Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- szerelmes szonett » William Shakespeare: Szonett (61-65)

William Shakespeare: Szonett (61-65)

13 október 2012

61. szonett  

Te akarod, hogy képed nyitva tartsa
A fáradt éjszakán nehéz szemem?
Te kívánod, hogy szenderem rabolva,
Gúnyos árnyaid játszanak velem?
Szellemed küldöd messziről utánam,
Hogy tetteimet fürkészd és elég
Züllést és szégyent találj a barátban,
Féltékenységed célját s jogcímét?
Ó, nem; szeretsz, de annyira nem; álom
Csak a saját szívem miatt kerül;
Saját hű szívem zaklat: érte játszom
Virrasztót, őt téve meg őrödül.
Álmom én itt, te máshol veszted el,
Tőlem messze, másokhoz túl közel.

62. szonett

Az önzés bűne szállta meg szemem,
Testem-lelkem az járja át meg át,
S erre a bűnre gyógyszer nem terem,
Úgy a szívembe vette már magát.
Nincs termet és arc ily szép, így beszélek,
És nincs hűség igazabb és nagyobb;
Saját bírám, én döntöm el, mit érek:
Mindenkinél mindenben több vagyok.
De ha tükröm mutatja, hogy kiszáradt
Arcomba ráncot vénség sava rág,
Egész másra tanít az önimádat,
De így csak bűn volna a butaság.
Te vagy az Énem, téged magasztallak,
A te tavaszod fest csak fiatalnak.

63. szonett

Az lesz majd szerelmem, ami ma én,
Irigy idő roncsa, nyűtt szemete,
Ha vére szárad, s arcára kemény
Ránc-sort gyűjt sok év; ha friss reggele
Elérte már a Kor meredek éjét,
S mind a báj, amin ma uralkodik,
Tűnő vagy eltűnt pompa lesz, a szépség,
Tovalopva tavasza kincseit.
Fegyverkezem e Kor ellen, kaszája
Élét csorbítva, hogy valamiképp
Szerelmem szép varázsát ki ne vágja
Az emlékből, ha már az életét,
Szépségét őrzik e sötét betűk,
S ő megosztja örökzöld életük.

64. szonett

Látván az Idő, zord kéz, hogy töröl
S temet múlt kort s dús-büszke díszt, mely élt;
S dicső tornyokat néha hogy letör,
S hogy percnyi düh rabja az örök érc;
Látván, az éhes óceán hogy önt
Végig a parti királyságokon,
S szilárd föld hogy nyom vissza vízözönt,
Mert rommal nő a tár s tárral a rom;
Látván a lét cseretüneteit,
Vagy magát a dúlt létet romlani,
Rájöttem, e sok roncs mire tanít:
Jön az Idő s szerelmem elviszi.
Fél-halál ez a gondolat, s a kincset
Siratja: hogy birtokol, de veszíthet!

65. szonett

Ha bronz, kő s a föld s a nagy tengerek
Hatalmát is bús romlás töri le,
Ily dühvel hogyan birkózhatna meg
A szépség halk, sziromnyi ereje?
Ó, hogy állja az Idő a napok
Zord ostromát a mézillatú nyár,
Ha érvkapuk gőgje is összerogy
S mállik a zúzhatatlan sziklaszál?
Szörnyű gondolat! Mi mentheti meg
Az Idő kincsét az Idő elől?
S ha a szépséget meglopni siet,
Gyors lábait mely vaskéz tartja föl?
Egy se!… vagy csoda lesz, s a fekete
Tinta neved fénnyel ragyogja be.

-- szerelmes szonett

Nincs hozzászólás to “William Shakespeare: Szonett (61-65)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)