Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- érték, -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK » Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizennyolcadik fejezet; Arról, hogy mit láttak Eldorádóban)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizennyolcadik fejezet; Arról, hogy mit láttak Eldorádóban)

voltaire-001Cacambo egész kíváncsiságát feltárta a fogadósnak; a fogadós meg azt mondta:

– Én magam igen tudatlan vagyok, és eddig lám, nem haltam bele; van itt egy aggastyánunk, valaha az udvarnál élt, ő ennek a királyságnak a legbölcsebb embere s egyben a legközlékenyebb. – S már vitte is Cacambót ehhez az öregemberhez. Candide most csak afféle másodrangú szerepet játszott, s ezúttal ő kísérte el az inasát. Igen egyszerű házba léptek, mert a kapu csak ezüstből volt, és a szobák burkolatát legfeljebb arany ékesítette, viszont a legkisebb részletek is oly sok ízlést mutattak, hogy a legdúsabb cifrázat sem versenyezhet velük sikerrel. Az előcsarnok falaiban legfeljebb rubin és smaragd csillogott, de az egész berendezés minden ily egyszerűséget jóvátett.

Az aggastyán a két idegent kolibritollal párnázott díványfélén fogadta, s gyémántkupába öntetett különböző italokat; utána pedig ily szavakkal elégítette ki a kíváncsiságukat:

– Százhetvenkét éves vagyok, s boldogult apámtól tudom, aki lovászmester volt a királynál, mily különös forradalmakon esett át Peru az ő életében. Ez a királyság, ahol vagyunk, az inkák ősi hazája;
elhagyták nagy oktalanul, hogy meghódítsák a világ egy részét, míg aztán ők nem pusztultak el a spanyolok kezétől. Sokkal okosabbak voltak családjuk ama hercegei, akik szülőföldjükön maradtak: ők rendezték aztán el a nemzet beleegyezésével, hogy soha egy lakos sem hagyhatja el a mi kis országunkat; ily módon őrizzük meg ártatlanságunkat és boldogságunkat. A spanyolok hallottak harangozni valamit az országunkról, s elnevezték Eldorádónak; sőt akadt egy angol lovag, Sir Raleigh-nak nevezték, aki ezelőtt száz évvel a közelünkbe is eljutott; de mivel csupa szakadék és áthághatatlan szikla közt élünk, eddig még nem volt semmi bajunk az európai nemzetek mohóságával, bár ők, nem tudom, miért, bolondulnak a mi földünk saráért és kavicsáért, s megölnének bennünket mind, csak hogy a java az övék legyen.

A társalgás jó sokáig tartott; szólt a kormányformákról, az erkölcsökről, az asszonyokról, a különböző művészetekről és a nyilvános mulatságokról. Végül Candide, aki még mindig szerette a metafizikát, megkérdeztette Cacambóval, van-e vallása az országnak.

Az öreg kissé elpirult.

– Micsoda? – mondta. – Hogy kételkedhetsz benne? Hálátlanoknak tartasz bennünket?

Cacambo szerényen megkérdezte, milyen az eldorádóiak vallása. Az öreg megint elpirult.

– Micsoda beszéd! – mondotta. – Hogy lehetne kétféle vallás? A mi vallásunk mindenki vallása; imádjuk istent este-reggel.

– Csak egy istent imádtok? – kérdezte megint Cacambo, aki tovább is tolmácsul szolgált Candide kételyeinek.

– Természetesen – mondta az öreg -, mert hisz nincs kettő, se három, se négy. Bevallom, hogy annak a ti világotoknak az utazói igen furcsa kérdéseket intéznek az emberhez.

De Candide csak tovább is faggatta a jó öreget; azt is szerette volna tudni, mint imádkoznak Eldorádóban.

– Mi nem imádkozunk – mondta a bölcs és tiszteletre méltó aggastyán -, hiszen nincs mit kérnünk tőle; mindent megadott, ami csak kell; ezért inkább szüntelenül köszönetet mondunk néki.

Candide olyan kíváncsi volt, hogy papokat is akart látni; kérdezte, hogy hol vannak. A jó öreg mosolygott:

– Barátaim – felelte -, mi mindnyájan papok vagyunk; a király s minden családfő hálaadó éneket zeng minden reggel, ünnepélyesen; s legalább öt- vagy hatezer muzsikus kíséri őket.

