Kaffka Margit: Az orsó mellől
A tavaszi nappal világosszürkén élte túl delét, és halkan hanyatlott az este kimerültsége felé. Az öreg cseléd még mindig az edényekkel zörgött odakünn, és a mosogatás profán zaja, a porcelánok fáradt csörömpölése szomorúan és siváran neszelt át a nagy, falusi szoba csendjén, és betöltötte azt a fojtó és vigasztalan délutáni órák tűnődéseivel, a céltalanság és fülledt egyhangúság fantomjaival. A csipkeverő orsók fásan csörrentek össze, és a pap felesége a két ernyedt kezére könyökölt.
Mindjárt vége a mának – gondolta, és hátraszegte fejét, mert az idegei élesen, nyugtalanul feszültek a nyakszirtje fölött. Most ki vannak takarítva a szobák, amiket holnap újból söpörni kell – már elszedték az asztalt is, és odaát a füstös, bőrkanapés szobában jóllakottan olvashatja Kantját a férfi, ki miatt a hétköznapok ez apró gépezete forog. És tegnap – és holnap – mindig csak így, e csendes, gyermektelen házban. Pedig lám – a fiatalság napjai ezek! Hát minden ember csak így – felhúzott óra, mely egyhangúan leberreg? Az élet! Ez a szó jutott eszébe, előbb csaknem gépiesen, amíg kinézett a felleges, tavaszi égre; – de aztán egyszerre sok mindenre gondolt. Mint már régen nem – mint valaha, leány korában mindig. A távoli városokra, amiket nem ismert – ahol események loholnak, emberek örülnek, bűnhődnek és cselekszenek. Mert azt hitte, hogy ott mindez látható, hogy az élet, mint hangos kikiáltó rángatja ott szét függönyeit. Mindig falun élt, és elpihent, beletörődött asszonylelkében sohasem aludt ki egészen a lappangó nyugtalanság, mely kevesellte az életet. Soha nem győződhetett meg róla, hogy sehol sem adhat többet az élet, mert nincs többje neki.
Megnyitotta egy kissé az ablakot, és a március léha szellője hullámzott el a munkaasztal fölött, a fűtött szobai levegőben; édes, furcsa szél, csírázástól illatos – ama mindig ugyanaz és mindig új. Az asszony hirtelen felállt, köpenyt keresett, hogy menni fog; ki, messzire a mezőkre, siető léptekkel és egészen egyedül.
A kulcsokat magához vette azért, utasította a szolgálót, és tisztes méltósággal köszönt vissza az embereknek a falu utcáján. Mert nem volt különc vagy hóbortos a pap felesége. Rendes családban nőtt, az apái szintúgy lelkészek voltak negyedízig, sokat olvastak; pipáztak és gondolkodtak; az asszonyaik pedig összefogták a gazdaságot, és gyermekeket neveltek. Őt szigorú, protestáns intézetbe küldték, ismerte a versírók könyveit még leánykorában; és később, mikor férjhez ment, kihordott néhányat az uráéból is. Tétova lázongások, nyűgös disszonanciák keltek sokszor a lelkében, de egyre ritkábban később. Ha így, mint most, magányos sétákra indult a határban, a parasztasszonyok utánanéztek, és néha szóltak valamit egymásnak. Hogy nincs ma vasárnap, se ünnep! – rendesen ezt; de mindig volt, aki ráfelelte, hogy hisz nincsen gyermeke szegénynek! Így élt a papné. Idővel a bölcseleti könyvek holt rendszereiből talált sémákat a kicsiny vakondok-világnézethez, mely mindnyájunké; éppen elég okos volt ehhez. Azt mondta: kötelesség; híven szegte fejét aprócska gondjai közé, szerette az urát, mert nem volt oka, hogy ne így legyen; közben pedig valami mintha elaludt volna benne. Néha, mikor lehunyta a szemét, úgy érezte, hogy a lelke mélyén csendesen, mélán és fehéren havazik. Az élet legtöbb napján nem tudott volna visszaemlékezni az előtte valóra; hogy mi is volt tegnap. Semmi! Főztek, takarítottak, veteményeztek a kertben, és eltették a télére valót.
Kiért a faluból, és az út szélén, a barázdák mellett haladt tovább. Messziről látta az erdő haloványbarna sávját és a felszántott, porhanyó rögök meleg, vörhenyes színét a hanyatló napsütésben. Ment, és a dombhát enyhe lejtője már elfödte előle a falut.
