– Ne haragudjon a kedves vendég, hogy ma nem tudom fölolvasni az étlapot, de tessék körülnézni, a legtöbb van a csúcsforgalom, ilyenkor azt se tudom, hol áll a fejem. Viszont, ha már véletlenül egy asztalhoz ültek, talán a fiatalurat megkérjük, hogy amíg kihozom neki a bécsi szeletet, olvassa föl a nénikének az étlapot, kivéve a leveseket, mert azokra nem kíváncsi.
– Tessék, kérek. Halat. Van rántott ponty. Ponty roston, burgonyasalátával.
– Az igazat megvallva, nem vagyok halpárti, bár ennek a helynek az a híre, hogy nem tógazdasági pontyot vesznek, hanem folyamit. Különben is, mindenki dicséri az itteni konyhát, én csak azt nem bírom bennük, hogy kézzel írjak az étlapot.
– Akkor ne is folytassam a halakat?
– Félreértett. Nekem nem a halak ellen van kifogásom, hanem egy kézzel írott étlap ellen, mert azt nehezemre esik elolvasni, pláne itt, ahol ráadásul valami rosszfajta indigót használnak, amitől még el is van kenődve az írás.
Franz Kafka: Álom
Josef K. a következőket álmodta:
Szép idő volt, és K. Sétálni akart egyet. Alig tett azonban két lépést, már a temetőbe ért. Voltak ott mesterkélt, girbegurbán kanyargó utak, de ő sebes sodrású vízhez hasonló utcán siklott, egyensúlyát megőrző, lebegő testtartásban. Már távolról szemébe tűnt egy frissen hantolt sír; meg akart állni előtte. Ez a sírdomb szinte csábította; úgy érezte, bármennyire siet is, nem érhet oda elég hamar. Néha azonban alig látta a sírdombot, zászlók takarták el szeme elől, lobogó vásznuk erősen csapkodott; a zászlóvivők nem voltak láthatóak, olyan volt, mintha hatalmas örömrivalgás tombolna ott.
Miközben tekintetét a távolba szegezte, hirtelen meglátta közvetlenül az út mellett, szinte már maga mögött ugyanazt a sírdombot. Gyorsan a fűbe ugrott. Mivel elrugaszkodó lába alatt tovább száguldott az út, megingott, és pontosan a sírdomb előtt esett térdre. A sír mögött két ember állt, és egy sírkövet tartottak a levegőben. Alighogy K. Megjelent, a követ a földbe nyomták, és az úgy állt ott, mintha szilárdan odafalazták volna. Az egyik bokorból nyomban előlépett egy harmadik ember, akin K. Tüstént észrevette, hogy művész. Nadrág volt csak rajta, meg hanyagul begombolt ing, fején bársonysapka; kezében közönséges ceruzát tartott, amivel már közeledtében figurákat rajzolt a levegőbe.
Tamási Áron: Karácsonyi pásztorocskák
A szabadtűzhelyen, a betlehemi majorban, hajladozik a tűz aranylángja. Csodapásztorok melegednek a tűznél, melynek a fénye átvilágít az időn, és emlékezni serkent engemet is.
Tizenhárom éves voltam, s vezére a zsenge pásztoroknak. Ezek a zsenge pásztorok mind korombéli fiúk voltak, akiket gondosan megválogatva vettünk föl a nyájba. Amikor a kör bezárult, kiosztottuk a szerepeket. Elsőnek vezért választottunk, aki majdan, karácsony este, az első beköszöntőt is fogja mondani, mindama lányos házaknál, ahova behatolunk. Aztán választottunk külső beköszöntőt, aki az ajtón kívül fog szólani, és hát meg is küzd azzal a másik nyájjal, amelyiket ott találnánk esetleg a háznál. Utána kijelöltük a tűzmestert, aki vezényli az üdvözlő puffantásokat: majd megválasztottuk az énekvivőt és a mókamestert, nem különben a nagyotmondót, aki mindenkit le fog torkollni, szükség esetén még lódítva is éktelenül.
Kaffka Margit: Egy nap
Már ébren volt. A szemhéjai áttetsző opálján átsértett a verőfény, mely nyersen, fájósan lobbant be az udvari szoba függönytelen ablakán. És hallotta, hogy zakatol már odakinn az élet; gyerekek visongtak, éles, asszonyi hangok örökös, ingerült csatája hallatszott, s a szűk vizű, pumpás kút vascsövét rángatták acsarkodó erőszakkal, ma is úgy, mint mindig, hajnal óta. Piszkos, kültelki udvar volt ez a nagy, vidéki város gyárfüstös, zsúfolt negyedében – munkásház, ahol naphosszat az udvaron mossa egy sereg asszony kastos, tarka rongyait; fülledt szagú, kockás cihájú vánkosok szellőznek, és a szegénység fojtó párája erjed. Ide nyílt az ablakuk.