– Micsoda? Hát itt nincsenek disputáló, tanító, kormányzó s cselszövő szerzetesek, akik meg is égetik a velük ellenkező hitűeket?

– De hisz akkor őrültek volnának – felelte az aggastyán -, itt mindnyájan egy hiten vagyunk, s nem értem, hogy mit akartok mondani a szerzetesekkel.

Candide egészen belekábult ebbe a bölcs beszédbe, s magában így elmélkedett: “Milyen más ez, mint Vesztfália és a báró úr kastélya; hogyha Pangloss barátunk láthatta volna Eldorádót, biztosan nem mondta volna, hogy a thunder-ten-tronckhi kastély a föld legeslegszebb kastélya; egy szó, mint száz, nem árt az utazás.”

E hosszú-hosszú társalgás után a jó öreg hat juhot fogatott be egy hintóba; sőt tizenkét szolgát is adott a mi utasaink mellé, hogy elkísérjék őket az udvarig.

– Bocsássatok meg – mondta nekik -, de magas korom nem engedi, hogy magam kísérjelek el benneteket. Királyunk majd biztosan igen jól fogad kettőtöket, s kérlek, legyetek elnézők oly szokásaink irányában, amelyek majd esetleg nem felelnek meg a tetszésteknek.

Candide kapitány s Cacambo már be is szállt a hintóba; a hat juh valósággal repült, s alig négy rövid óra múlva a királyi vár elé értek, a főváros legszélén. A kapu legalább száz láb széles és kétszázhúsz láb magas volt; s lehetetlen volt megmondani, hogy micsoda anyagból készült. Valami sokkal magasabb rendű matéria lehetett, mint azok a csillogó kavicsok és homokszemek, amelyeket mi ékköveknek és aranynak nevezünk.

Húsz gyönyörű testőrlány fogadta Candide-ot és Cacambót, amikor kiszálltak a hintóból; először is fürdőbe kísérték mind a kettejüket, s kolibripihéből készült köntösökbe burkolták őket; aztán az első udvarnokok és az első udvarhölgyek bevezették őket a királyi fogadóterembe, két sor között, régi szokás szerint, mindegyik sorban ezer muzsikussal. Mikor a trónterembe léptek, Cacambo megkérdezte egy udvarnoktól, hogyan kell, azaz hogyan illik üdvözölni őfelségét? Térdre kell-e ereszkedni, vagy pedig hasra vágódni? A kezét a fejére vagy a fenekére kell-e rakni? Nem illik-e megnyalni a trónterem padlójának porát? Egyszóval, hát miben áll ennek a köszöntésnek a csínja-bínja?

– A szokás – így az udvarnok – csak azt kívánja, hogy megöleljük, aztán pedig jobbról-balról megcsókoljuk a királyt. – Amire Candide és Cacambo őfelsége nyakába ugrott, aki szintén elragadó kedvességgel fogadta őket, sőt azonnal vacsorára marasztalta mindkettőjüket. Addig is bemutatták nekik Eldorádó fővárosát, az égbe nyúló középületeket, a sok ezer oszloppal ékesített piactereket, a tiszta vizű, rózsavizes és cukornádleves forrásokat, amelyek állandóan folynak a nyilvános tereken, míg a terek kövezete szegfűhöz és fahéjhoz hasonló illatokat áraszt. Candide szerette volna látni a törvényszéki palotát és a legfelsőbb bíróságot; mire azt a választ kapta, hogy olyan nincs, mert itt nem pereskednek. Kérdezte, vannak-e börtönök, s azt felelték neki, hogy nincsenek. Ami legjobban meglepte, s amiben leginkább gyönyörködött, az a tudományoknak szentelt palota látványa volt: látott egy óriás, kétezer lépés hosszú termet telis-tele matematikai és fizikai műszerekkel.

Miután így délután befutották a város egy ezredrészét, megint visszavezették őket a királyi palotába. Candide a király őfelsége, Cacambo és több hölgy között ült. A vacsora tüneményes volt, s őfelsége szelleme vakítóan szikrázott. Cacambo minden szójátékot megmagyarázott Candide-nak, de még így, fordításban is élvezetesek maradtak. Candide sok mindenen ámult, de nem ezen a legkevésbé.

