Halottaim találkoznak velem 
És mondják halkan: Testvér, türelem.
És mondják némán: Gyermekem, vigyázat,
Elmúlnak lassan minden földi lázak.
És súgják: tűnő minden cifra pompa
S vígan mutatnak békés csillagokba.
És rám hajolnak és siratnak ők itt:
Elfogynak boraid és szeretőid,
Nézz ránk, ölelj át mosolyogva minket,
Szeresd, keresd elrejtett kincseinket,
Minden filozófus közös hibája, hogy a kortársi emberből indul ki, és az ő elemzéséből akar célhoz érni. Az “Emberben” e filozófusok akaratlanul is aeterna veritas-t (örök igazság; latin), valami állandót látnak, a dolgok biztos mértékét. A filozófusok emberről szóló kijelentései azonban általában csak roppant korlátozott, szűkre szabott időszak emberére érvényesek. A történeti érzék hiánya valamennyi filozófus közös hibája; sőt némelyek meglepő módon éppen a legújabb embert tekintik megszilárdult formának, aki bizonyos vallások, meghatározott politikai események hatása nyomán született meg. Ezek a filozófusok egyszerűen nem akarják megérteni, hogy az ember az időben alakult ki, és a megismerés képessége is időben jött létre; sőt olyanok is akadnak közöttük, akik az egész világot e megismerő képességből származtatták. Amikor pedig az emberi fejlődés minden lényeges mozzanata ősidőkben zajlott le, hosszú idővel az általunk ismert 4000 év előtt; ezen utóbbi időben viszont az ember nem változott valami sokat. Ám a filozófus “ösztönöket” lát a kortársi emberben,
Volt egyszer Vesztfáliában, Thunder-ten-Tronckh báró úr kastélyában egy fiatal legényke, akinek a természet a legszelídebb hajlamokat adományozta. Arca is tükrözte lelkét. Nyílt esze volt, de egyúttal igen jámbor észjárása; azt hiszem, ezért is hívták Candide-nak, vagyis jámbornak. A ház régi cselédei sejtették, hogy tulajdonképpen a báró úr húgának volt a fia, apja meg egy szomszédos, derék, becsületes nemesember, akihez azonban ez a hölgy sosem akart férjhez menni, mert mindössze hetvenegy őst tudott kimutatni családfáján, míg a többit megrágta az idő rozsdás vasfoga.
A báró úr egyike volt a tartomány leghatalmasabb urainak, már azért is, mert kastélya ajtóval és ablakokkal is dicsekedhetett. Sőt a kastély fogadótermét még egy faliszőnyeg is díszítette. A baromfiudvar kutyáiból vadászfalkát is formálhatott; istállószolgái, ha kellett, hajtóknak is beváltak; s a falusi plébánost kinevezte házikáplánjának. Mindnyájan nagyuramnak hívták, s ha mesélt nekik valamit, udvariasan nevettek.
Ez a bejegyzés 18 éven felüli tartalom! Ha nagykorú vagy, és szereted az erotikus művészfotókat, akkor a megtekintéshez kattints az alábbi “Read More” linkre!
Engem a pravoszláv keresztény hitre kereszteltek, és abban neveltek fel. Arra oktattak gyermekkoromtól fogva, serdülő és ifjúkoromban is. De amikor tizennyolc éves fejjel kikerültem az egyetem második évfolyamáról, nem hittem többé semmiben abból, amire tanítottak.
Bizonyos emlékek alapján ítélve – én sohase hittem komolyan, csak bizalommal voltam az iránt, amire tanítottak, és az iránt, amit előttem a felnőttek vallottak; de ez a bizalom is nagyon ingatag volt.
Emlékszem, hogy amikor tizenegy éves voltam, egy fiú, a rég meghalt Vologyenyka M., aki gimnáziumba járt, egy vasárnap hozzánk ellátogatva, a legfrissebb újságként közölte velünk a gimnáziumban tett felfedezését.