Az asszony magára terítette a ledobott hálóköntösét, és betakarta az arcát, meztelen vállait, mert ragadós, konok legyek rajzottak a hőségben az ágyon. Még jó lett volna aludni. Nem volt fáradt, de az imént álmodott valamit, most reggel – és az jó volt; valami nagy, hűvös szoba idegen és ódon – mély, sötétzöld homályú – és diófaillat a nagy, barna bútorok fölött. Vert ezüst álmatag csillanását látta egy pohárszéken – és nagy csönd –, valami kimondhatatlanul jó és mély enyhülés volt ottan. Egy verssort zümmögött a füle az ébredezés kuszán rebbenő kapcsolatában ehhez; – „… mint egy gyűrű agátja, mit egy tanácsos az ujján visel”, igen, ó, igen, még gyermekkorában olvasta ezt Shakespeare-ből – és akkor ötlött fel először, mint valami elsüllyedt életből való emlék – a nagy, barna úri ebédlő képe. Most egy gyűrűt látott – széles, idegen mívű aranyveretben a mély tüzű követ – egy kéken erezett, reszketeg férfikézen. Ám ez nem az álom – ez mostanában volt valahol – tegnap.
Heltai Jenő: A Tündérlaki lányok
1
A tündérlaki lányok hárman voltak. Kettő közülük tisztességes volt, a harmadik nem. A két tisztességest Mariskának és Jolánnak hívták, az egy nem tisztességest Putyinak. Ez nem is volt színésznő, csak afféle show-girl, magyarul látványossági kisasszony, és erkölcstelen életet élt. Ugyanis volt egyetlenegy nagyon gazdag barátja. Az eltartotta, nagy lakást rendezett be neki, pénzzel és ékszerekkel tömte, és agyba-főbe ruházta.
Mariska és Jolán Putyinál laktak, tőle kaptak ruhát, kalapot, ékszert, pénzt, mert Putyi jó testvér volt, és nagyra becsülte húgaiban azt, hogy tisztességesek. Mariska és Jolán is büszke volt arra, hogy ők tisztességes lányok, semmit sem kell cserébe adniuk a lakásért, a selyemharisnyákért, a tollas kalapért meg a lakkcipőért.
Kaffka Margit: Az orsó mellől
A tavaszi nappal világosszürkén élte túl delét, és halkan hanyatlott az este kimerültsége felé. Az öreg cseléd még mindig az edényekkel zörgött odakünn, és a mosogatás profán zaja, a porcelánok fáradt csörömpölése szomorúan és siváran neszelt át a nagy, falusi szoba csendjén, és betöltötte azt a fojtó és vigasztalan délutáni órák tűnődéseivel, a céltalanság és fülledt egyhangúság fantomjaival. A csipkeverő orsók fásan csörrentek össze, és a pap felesége a két ernyedt kezére könyökölt.
Mindjárt vége a mának – gondolta, és hátraszegte fejét, mert az idegei élesen, nyugtalanul feszültek a nyakszirtje fölött. Most ki vannak takarítva a szobák, amiket holnap újból söpörni kell – már elszedték az asztalt is, és odaát a füstös, bőrkanapés szobában jóllakottan olvashatja Kantját a férfi, ki miatt a hétköznapok ez apró gépezete forog. És tegnap – és holnap – mindig csak így, e csendes, gyermektelen házban. Pedig lám – a fiatalság napjai ezek! Hát minden ember csak így – felhúzott óra, mely egyhangúan leberreg? Az élet! Ez a szó jutott eszébe, előbb csaknem gépiesen, amíg kinézett a felleges, tavaszi égre; – de aztán egyszerre sok mindenre gondolt. Mint már régen nem – mint valaha, leány korában mindig. A távoli városokra, amiket nem ismert – ahol események loholnak, emberek örülnek, bűnhődnek és cselekszenek. Mert azt hitte, hogy ott mindez látható, hogy az élet, mint hangos kikiáltó rángatja ott szét függönyeit. Mindig falun élt, és elpihent, beletörődött asszonylelkében sohasem aludt ki egészen a lappangó nyugtalanság, mely kevesellte az életet. Soha nem győződhetett meg róla, hogy sehol sem adhat többet az élet, mert nincs többje neki.
