Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK, -- közkincs » Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizennegyedik fejezet; Arról, hogy Paraguay jezsuitái mint fogadták Candide-ot s Cacambót)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizennegyedik fejezet; Arról, hogy Paraguay jezsuitái mint fogadták Candide-ot s Cacambót)

24 március 2013

voltaire-001Candide egy derék szolgát is hozott magával Cádizból, amilyen nem egy szaladgál a spanyol partokon és gyarmatokon. Ez csak negyedrészt volt spanyol, egy kevertvérűtől származott valahol Tucumánból; volt már minden, ministráns, sekrestyés, matróz, szerzetes, ügynök, katona és lakáj. Cacambónak nevezték, és igen szerette gazdáját, mivel ez az ő
gazdája igen derék ember volt. Cacambo máris felnyergelte a két andalúziai lovat.

– Menjünk, gazdám, kövessük az öregasszony tanácsát, siessünk, fussunk, ne is nézzünk hátra.

Candide forró könnyeket hullatott:

– Ó, drága, szép Kunigundám! Éppen most kell elválnunk, amikor a kormányzó úr összeesketne bennünket! Kunigundám, mi lesz veled most, hogy ily messze kerültél hazulról?

– Majd lesz vele, ami lesz – válaszolta Cacambo -, a nőket sosem érheti baj: az isten is velük van; szaladjunk!

– Hová vezetsz? Hová megyünk? Mit tegyek Kunigunda nélkül? – siránkozott tovább is Candide.

– Compostellai Szent Jakabra – felelte rá Cacambo -, ugye úgy volt, hogy a jezsuiták ellen harcol? Nohát, most harcoljon ővelük; jól ismerem az utakat, elvezetem a birodalmukba, örülni fognak az oly kapitánynak, aki bolgár módra tud szalutálni; meglátja, megcsinálja a szerencséjét! Ha nincs sikerünk az óvilágban, majd csak lesz egyszer az újban. Lehet-e nagyobb öröm annál, mint új dolgokat látni és csinálni?

– Szóval már voltál Paraguayban? – kérdezte tőle Candide.

– Bizony, igen – felelte Cacambo -, pedellus voltam a Mária-klastrom híres intézetében, s úgy ismerem a páterek kormányzatát, mint a tenyeremet. Csodálatos dolog ám ez a papi kormányzat! A birodalom átmérője máris több mint háromszáz mérföld; az egész harminc tartományra oszlik. A pátereké ottan minden – a népé meg nesze semmi: egyszóval az ész és az igazság remekműve. Az én szememben nincs istenibb látvány, mint ezeké a pátereké, akik itt hadba mernek szállni a spanyol meg a portugál királlyal, míg odahaza, Európában, ők gyóntatják ezeket a királyokat; itt ölik a spanyolokat, Madridban meg az égbe küldik őket; mulatságos dolog ez nagyon, de azért csak siessünk; meglátja, uram, boldog lesz, boldogabb, mint akárki. Hogy örülnek majd a páterek, ha megtudják, hogy olyan kapitány jön, aki bolgár módra szalutál!

Mihelyt az első várkapuhoz értek, Cacambo szólt az előőrsnek, hogy van itt egy kapitány, szeretne beszélni a parancsnok úrral. Mindjárt felzavarták a főőrséget. Egy paraguayi bennszülött tiszt rohant a parancsnok elé, hogy jelentse a nagy újságot. Candide-ot és Cacambót először is lefegyverezték; aztán elvették tőlük az andalúziai lovakat. A két idegent bevezették két sor katonaság között; a sor végén állt a parancsnok háromszögletű sapkával, jól felgyűrt reverendával, oldalán karddal, kezében kis lándzsával. Egyet intett, s a két idegent huszonnégy katona vette körül. Egy őrmester mondta, várniok kell, a parancsnok nem szólhat hozzájuk, s mert a tartományi főnök nem tűri, hogy spanyol ember csak a száját is kinyissa itt, legfeljebb az ő jelenlétében, és hogy három óránál tovább maradjon az országban.

– És hol van – kérdezte Cacambo – a tisztelendő tartományfőnök?

– A katonai parádén, ha már elvégezte a misét – válaszolta neki az őrmester -, s legfeljebb három óra múlva csókolhatjátok meg a sarkantyúját.