Már évekkel ezelőtt fölfigyeltem arra, hogy kora ifjúságomtól fogva milyen sok hamis nézetet fogadtam el igaznak, s hogy mennyire kétséges mindaz, amit később ezekre építettem. Ennek hatására beláttam azt is, hogy egyszer az életben gyökerestül föl kell forgatnom, s az első alapoktól kiindulva újra kell kezdenem mindent, ha arra törekszem, hogy egyszer még valami szilárdat és maradandót hozzak létre a tudományok területén.
Ez azonban hatalmas munkának látszott, úgyhogy meg akartam várni azt a megfelelő életkort, amely minden későbbinél alkalmasabb a tudományok elsajátítására. Így aztán oly sokáig halogattam a dolgot, hogy most már vétkeznék, ha fontolgatással fecsérelném el azt az időt, amely a cselekvésre még megmaradt. Ma tehát, a legalkalmasabb időben, miután megszabadítottam elmémet minden gondtól és zavartalan nyugalmat biztosítottam magamnak, egyedül félrevonulok, s végre komolyan, szabadon hozzákezdek nézeteim emez általános fölforgatásához.
Mindabból, amit írsz, és mindabból, amit hallok, jó reményt táplálok felőled: nem futkosol összevissza, s nem zaklatod magad helyváltoztatással. Beteg lélekre vall az a sürgés-forgás! Szerintem a kiegyensúlyozott kedélyállapot első ismertetőjele, ha valaki képes megpihenni és elmúlatni magában. Ámde arra ügyelj, hogy a sok szerző s a mindenféle-fajta könyv olvasása ne legyen csapongó álihatatlansággá: bizonyos szellemeknél el kell időzni, s meg kell őket emészteni, ha úgy akarsz magaddal vinni valamit, hogy az hűségesen megüljön lelkedben. Aki mindenütt ott van, sehol nincs. Ha az életet vándorúton töltjük, a végén sok a vendéglátónk, de nincs barátunk. Szükségképpen ugyanez következik be, ha senkihez sem kötődünk meghitten szelleméhez, hanem szaporán, futólépésben haladunk át mindenen. Nem használ a táplálék, s nem válik vérré, ha amint elfogyasztották, nyomban ki is adják; semmi sem gátolja úgy a gyógyulást, mint az orvosságok sűrű váltogatása; nem heged be a seb, amelyen mindenféle írt próbálgatnak; nem kap erőre a növény, ha unos-untalan átültetik; semmi sem olyan hasznos, hogy átmeneti állapotában hasznunkra lehessen. Szétforgácsol a könyvek sokasága. Tehát ha nem tudsz elolvasni mindent, ami birtokodban van, elég, ha annyid van, amennyit el is olvasol.
1. Verus nagyatyám a nemes jellem és higgadtság példája volt.
2. Atyám, hallomásom és emlékeim szerint, maga volt a szerénység és férfiasság.
3. Anyámtól tanultam az istenfélelmet, a jótékonyságot, a tartózkodást nemcsak a rossz elkövetésétől, hanem még a gondolatától is, továbbá a pazarló életmódtól olyannyira elütő egyszerű életet.
4. Dédatyámnak köszönhetem, hogy nem kellett nyilvános iskolákba járnom, hanem otthon élvezhettem kitűnő mesterek tanítását; és hogy megtanultam: ilyen dolgokban nem szabad garasoskodni.
5. Nevelőmtől tanultam, hogy a cirkuszban sem a zöldek, sem a kékek, sem a kerekpajzsúak, sem a hosszúpajzsúak pártjához ne csatlakozzam; hogy kitartó és kevéssel beérő legyek; hogy magam végezzem el a munkámat, és ne markoljak egyszerre sokat; hogy a besúgással szemben tartózkodóan viselkedjem.
6. Diognetos óvott a hiú törtetéstől, a varázslók és szemfényvesztők – ráolvasásokról, szelleműzésről szóló – fecsegéseinek hitelétől, fürjek hizlalásától, és minden ilyen kedvteléstől. Ő tanított az őszinte beszéd eltűrésére, ő szoktatott bölcselkedésre, ő hallgattatta velem először Baccheios, majd Tandasis és Marcianus leckéit, ő íratott velem már gyermekkoromban filozófiai párbeszédeket, ő keltett bennem vágyat a tábori ágy, az állatbőr takaró, általában a görög bölcs életmódjához tartozó tárgyak után.