajánlott a két utazónak. Candide és a hű Cacambo ott várt rá a két juhocskával.

Ami Candide-nak a szívén, az egyben a száján is volt, s egykettőre elmesélte minden kalandját a spanyolnak, sőt azt is bevallotta neki, hogy meg akarja szöktetni Kunigundát.

– Akkor pedig – így a spanyol -, isten őrizz, hogy elvigyem Buenos Airesbe; az urakat éppúgy felkötnék, mint engem is; Kunigunda kisasszony a kormányzó úr kegyencnője.

Candide-ot mintha villám érte volna, sokáig keservesen sírdogált; végül is félrevonta Cacambót, és így szólt hozzá:

– Azt hiszem, kedves barátom, a következőképpen kell cselekedni. Mindegyikünknek legalább öt-hatmillió értékű gyémánt van a zsebében; te sokkal ügyesebb vagy, mint én; te menj el Kunigundáért Buenos Airesbe. Ha a kormányzó ellenkezik, adj neki egymilliót; ha ez sem elég, adj neki kettőt; te nem öltél inkvizítort, nem leszel gyanús senkinek. Én egy másik hajóra szállok, s Velencében foglak megvárni; szabad ország, ahol nem kell félni se bolgártól, se avartól, se zsidótól, se inkvizítortól.

Cacambo szívből helyeselte Candide e bölcs elhatározását. Igaz, rettentően fájt neki, hogy válni kellett jó gazdájától, aki közben valóságos benső jó barátja lett; de hát örült, hogy hasznára lehet, s ez enyhítette a válás fájdalmát. Megölelték egymást, és bő könnyeket hullattak; Candide figyelmeztette még, hogy gondoljon az öregasszonyra. Cacambo még aznap elindult: igen jó ember volt Cacambo.

Candide egy kis ideig még ott maradt Szurinamban, s arra várt, hogy elmehessen egy másik kapitánnyal Olaszországba, persze a két megmaradt juhocskával egyetemben. Szolgákat is fogadott, és vett mindent, ami csak kellett az ily hosszú utazáshoz; végül is Vanderdendur úr, egy nagy hajó tulajdonosa jelentkezett Candide-nál.

– Mennyit kér – mondta néki mindjárt -, ha elvisz a hajóján egyenesen Velencébe, engem meg a szolgáimat, málháimat s két juhomat?

A hollandus nem kevesebb, mint tízezer piasztert kért: Candide egy percig sem habozott.

“Hohó – mondta magában az agyafúrt Vanderdendur -, ha ez az idegen első szóra tízezer piasztert is megad, biztosan rettentően gazdag.” Ezért hát visszajött egy idő múlva, s kijelentette, nem indulhat húszezer piaszternél kevesebbért.

– Rendben van, megkapja – mondta Candide.

“Ejha! – így a ravasz kalmár -, ez az ember oly könnyen ad húszezer piasztert, mint tízezret.” Még egyszer visszajött, s azt mondta, hogy sajnálja, de a velencei útnak harmincezer piaszter az ára.

– Akkor hát kap harmincezret – válaszolta neki Candide.

“Ejnye – morfondírozott tovább a kalmárlelkű hollandus -, harmincezer piaszter mit sem jelent ennek az úrnak: a két juh minden bizonnyal roppant kincsekkel van megrakva; de most már ne licitáljunk többet; előbb csak fizesse ki a harmincezer piasztert, majd aztán meglátjuk, mi lesz.”

Candide eladott két kis gyémántot, s a kisebbik is többet ért, mint a hollandustól kívánt összeg. A pénzt előre kifizette. A két juhot a hajóra vitték. Maga Candide kis csónakján iparkodott utánuk, hogy maga is felszálljon a távolabb horgonyzó hajóra; ámde közben a hollandus már készült az indulásra, felvontatta a vitorlákat, kifutott a kikötőből, s még a szél is neki kedvezett. Candide ámulva s félájultan csakhamar elvesztette szem elől.

– Hiába – mondta -, megint egy új fogás, megint a régi világhoz méltó.

Visszatért a kikötőbe, szédülten a nagy fájdalomtól; mert végre is annyit vesztett, amennyi húsz királynak is sok lett volna.

