Dosztojevszkij: Ítélet
Egyébként, tessék, egy – természetesen materialista öngyilkos eszmefuttatása, akit az unalom vitt a halálba.
“…Valóban: mi joga volt a természetnek létrehozni engem, holmi számomra idegen, örök törvények nevében?
Értelemmel ruházott fel, s én értelemmel felfogtam a természetet: mi joga volt hozzá, hogy akaratom ellenére megteremtsen, és ráadásul értelemmel bíró lénynek?
Értelemmel élni annyi, mint szenvedni, de én nem akarok szenvedni – miért is vállalnám a szenvedést?
A természet értelmemen keresztül kinyilatkoztatja nekem a nagy egész harmóniáját.
Az emberi értelem vallásokat alapított erre a kinyilatkoztatásra. Tudtomra adja, hogy bár teljes egészében belátom, hogy a nagy egész harmóniájának sohasem válhatok részesévé, se most, se a jövőben, sőt fel sem tudom maradéktalanul fogni, mit is jelent – ámde mégis köteles vagyok meghajolni e kinyilatkoztatás előtt, köteles vagyok meghunyászkodni, vállalni a szenvedést a nagy egész harmóniája nevében, és viselni az életet.
De ha értelmem szerint választhatnék, nyilvánvaló, hogy szívesebben lennék boldog, amíg élek, ha csak egy pillanat is az egész, ha pedig megszűnök élni, semmi közöm többé a nagy egész harmóniájához – mit bánom én, hogy megmarad-e a világon énutánam a nagy egész harmóniája, vagy velem együtt pusztul.
És miért volnék köteles gondoskodni arról, hogy megmaradjon, ha én már nem leszek? – kérdem.
Bár úgy volnék megteremtve, mint az oktalan barmok; élnék anélkül, hogy értelmemmel magamra. eszmélnék; hiszen az értelem számomra nem harmóniát, hanem diszharmóniát jelent, mert szerencsétlen vagyok miatta.
Nézzék meg, kik boldogok ezen a világon, és miféle emberek azok, akik ragaszkodnak az élethez? Pontosan azok, akik olyanok, mint az oktalan barmok, és vackor értelmükkel inkább közéjük valók. Ezek szíves örömest vállalják az életet, de pontosan olyan feltételek mellett, ahogyan az állatok élnek: esznek-isznak, fészket eszkábálnak, és utódokat nevelnek.
Enni, inni, aludni emberi fogalmak szerint annyit jelent, mint nyerészkedni és rabolni, fészket rakni pedig annyit jelent, mint jogcímet szerezni a rabláshoz.
Ellenem vetik talán, hogy ésszerű, tudományosan megalapozott, szociális törvényrendben is lehet élni és fészket rakni, nem csak a rablás szellemében, ahogy eddig volt.
Legyen, de minek? – kérdem én. Minek rendezgetni az életet, minek latba vetni annyi erőfeszítést, hogy az ember helyesen illeszkedjék bele az emberi társadalomba, okosan, erkölcsösen – igazsággal?
Erre persze senki sem tud válaszolni. Azért, hogy élvezetes legyen az élet – ez minden, amit felelhetnének.
Igen, ha virág vagy tehén volnék, számomra is élvezetes lenne az élet. De ha rajzanak bennem az önmagamnak feltett kérdések, mint most is, nem lehetek boldog, még akkor sem, ha a kölcsönös embertársi szeretet fennkölt és közvetlen boldogságában részesednék is, mivel tudom, hogy holnap minden megsemmisül: ez a boldogság, az egész szeretet, az egész emberiség velem együtt a semmibe, az őskáoszba merül. Márpedig ilyen körülmények között semmiképp sem vagyok hajlandó elfogadni semmiféle boldogságot – nem azért, mintha nem vágyódnék rá, nem holmi elvi csökönyösségből, hanem egyszerűen azért, mert nem leszek boldog, képtelen vagyok boldog lenni, ha holnap a nihil fenyeget. Ez az érzés ösztöneim legmélyén fogant és nem tudom legyőzni.
