Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- szerelmes szonett » William Shakespeare: Szonett (21-25)

William Shakespeare: Szonett (21-25)

19 október 2010

21. szonett

Az enyém nem olyan, mint az a Múzsa,
Kit festett szépség is dalra tüzel,
Ki kedvesét a mennyel koszorúzza
S minden szépre az övével felel
S büszke hasonlattá szövögeti
Nap s hold díszét, föld s tenger gyöngyeit,
Április első virágát s ami
Ritkát ez a nagy égbolt csak borít.
Igaz szerető, igazat írok,
S higgyétek el, ha emberfia szép,
Hát ő az, noha úgy mégsem ragyog,
Ahogy arany gyertyáival az ég.
Fecsegjen a nagyzoló, csacska száj,
Én nem dicsérlek: nem vagyok kufár.

22. szonett

Tükröm hiába mondja, hogy öregszem,
Míg egy vagytok, te meg az ifjúság;
A te ráncaidat kell észrevennem,
Hogy belássam: közel már a halál.
Mert ami csak borít téged, a szép,
Ékes köntösként fedi szívemet,
Mely benned él, mint bennem a tiéd;
Hogy lehetnék így nálad öregebb?
Légy hát óvatos, Édes, amilyen
Én vagyok, nem magamért, de teérted,
Úgy hordva szíved, ahogy dajka sem
Félti kicsinyét, kit annyi baj érhet.
S ha majd enyém meghalt, ne várd szíved:
Nem úgy adtad, hogy egykor visszavedd.

23. szonett

Mint tökéletlen színész a színen,
Ki féltében elrontja szerepét,
Vagy egy vad túlzó, kire féktelen
Dühe visszacsap, mint szívgyöngeség:
Kishitűségből én akként feledtem
Az ős szerelmi szertartásokat
S roskadozni látszik erőm s szerelmem
Saját szerelmem túlsúlya alatt.
Legyen hát e könyv a szónoklatom
S hangos keblem néma hírnöke, — ó,
Jobban vágyik rád, szív és jutalom,
Mint, amely többször s többet kért, a szó.
Tanuld olvasni a sok néma jelem;
Szemmel is hall az okos szerelem.

24. szonett

Szemem a festőt játszotta, s szívem
Lapjára karcolta be arcodat;
Ott most testemmel én keretezem,
S a távlat remek művészre mutat,
Mert, hogy hová tett, azt is látni kell
A képpel együtt s a művészen át:
Keblemnek állított boltjába, mely
Szemeiddel ablakozta magát.
Már most, nézd, szemet hogy segít a szem:
Az enyém rajzolta meg másodat,
S a tiéd szívem ablaka, melyen,
Gyönyörködni, rád-rádmosolyg a nap.
De egy varázs nincs meg e bölcs szemekben;
Csak a láthatót festik, szívedet nem.

25. szonett

Fitogtasson, kit csillaga kegyel,
Közéleti díszt s büszke címeket,
Én, kit a sors ennyire nem emel,
Csöndben élvezem, amit szeretek.
A trónok kegyence csak úgy virul,
Ahogy a napraforgó a napon;
És dölyfe a saját sírjába hull:
Egy ránc, egy intés — és légvára rom.
A sebhelyes, ünnepelt katona
Ezerszer győzhet, s ha egyszer bukik,
Törlik a hír könyvéből és soha
Nem idézik régi érdemeit.
Jobb hát nekem: szeretnek s szeretek:
Nem űzök mást s más nem űz engemet.

-- szerelmes szonett

Nincs hozzászólás to “William Shakespeare: Szonett (21-25)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)