„Drágám, én úgy szeretlek, hogy sokkal különbnek érezlek a többi nőnél. Tudom, hogy Te egy szál virágban is megérzed: virágoskertet akartam Neked küldeni. Én úgy szeretlek, hogy csodállak, mert Te nem ékszerben és bundában vagy gyönyörű, Neked nem kell párizsi illatszer, ha egy Amo szappant veszek neked karácsonyra,
Rajnai Tibor: Divat
A divat manapság nagyon hódít, pedig sok benne a furcsaság. Igaz ugyan, hogy a férfiak a gallért még nem viselik a kezükön, de sokan a kézelőt a nyakuk köré tekerik.
A divat változni szokott az évszakok szerint, azaz, tavasszal egész más a divat, mint télen, és nyáron egész más, mint ősszel.
Kolozsváron kora tavasszal az a divat, hogy az unitárius kollégium környékére kabáttal mennek, míg onnan visszafelé kabát nélkül jönnek az emberek. Ezen divatproblémának az a magyarázata, hogy a kollégium utcájában két zálogház is van… Ez a divat azért is érdekes, mert ősz vége felé a művelet fordítva történik, azaz kabát nélkül mennek odáig az emberek és kabáttal jönnek vissza…
Federico García Lorca: Találkozás
Se neked, se nekem
egymás felé nem szabad
lépni sem, nézni sem.
Tudod, tudod már, miért?
Oly nagy a szerelem.
Megy az ösvény, menj tovább!
Kezemen
szögek sebe
élesen
Nem látod, hogy
vérzem?
Ne nézz hátra, lépegess
csöndesen.
S imádkozz, akár csak én,
hogy legyen kegyelem,
Tamási Áron: Aranyegér
Mint a könnyű pehely, ez a történet is messzi múltban úgy lengedez. Föléje szivárvány hajlik, melyben a lila és a zöld szín már megette a többit. A zöld az emlékezés patakjából iszik, lehet; a violaszín azonban a valóságról beszél, amelyben éltünk azon időben.
Mert gyászosan éltünk, annyi bizonyos.
Hogyne, hiszen nemcsak az állapotunk volt mostoha, hanem a természet rúdja is ránk járt, abban az esztendőben különösen. Már a tél is oly hosszan és annyit idétlenkedett, hogy alig győztük szent Györgyöt várni. Azt reméltük ugyanis, hogy az bátor szent György a neveletlen szeleket majd rendre tanítja, s a nap sugarait végre az első padokba ülteti. De csalódtunk benne is, mert amikor megérkezett, mostoha sorsunkon úgy eltátotta a száját, hogy még májusban is tátva volt. Ilyenformán, s éppen a virágok nyílása idején, a maradék reményünk is csüggedni kezdett. Ha valaki, végső biztatásul, Pétert és Pált említette, már arra is úgy tekintettünk, mint aki szépet álmodik. A szemünk bársonya alatt csak a lila szín borongott, s abban a borongásban rongyosan húzta Péter és Pál a lovát, ámbár más esztendőkben vágtatva jöttek egymás mellett, s csillag helyett pipacsot rúgattak a lovaikkal.
Amikor a hajnal fájához mégis odakötötték azt a két gebét, azoknak mindjárt abrakot kértek s maguknak ennivalót. Mondtuk, hogy abrakot nem adhatunk, mivel az abrak mi vagyunk magunk; őket azonban tehetségük szerint megvendégeltük. Nem nehezedtek el azonban a vendégség után, s így nem is dőltek álomra, hanem tőlünk kérdezősködni kezdtek. Amit lehetett, azt kurta szavakkal megmondtuk neki, de közben bizony oly nagyokat hallgattunk, mint a szegény gyümölcsfa, amelyiken csak egy-egy gyümölcs van, imitt-amott.