Jack London: A hercegnő
Vidáman égett a tűz a dzsungelben, és a tűznél vidáman végignyúlva iszonyú külsejű férfi hevert. A csavargók dzsungele volt, ott húzódott meg az erdő keskeny csíkja, a vasúti töltés és a folyópart között. A férfi azonban nem volt csavargó. Annyira mélyére süllyedt a társadalmi szakadéknak, hogy igazi csavargó nem telepedett volna mellé a tűzhöz. Egy városi csibész, aki tudatlan zöldfülű az “úton”, leült volna az efféle figurával, de csak addig, amíg meg nem ismeri jobban. Még a lezüllött tyúktolvajok és zsebmetszők is elmentek volna mellette, ha egyszer már volt dolguk vele. Egy igazi csavargó, két ringyó vagy taknyos utcakölykök egy maroknyi csapata kikutathatta volna a rongyait azért az eltévedt néhány garasért, s azzal kidobhatta volna az éjszakába. Még egy iszákos tekergő is összehasonlíthatatlanul felsőbbrendűnek érezte magát hozzá képest.
Rejtő Jenő: Az előtolt helyőrség (részlet)
Galamb nekirepült a falnak, de a következő pillanatban már úgy vágta szájon a vitorlamestert, hogy ez meglepetésében lenyelt egy negyed font bagót, ami a szájában volt, és percekig csuklott utána.
A kormányos csak erre várt. Hatalmas karjával megragadta Galambot, hogy szokott fogása szerint egy csavarintással megforgassa, és belevágja a söntés legtávolabbi sarkába. A kormányos a világ jelentősebb kikötőiben ismert volt erről a mutatványáról.
A roppant kar már éppen emelte ellenfelét, mikor valahonnan a megragadott ember irányából egy acélszerű tárgy esett az arcára, amitől minden elsötétedett előtte néhány pillanatra. Barátai később esküvel bizonyították, hogy a súlyos tárgy Galamb ökle volt.
Néhány másodperc múlva szédelegve fölkelt a földről, és kinyitotta a szemét.
Nyomban akkora pofont kapott, hogy visszaült a padlóra. Mikor újabb kísérletet tett, hogy felkeljen, Galamb még két pofont adott neki, amitől ismét leesett.
Most már ülve maradt, és szelíden így szólt:
Tamási Áron: Legendás disznótor
Alkonyat előtt, mint a juhok a mezőről, a téli égről is mind hazamentek a felhők. Csak a hegy fölött állt meg egy hamuszín alakzat, mely addig gomolygott magában, vastagon s szinte morogva, amíg medve lett belőle. Aztán a medve orra elé egy alma gömbölyödött, melyet a szem határa alól enyhe pirosra festett a nap. A medve megette lassan az almát, mely semmibe fogyván, illata az alkonyba szállt.
S mint az alma illata, elszállt a téli nap.
A völgy felől, a puha csendben, homály közeledett a falu felé. De nem is homály volt talán, hanem legendás óriás, aki fekete csizmákban jött és együgyű kedéllyel a bozontos arcán. A kucsmáját letette az egyik kert végében, s maga beléveszett az esti sötétbe: nyilván, hogy a falu fölött lebegjen reggelig, védő burka gyanánt Nepomuki lelkének, ki őriző szentje volt a csintalan falunak.
Jókai Mór: A kis király beszélő babája
Az országa nagy volt és hatalmas, de ő maga azért nagyon kis király volt. Összevissza nem volt több háromesztendősnél. Mikor a trónusba ültették, alig látszott ki a feje a bíbor palástból , s a kis fejecskéje majd elveszett a gyémántoktól ragyogó koronában. Hanem azért királyhoz illő méltósággal fogadta a rendek hódolatát, fel tudta emelni a királyi pálcát, s helyeslő fejbólintással intett a miniszterelnöknek, mire az kijelenté, hogy őfelsége megnyitotta az országgyűlést, mire általános éljenzés zendült meg.
A kis király azt kiáltotta: “Mama! Hol a mama?” Erre az országház elnöke kimondá a rendek határozatát, hogy a király legmagasabb kívánságára az özvegy királyné régensnőül rendeltessék a király mellé.
Akkor aztán külön udvartartást kapott a kis király: főudvarmestert, főlovászmestert, kincstárost és egy sereg belső titkos tanácsost. A miniszterek mindennap megjelentek előtte, és referáltak neki az ország állapotjáról, a hadseregről és a haditengerészetről, a kolóniákról és a marokkói ügy fordulatáról. Azután jött az udvari főorvos, megírta a hivatalos bulletint a király egészségi állapotáról a hivatalos lap számára: csak azután jöhetett hozzá az anyja, a királyné, de annak is elébb be kellett magát jelentetni a főudvarmester által, hogy elfogadja-e a király?