Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- szerelmes szonett » William Shakespeare: Szonett (56-60)

William Shakespeare: Szonett (56-60)

26 szeptember 2012

56. szonett  

Újítsd erődet, édes szerelem;
Ne mondják: élet tompább, mint az éhség,
Melynek, bár ma torkig lakva pihen,
Étvágya holnap újra feni kését.
Tégy így te is; és ha éhes szemed
Ma gyönyörök el is nehezítették,
Holnap nézz újra: így nem öli meg
Szellemed az örök túltelítettség.
E bús időköz legyen óceán két
Part közt, ahová folyton kiszalad
Két szerető, s a másik visszatértét
Látva mindegyik egyre boldogabb.
Vagy mondjuk télnek: épp, mert oly sivár,
Háromszor oly szép utána a nyár.

57. szonett

Rabod lévén, más dolgom mi legyen,
Mint várni vágyad percét, hogy hivatsz?
Életem üres, vesztegethetem,
Célom sincs semmi, míg csak te nem adsz.
A világhosszú időt se szidom,
Fenség, folyton az órát lesve érted,
S felejtem, bár keserű volt nagyon,
Hogy szolgád egykor távozásra kérted.
Kérdezni sem merem féltékenyen:
Hol jársz s miért? Semmit se gondolok,
Legfeljebb sóhajt rabszolga szívem,
Hogy akikkel vagy, milyen boldogok.
Oly bolond ez a szív, hogy bár teszel
Egyet-mást, rólad rosszat nem hisz el.

58. szonett

Ments Isten, ki raboddá tett, hogy én
Gyönyöreid ellenőre legyek,
Vagy csak féke óráiknak: szegény
Vazallus, tisztelem önkényedet!
Ó (azt lesve csak, hogy ints), hadd viseljem
Szabadságod börtönös távolát;
Mindent tűr kínhoz idomult türelmem:
Sérelmeimért nem ér semmi vád.
Légy, ahol tetszik; pátensed szilárd
Joga, hogy te oszd be napjaidat;
Tégy, amit akarsz, hatalmadban áll,
Hogy magadnak ártva, fölmentsd magad.
Nekem várnom kell, bár pokol kínoz,
S nem kéjed feddeni, ha jó, ha rossz.

59. szonett

Ha nincsen új s mind volt már, ami van
De rászedi agyunk a képzelet,
Mely folyton újra tör, hogy kínosan
Megszülje a már megszült gyermeket!
Ó, forgathatnák csak vissza előttem
A Nap körútját ötszázszor az évek,
Hogy viszontlássalak egy régi könyvben,
Melyben először lett betű a lélek!
Csak látnám, hogy állt tűnt korok előtt
Szép alakod csodás épülete;
Hogy mi vagyunk-e a jobbak, vagy ők;
S a körforgás mindig ugyanaz-e!
Ó, az biztos: aki akkor írt igaz dalt,
Himnuszával csak gyarlóbbat magasztalt.

60. LX. szonett

Mint a kavicsos part felé a hullám,
Úgy futnak a halálba perceink,
És előde helyére benyomulván
Küzdelmes láncban mind előre ring.
Az élő mag fürdik a fényözönben
Nő, megérik, de alig volt dicső,
Sanda sötét tör glóriája ellen
S amit adott, megrontja az Idő:
Lemarja friss hamvadat, ifjúság,
S ráncokat vés a szépség homlokára,
Habzsolja létünk kincsét, legjavát,
S nincs amire le ne csapna kaszája.
De bárhogy dúl is vérengző keze,
Dalomban te mindig dacolsz vele.

-- szerelmes szonett

Nincs hozzászólás to “William Shakespeare: Szonett (56-60)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)