Egy hónapot töltöttek ebben a vendégszerető palotában. Candide azért nem győzte mondogatni Cacambónak:

– Hiszen igaz, belátom, az a kastély, ahol születtem, messze elmarad e mögött az ország mögött, ahol most vagyunk, de mi haszna, ha nincs itt Kunigunda, s neked meg biztosan valahol Európában van kedvesed. Ha itt maradunk, tovább is csak úgy élünk, mint a többiek, viszont, hogyha visszatérünk a mi régi világunkba, s ha csak tizenkét juhot rakunk meg eldorádói kavicsokkal, gazdagabbak leszünk, mint minden király együttvéve, nem kell félnünk az inkvizítoroktól, s könnyen visszahódíthatjuk Kunigunda kisasszonyt.

Tetszett a beszéd Cacambónak; úgy szeretünk szaladgálni, hencegni az otthonvalók közt, dicsekedni azzal, amit utazásaink közben látunk, hogy ez a két boldog ember elhatározta, többé nem lesz az, és mielőbb búcsút mond a királynak és Eldorádónak.

– Vigyázzatok, bolondul cselekesztek – mondta nekik a király -, tudom, nem sokat ér az országom; de ha az ember valahol már tűrhetően érzi magát, akkor ott kell maradni. Igaz, nincs jogom erővel visszatartani két idegent, mivel ilyen zsarnokság nincs a mi erkölcseinkben, sem pedig a törvényeinkben; mindenki szabad; mehettek, amikor csak akartok, viszont nehéz ám a távozás. Igaz, hogy valami csoda révén idejutottatok a sebes folyón, de arra, a sziklaívek közt, nehéz, sőt lehetetlen a visszatérés. Királyságom határhegyei tízezer láb magasak, s egyenes mind, mint a bástyafal: szélességben mindegyik legalább tíz mérföldre terjed; s csak a szakadékokon át lehet valahogy átkelni rajtuk. De azért, ha mindenáron itt akartok hagyni bennünket, megkérem gépészeimet, csináltassanak egy olyan gépet, amely kellő kényelemmel juttasson át benneteket a határon. Ha aztán egyszer elérkeztek a hegyek túlsó lejtőjéig, senki sem kísérhet el benneteket; alattvalóim megfogadták, hogy sose hagyják el hazájukat, és sokkal több eszük van, semhogy megszegjék fogadalmukat! Egyébként kérjetek tőlem bármit, amit szemetek-szátok megkíván.

– Nem kérünk mi semmi mást felségedtől – mondta Cacambo -, mint pár juhot, megrakva élelemmel, kaviccsal és a föld sarával.

A király jót nevetett:

– Nem tudom – mondta -, mit szeretnek a mi sárga sarunkon ezek az európaiak; miattam vihettek belőle, amennyit csak akartok, s remélem, hasznotokra válik.

Mindjárt meg is parancsolta legjobb udvari mérnökeinek, szereljenek fel egy olyan gépet, amely ezt a két furcsa embert kilendítse a királyságából. Háromezer jó tudós dolgozott rajta éjjel-nappal, két hét múlva készen is lett, s nem is került sokkal többe, mint húszmilló font sterlingbe, Eldorádó pénznemében. Candide-ot és Cacambót beültették a masinába, azonkívül beraktak még két nagy, piros, felnyergelt és felszerszámozott juhot, ezekkel kellett a hegyen túl folytatni az útjukat, valamint húsz teherhordó juhot, rogyásig rakva élelemmel, harmincat tele Eldorádó legválogatottabb kincseivel, s végül ötvenet megterhelve arannyal, ékkövekkel és gyémántokkal. Búcsúzáskor a király gyengéden megölelte mindkét vándort.

Távozásuk igen szép látvány volt, nemkülönben az az elmés módszer, amellyel őket és juhaikat a hegyhátra vontatták. A tudósok elbúcsúztak tőlük, miután biztonságba helyezték őket, s Candide-nek nem volt egyéb célja és hevesebb kívánsága, mint hogy az ő juhocskáit mielőbb bemutathassa Kunigundának.

– Van pénzünk – mondta -, fizethetünk a Buenos Aires-i kormányzónak, ha ugyan lehet szó pénzről Kunigunda kisasszonnyal kapcsolatban. Menjünk, menjünk Cayenne felé, szálljunk hajóra, s majd meglátjuk, micsoda királyságot tudunk megvásárolni.

-- érték, -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK

Nincs hozzászólás to “Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizennyolcadik fejezet; Arról, hogy mit láttak Eldorádóban)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)