Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- szerelmes szonett » William Shakespeare: Szonett (16-20)

William Shakespeare: Szonett (16-20)

19 október 2010

16. szonett

De mért nem várja különb fegyvered
Az Időt, ezt a véres zsarnokot?
S romlásodtól mért nem óv üdvösebb
Eszköz, mint ezek a száraz dalok?
Boldog óráknak járod ormait;
És sok még parlag kert, sok szűzi vágy
Megteremné élő virágaid,
Hűbb képeid, mint amit ecset ád:
Így az élet rajzolná újra ezt
Az életet, melyet külszínre és
Belcső becsben föltárni ez (a Perc
Ónja s az én inas-tollam) kevés.
Ha átadod, megtartod életed;
Élned kell: élj, rajz, saját remeked.

17. szonett

Hogy lesz egykor versemnek hitele,
Zsúfolja bár nagy érdemeidet?
Pedig, Ég látja, csak sírod jele:
Félig se tárva rejti életed.
Hogyha le tudnám írni szép szemed,
S volna bájad zengeni friss zeném:
Hazugság, mondanák az emberek,
Földi arcot nem fest ily égi fény.
Nevetnék sárgult papírom: fecseg
A pletykás öreg, sok szó, semmi tény;
S a valóság költői őrület
És dagály lenne, ódon költemény.
De maradnál meg valami utódban,
Kettőzve élnél: benne s a dalomban.

18. szonett

Mondjam: társad, másod a nyári nap?
Te nyugodtabb vagy s az nem oly üde,
Hisz a május méz-bimbaira vad
Szél csap, s túl rövid a nyár bérlete;
Az ég szeme néha gyújtva ragyog
S arany arca máskor túlfátyolos;
S mind válik a széptől a szép, ahogy
Rútítja rendre vagy vakon a rossz.
De a te örök nyarad nem fakul
S nem veszíti szépséged birtokát;
Ne mondja Halál, hogy rád árnya hull:
Örök dalokban nőssz időkön át.
Míg él ember szeme s lélegzete,
Mindaddig él versem, s élsz benne te.

19. szonett

Falánk idő, nyűdd az oroszlán körmét,
S falasd a földdel édes fiait,
Törd vad tigris-állkapcsok fogak tőrét,
S ős főnix vére igya lángjaid;
S legyen víg s bús kor, amit röptöd elhagy,
S tégy, amit akarsz, Gyorslábú, te, a
Nagy világgal s tűnő ékeivel, csak
Egy szörnyű bűnt ne kövess el soha:
Ne szántsák kedvesem szép homlokát
Óráid, s ódon pennád rajzai;
Suhanj fölötte érintetlen át:
Szépségminta, mai s mindenkori!
De tombolj bár, vén Idő, legvadabban,
Örökifjan él kedvesem e dalban.

20. szonett

Lánynak festette maga a Teremtés
Arcodat, vágyam úr-úrnője! Édes
A szíved, de nem férkőzhet a tetszés
Úgy hozzá, mint a nők álnok szívéhez;
Szemed fényesebb, de nem oly csapongó,
S megaranyozza mind, amire nézel;
Színre férfi, de minden színt bitorló,
Férfi-szemet lopsz s nő-lelket igézel.
S nő voltál előbb; de, míg gyúrta tested,
Természet-asszony megkívánta formád,
S valamit hozzá toldva tőlem elvett
S az most, számomra, célnélküli korlát.
De ha már nők gyönyörére teremtett,
Használják ők, s legyen enyém szerelmed

-- szerelmes szonett

Nincs hozzászólás to “William Shakespeare: Szonett (16-20)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)