Elment a hollandus bíróhoz; s mivel kissé izgatott volt, keményen kopogott az ajtón; belépett, elmondta, miről van szó, s kissé hangosabban beszélt, mint ahogyan illett volna. A bíró először tízezer piasztert fizettetett vele, mivel olyan nagy lármát csapott, azután meghallgatta türelemmel, megígérte, hogy megvizsgálja mielőbb az esetet, mihelyt a kalmár visszatér, újabb tízezer piasztert kérve a kihallgatás költségeiért.

Ez az eljárás végképpen kétségbe ejtette Candide-ot; tulajdonképp már ezerszer fájdalmasabb bajok is érték; de a bíró hidegvére meg a zsivány kalmáré egészen feltüzelte az epéjét, s ettől valami mély és sötét melankóliába keveredett. Az emberek gonoszsága teljes csúfságában tárult elé; szomorú gondolatai felhőkként kergetőztek az elméjében. Végül egy francia hajót talált, amely Bordeaux felé indult, s mivel már nem voltak neki gyémánttal terhelt juhai, a hajón csak egy szobácskát bérelt, azt is igen jutányos áron, a városban meg kihirdette, hogy kétezer piasztert ád, útiköltséggel és élelemmel, annak a derék embernek, aki megosztaná vele az utazás fáradalmait, de csak hogyha ez az ember mindenki másnál szerencsétlenebb, és mindenkinél jobban utálja jelenlegi helyzetét.

Akkora tömeg jelentkezett, hogy egy egész hajóhad is kevés lett volna befogadásukra. Candide a legnyilvánvalóbb világgyűlölők közt akart választani, s kiszemelt közülük vagy húszat, akik mind rokonszenvesnek látszottak, s világgyűlölet dolgában mindegyikük külön-külön magának vindikálta az első helyet. Meghívta őket a kocsmába, s vacsorát hozatott mindnyájuknak, azzal az egyetlen feltétellel, hogy mindegyik megesküszik: híven mondja el élettörténetét, viszont Candide ígérte, hogy annak adja az elsőbbséget, aki a legszánalomraméltóbb és a legelégedetlenebb köztük, a legjogosabb alapon; sőt a többiektől sem sajnál valami kis jutalmat.

Hajnali négyig maradtak együtt. Candide-nak, míg hallgatta változatos kalandjaikat, eszébe jutott, mit mondott tengeri útjukon az öregasszony, s mily vakmerő határozottsággal állította az utasokról, hogy egyetlenegy sincs köztük, akit ne ért volna egyszer valami nagy szerencsétlenség. Minden újabb kalandnál, amelyet elmeséltek neki, újra meg újra Panglossra gondolt.

– No – mondta -, szegény mesterem, bizony nagy zavarban volnál, ha be kéne bizonyítanod a te filozófiai rendszeredet! Szeretném, ha itt volnál. Egy biztos: ha minden jól van, akkor Eldorádóban van jól, nem pedig a föld többi részén.

Végül is egy szegény tudóst választott ki a húsz közül: tíz évig az amszterdami könyvárusoknak dolgozott. S Candide szerint nincs a földön még egy olyan mesterség, amitől több joggal és jobban lehetne undorodni.

Ezt a tudóst, aki egyébként igen derék, jó ember volt, a felesége kifosztotta, a fia összevissza verte, a lánya meg elhagyta, megszökött egy portugállal. Nemrég vesztette csak el azt a kis állását, amiből élt, a szurinami prédikátorok szintén csúnyán üldözték, mert szociniánusnak tartották. Szó sincs róla, a többiek legalább olyan szerencsétlenek voltak, mint ő, azonban Candide azt remélte, hogy a tudós biztosan szórakoztatni fogja útközben. A vetélytársak úgy érezték, hogy Candide igazságtalanul bánt velük, s Candide azzal próbálta csillapítani haragjukat, hogy mindegyiknek száz piasztert olvasott a kezébe.

-- érték, -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK

Nincs hozzászólás to “Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenkilencedik fejezet; Arról, hogy mi történt Szurinamban, s mint ismerkedett meg Candide Martinnel)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)