Hát jó, haljak meg, csak legalább az emberiség fennmaradna időtlen időkig, ez talán mégis megvigasztalna. De hiszen a bolygónk sem örökkévaló, az emberiség élettartama pedig, éppúgy, mint az enyém – csupán egy pillanat. És bármilyen okosan, örömtelin, igazságosan és szentül rendezkedik is be az emberiség a földön, holnap mindez szintén a nihilbe torkol. És bár ennek valamiért, valami mindenható, örök és megmásíthatatlan természeti törvény folytán így kell lennie, higgyétek el, hogy az eszme az ember mélységes megvetését hordozza magában, amely végtelenül sért engem, és annál elviselhetetlenebb, mert nincs kit hibáztatni érte.
És végül, ha feltételezzük is azt a mesét, hogy az ember egyszer értelmes, tudományos alapokon rendezi be életét e földön – ha mégúgy hinnénk is benne, hinnénk a messzi-messzi jövőben beköszöntő emberi boldogságban -, maga az a gondolat, hogy a természet, saját berozsdásodott törvénye folytán, szükségképpen évezredeken keresztül szenvedésre kárhoztatja az embert, mielőtt eljuttatná ehhez a boldogsághoz, már ez a gondolat egymagában is tűrhetetlenül felháborító.
Most tegyétek még hozzá, hogy ugyanaz a természet, amely az embert valahára elvezette a boldogsághoz, ki tudja, miért, holnap kénytelen az egészet a nihilbe taszítani, tekintet nélkül a szenvedésre, mellyel az ember e boldogságért megfizetett, s ami a legfontosabb, mindezt nem is titkolva előttem és értelmem előtt, mint ahogy eltitkolja a tehén előtt, akaratlanul egy fölöttébb mulatságos, de egyben elviselhetetlenül szomorú gondolat suhan át rajtam: ‘Akkor hát az ember holmi komisz próba végett küldetett a földre, hogy bizonyosságot szolgáltasson: megmarad-e az efféle kreáció a föld színén, avagy sem?’
Ebben a gondolatban főként az a szomorú, hogy ezúttal sincs bűnös, ezt a próbát nem csinálta senki, nincs kit átkozni, mindez egyszerűen a természet halott törvényei szerint történt, amelyek számomra felfoghatatlanok, amelyekbe értelmem semmiképpen sem tud beletörődni.
Ergo:
– Mivel a boldogságra vonatkozó kérdéseimre a természettől egyedül azt a választ kapom az értelmem által, hogy nem lehetek boldog másként, csak a nagy egész harmóniájában, amit fel nem érek ésszel, és előreláthatólag nem is fogom soha.
– Mivel a természet nemcsak megtagadja tőlem a jogot, hogy őt kérdőre vonhassam, de egyáltalán nem is felel nekem – éspedig nem azért, mert nem akar, hanem azért, mert nincs mit felelnie –
– Mivel megbizonyosodtam arról, hogy a természet (tudtomon kívül) saját magamat jelölte ki, hogy válaszoljak saját kérdéseimre (miután mindezt én mondom önmagamnak)
– Mivel, végezetül, a dolgok ilyetén elrendezése mellett, egy személyben képviselem a fel- és alperes, a vádlott és a bíró szerepét, valamint merő ostobaságnak tartom a természet részéről ezt a komédiát, a magam részéről pedig megalázónak végigjátszani
– Ezért, elvitathatatlan fel- és alperesi, bírói és vádlotti minőségemben a természetet, amely egyszerűen és arcátlanul szenvedésre teremtett, ezennel önmagammal együtt halálra ítélem…
De mivel a természetet nem pusztíthatom el, önmagamat semmisítem meg, pusztán azért, mert unom viselni a zsarnokságot, amelyben senki sem bűnös.”
Leave a Reply