– De hát – így Cacambo – a kapitány úr éppen olyan éhes, akár én, amellett nem is spanyol, hanem német; nem reggelizhetnénk együtt, míg megérkezik őfőméltósága?

Az őrmester be is számolt a beszélgetésről a parancsnoknak.

– Hála istennek – mondta ez a nagyúr -, ha német, akkor beszélhetek vele; vezessétek csak a lugasomba.

S már vitték is Candide-ot egy szép kerti hűsölőbe, amelyet zöld és aranyos márványoszlopok ékítettek, s ahol rácsos kalitkákban papagájok, kolibrik, gyöngytyúkok, pirinyó szárnyasok s más ritka madarak zsibongtak. Gyönyörű aranyedényekben kitűnő reggelit tálaltak; s miközben a paraguayiak kukoricapuliszkát faltak, azt is kemény fatányérból, kinn a mezőn, forró napsütésben, a főtisztelendő parancsnok bevonult a lugasába.

Igen szép fiatalember volt, telt fehér és rózsaszín arcú, szép vonalú szemöldökkel, eleven szemmel, lángoló füllel, korallpiros ajakkal, s duzzadva a büszkeségtől, amely nem volt se spanyol, se pedig jezsuita színezetű. Candide is, Cacambo is visszakapta a lefoglalt fegyvereket s nem kevésbé a két andalúziai lovat; Cacambo zabot hányt eléjük ott mindjárt a lugas mellett, s közben folyton rajtuk volt a szeme, mert nem szerette a meglepetéseket.

Candide először megcsókolta a parancsnok reverendája szélét, aztán mindjárt asztalhoz ültek.

– Szóval, uraságod német? – mondta neki a jezsuita német nyelven.

– Igen, tisztelendő atyám – felelte Candide -, az vagyok.

Ahogy e szavakat kiejtették, mindkettőjüket egyszerre roppant meglepetés fogta el, egymásra néznek, s azt se tudják, hova legyenek nagy izgalmukban.

– S melyik német tartományból való? – kérdezi tovább a jezsuita.

– Abból a ronda Vesztfáliából – felelte azonnal Candide -, ott születtem a híres-neves thunder-ten-tronckhi kastélyban.

– Ó, egek! Hát lehetséges? – kiáltott fel a parancsnok.

– Ilyen csodát! – kiáltott fel Candide.

– Te volnál az? – mondta a parancsnok.

– Lehetetlen! – mondta Candide. Hanyatt esnek, felpattannak, aztán átölelik egymást, s szemükből könnypatakok csurdogálnak.

– Micsoda! Főtisztelendő úr lenne a szép Kunigunda testvéröccse? Akit feldaraboltak azok a dühödt bolgárok! A báró úr édesfia! S most jezsuita Paraguayban! Nohát, be kell vallanom, furcsa dolog ez a világ! Ó, Pangloss, Pangloss, de örvendeznél, ha nem kötöttek volna fel Lisszabonban!

A parancsnok eltávolította mind a fekete rabszolgákat, mind pedig a spanyolokat, akik kristályserlegekben szolgálták fel az italokat. Ezerszer köszönetet mondott Istennek és Szent Ignácnak; Candide-ot nem egyszer, de tízszer szorongatta a karjaiban; mindkettőjüknek az arca csak úgy fürdött a könnyekben.

– Hajh, még jobban csodálkozna, még többet sírna, még inkább hüledezne – mondta a páternek Candide -, ha megmondanám, hogy szép húga, Kunigunda kisasszony, akit, ugye, halottnak hisz, csupa élet és egészség.

– De hol?

– Itt a szomszédságban, a Buenos Aires-i kormányzó úrnál; én pedig azért jöttem ide, hogy maguk ellen harcoljak.

E hosszú társalgás minden szava újabb csodát fakasztott. Egész lelkük a nyelvükön volt, ott figyelt a fülükben, s ott ragyogott a szemükben. Mivelhogy németek voltak, sokáig maradtak az asztalnál, miközben türelemmel várták a tartományfőnök úr érkezését; s a parancsnok így kezdett szólni az ő kedves Candide-jához:

-- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK, -- közkincs

Nincs hozzászólás to “Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizennegyedik fejezet; Arról, hogy Paraguay jezsuitái mint fogadták Candide-ot s Cacambót)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)