Lassan, tűnődve
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Harminckét éves lettem én –
meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.
Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!
Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.
Bizony nem voltam én sem az,
akit a családfők kegyelnek.
És időm sem volt – az igaz –
kikönyörögnöm a kegyelmet.
S bár hűvös, örökkévaló
dolgok közt muszáj őgyelegnem,
a palánkok közt szárnyaló
munkát nem lehet elfelednem.
Mit oltalmaztunk, nincs jelen,
azt most már támadóink védik.
Elejtem képzelt fegyverem,
mit kovácsoltam harminc évig.
Az uccán a téren és a mezőn is 
Zuhog az eső.
Zúg a kanális kiönt az árok
Öreg házak vakolatja máll
A lovak tagjain csurog a lé
Az áldott tiszta lé
És a tetőkön is
Víz és sár víz és sár.
Puha meleg sár a föld
A lovak a házak az ég
Puha meleg sár.
Az ablakokban gyerekek állnak
Nézik hallgatják esik esik
S az ő szivük is
Puha meleg sár.
Most a magok békessége él
Házakban lovakban emberekben
A magok békessége mely leszáll
Oda ahol minden testvér és örök
Puha meleg sár.
Örökre látlak szépség-verte szemmel
– Ó bús szemem, ki szépeket szeretsz! –
Rád bámul hű szemem vak értelemmel,
1
Ne bántsatok, ha most rossz vagyok,
ha most kicsit halkabban élek.
Halkabban élnek a felhők is,
meg a halottak, meg a rétek.
Győzni épp oly szép, mint a virág,
de én az uccákon lődörgök,
vagy esőt hallgatok szobámban
s nagyon hallgatok, hogyha dörgött.
Ezüstös lesz majd nagy szívetek,
bárha a győzők ti maradtok,
zászlótok is ezüstté őszül
s egyszer győzni is elfáradtok.
Csatazaj mögött eljön halkan
hozzátok is az ezüst élet.
Nagyon halkan élnek a felhők,
meg a halottak, meg a rétek.
A kártya ki van osztva. Reszketünk,
Észak, Kelet, Nyugat és Dél kezében,
bubik, királyok, dámák jelmezében
s szótlanul várjuk, mit tesz végzetünk.
Ki vagyunk osztva. Megvan helyzetünk.
Mit tehetnénk a szabály ellenében?!
Mint mozdulatlan csillagok az égen,
változhatatlan rajzunk, jellemünk.
Vörösek és feketék, vérben, gyászban,
fényesre lakkozottan, lámpalázban
így kell kinek-kinek sorsára várni,
Puha szántások esővert, leves
gerezdjei között
csüggedten várják a fák a sebes,
apadt mellű ködöt.
Sárga levelük lefele konyul,
törzsük vizes, ragyog.
Kisírtan állnak – gyorsan alkonyul
s e fák magányosok.
Még gallyas, vágatlan, sudár alak
mind: hántatlan dorong.
Fényes gyümölcsük helyén hallgatag,
zömök varjú borong.
Görcsösen fogja ijedt gyökerük
az elmálló talajt.
Nedvük sebesen kering, tüdejük
még zörren, még sohajt.
Öregedő kezem, míg te itt a sötét
tűzhelynél szenderegsz, homlokodhoz emelve
elsimítom hajad, s úgy csókolom ma este
nagy pilláid alatt szemed rejtett tüzét.
Ó, áldott béke e gyönyörű esti csendben!
Szemem visszafelé nézi az éveket,
és oly tökéletes egyszerre életed,
hogy könnyes hódolat remegi át szerelmem.
Hány napja lettem szerelmes beléd?
Most végre itt nyújtózunk egymás mellett,
mellemtől alig ujjnyira melled
és rajta két korall viaszpecsét.
Farkasszemet nézünk. Pupillád sárgás
szikrákat szór. Ajkunkat nyaljuk – párzás
előtt hajlékony, játszó párducok.
Beléd harapnék, de remegni kezdek.
Vajon tudod-e, amit én tudok,