Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- szerelmes szonett » William Shakespeare: Szonett (31-35)

William Shakespeare: Szonett (31-35)

21 október 2010

31. szonett

Szívedbe gyűlt, kincstárba, mind a szív,
Mit, vesztve, holtnak hittem: egymagad
Őrzöd a szerelmet, s gyönyöreit,
És sírbaképzelt sok barátomat.
Szememből a szerelem álma hány
Szent gyászkönnyet lopott, adóul, a
Sok halottnak, kit, ím, éltet s csupán
Messze múltban rejt szíved otthona!
Tűnt vágyaim éltető sírja vagy,
Volt kedveseim száz jele díszít,
Amim övék volt, most mind rád maradt;
A sokak kincse már csak a tiéd:
Benned látom szeretett arcukat,
És te (ők mind) mindenem ura vagy.

32. szonett

Ha túléled ama boldog napot,
Melyen a bitang halál leterít,
S véletlenül mégegyszer átfutod
Volt híved gyarló és nyers sorait:
Gondolj arra, hogy fejlődik a kor,
S tartsd meg, bár minden toll legyőzi, őket,
Tartsd meg, értem, s nem rímemért, mit oly
Könnyedén túlszárnyalnak a különbek.
Ó, tisztelj meg, hogy ezt mondod: “Íme,
Ha a növő korral nő a barátom,
Drágább kincset szült volna a szíve,
S feszíthetne most rangosabb batáron;
De mert meghalt, s van jobb: őt, amit átélt,
Azért olvasom, s mást a stílusáért.”

33. szonett

Dicső hajnalok csókos úr-szemét
Sok ormon láttam; zöld rét ragyogott
Tűz-arcától; s hogy mint égi vegyész
Sápadt folyókat bearanyozott;
Máskor meg tűrte, hogy rút fellegek
Mocskos rácsa lepje mennyei-szép
Arcát, amely a vesztett föld felett
Dugva lopta nyugatra szégyenét.
Az én napom is, győztes, kora fény,
Így verte, dús tündöklés, homlokom;
De ó! csak egy órára volt enyém,
S álarc rejti most tőlem s köd-plafon.
Szívem mégse veti meg érte: védi
Földi nap foltját, hogy foltos az égi.

34. szonett

Mért bíztattál, hogy szép lesz, derű, fény
A nap, s hogy köpenyem se vigyem?
Mocskos felhő gombolyodott fölém
S rothadt gőz győzött tündökléseden!
Nem elég, hogy áttörd a felleget
Viharvert arcom fölszárítani:
Mert jó ír-e, melytől gyógyul a seb,
De nem tűnnek el undok hegei?
Szégyened nem orvosa bánatomnak!
Bánhatod: csak enyém a veszteség!
Gyenge vigasz a sértő jaja annak,
Akiben a sértés fájdalma ég!
De ah! szerelmed könnye gyöngyözik:
Igazgyönggyel fizeti bűnid!

35. szonett

Bármit tettél, ne bánkódj; tüske van
A rózsán, ezüst forrásban iszap;
Nap s hold elé felhő és árny suhan
S rút rák él a bimbó selyme alatt.
Mind tévedünk; én is, mert képbe zárom
S így oldozom önkényed tetteit,
S magam rontva vétkedet magyarázom
S túlzott mentéssel túlzom bűneid:
Értelmezem érzékiségedet
(Az ügyész véd): szívem ím pörbe száll
Szívemmel, mert szerelem s gyűlölet
Benne oly polgárháborúban áll,
Hogy kényszerére keserű bajomnak
Cinkosa vagyok édes tolvajomnak.

-- szerelmes szonett

Nincs hozzászólás to “William Shakespeare: Szonett (31-35)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)