A fejét fölemelte, és megrepkedett a fátyola, a hajszálai a szélben. Tágra nyílt szemmel nézte az eget és a földet – ma valami olyan különös volt a levegőben – vagy a világításban. Odabenn nem lehetett ezt észrevenni, de megérezte talán. A tavasz! A föld szeplőtelen fogantatása. Valami fájó és édes, nyugtalan szívdobogás az egész – valami nagy Nincsen. Távoli hangok tisztán, élesen hallatszottak a megritkult levegőben – nyújtottan zengett a falu felől álomra kívánkozó kakasszó, és a telegráfdrótok sikoltoztak. Ez a hang – milyen ziháló, lázas ujjongás. A szél! –
Hirtelen, nagy rohammal jött felé, belekapaszkodott a ruháiba, és mind arcába szórta a haját. Az asszony fölemelte a karját, a kalapját levette, a köpenyéhez tűzte, és födetlen fővel, összefogott ruhával, szél ellen szaladt tovább. Az ajka szétnyílt – egyszer kiáltott, fojtottan és egészen különösen: és elámult; hogyan jöhetett őtőle ez a hang – belseje micsoda rejtekéből? A torkát még szorongatta valami – különös, jóleső lüktetéssel. Sietett – és lekerült egészen a lejtőn, le az útra. A nyugati égen egy nagy, lilavörös fellegszörny vonszolta át sietve groteszk, iromba testét; óriás tagjait sebbel-lobbal kapkodta maga után, de azért egy tömegben maradt, és élesen, sötétlőn húzódott a hanyatló nap arca elé. Azontúl rohamosan kezdett nőni az alkony.
A domb aljában csendesebb volt a szél – az asszony hátraszegte a fejét, lassabban ment, és gondolatok lebbentek át a lelkén – alig érintve. A leánykorára gondolt, a régi álmaira még az internátusban; egy műkedvelő-előadásra, ahol ő is játszott és énekelt – és megtapsolták. Egy fekete hajú, nem nagyon ügyes diákra, aki szerette őt, és azóta híres ember lett. Meg hogy diakonissza is akart lenni egyszer. És az ifjúság libegő illata mindezeken. Milyen régen volt – milyen rég. És azóta – kilenc éve már, hogy minden egyforma, itt ő a tiszteletesné – az ura jó ember, szeretik, és talán esperes lesz mihamar. Ő a tiszteletesné – itt jó nép lakik –, a háztartása mindig rendben –, és ő nemsokára harmincéves. Már meghalt az édesanyja is.
Egyszerre megállott, és nem tudta, miért. A lábai előtt egy fehér ösvény ijedten kanyarodott oldalvást – az erdőnek tartott, ám elveszett a távolság homályában. De nem – valami eszébe jutott az előbb. Igen – a közelmúltból – egy idegen ember. De hiszen alig jelent valamit. Nyár végén került ide a városból, körorvos volt, mindig egyedül élt, és az arcára kicsiny, éles barázdákat rajzolt a férfikor. Semmi különös nem volt rajta. Az asszony megnézte őt, és látta, hogy annyi mással össze tudná téveszteni; nézte, mint egy könyv szürke fedelét, vagy ahogy az eget és a füvet nézik falun, rendes, robotos munkaidőben. Aztán sokat eljárt hozzájuk – hisz máshova nem is mehetett –; hármas tarokkot játszottak, de az ura mostanság sokat utazott – két más faluja is volt – és rendesen ünnepnapokon. Vagy presbiteri gyűlésbe ment, hosszabb időre. A doktor jött, és ők beszélgettek – jószívvel, emberesen; a férfi a városból jött, és az asszony olvasott egyet-mást. Aztán tőle kapott könyveket, egészen másokat – levésről és fejlődésről szólót –, a kifejezések és az ábrák kivált megzavarták eleintén és foglalkoztatták – de a férfi szóba hozta, komolyan magyarázott egyet-mást, és az asszony előtt feltárult ez új vonatkozása, ez ok nélkül elrejtett kulcsa és összefüggése minden olvasmánynak és tapasztalásnak. Csakhamar természetesnek találta, és örült neki, hogy többet tud az életről; hisz már sok éve asszony volt, józan fejű, egészséges, és az érzékei aludtak vagy föl sem ébredtek. Egyszer szóba került, hogy miért nincs gyermeke, és az orvos mondott valamit az uráról. Nem haragudott érte – hisz ebbe már régen belenyugodott, és az ura nem vádolta őt meddőséggel soha.
Ez még mind a tél elején volt – milyen különös! Az a különös, hogy ez most egyszerre mind az eszébe téved – és ilyen elevenen. Hogy most történésnek látja azt, ami történt, holott akkor azok a napok egészen a többi hétköznaphoz voltak hasonlók – és olyan váratlanul, olyan értelmetlenül jött az egész. Egyszer egy téli estén, az ura pipafüstös, kandallós szobájában ültek, a lámpa nem égett még, és kívül nagy volt a köd. Akkor döbbent meg először a férfi hangjától, mely töredezett volt, csaknem elfulladt néhol a ritkuló, közömbös szavakon. Ám ő nem értett ehhez – az elakadó beszéd, a hosszú, lüktető hallgatások nyelvét rég elfeledte, meg se tanulta tán. Arra szisszent csak föl, amikor a férfi száraz, kemény ujjai a szenvedély brutalitásával markoltak a vállába, ahogy megrázta görcsösen, ahogy látta a homályban föléje hajolni a megdagadt ínú arcot, az eres, redős homlokot, és sütni érezte a lihegést, amely a szavaival arcába csapott. – „Hát mit akar – ébredjen! Hát nem látja, nem érzi – hogy mióta már?” – Csúnya volt ebben a percben a férfi, úgy látta – félelmes, de értelmetlen és idegenszerű. Nem, ő nem érezte, ő nem tudta, ő aludt. És meglepődése, őszinte ámulata lehűtőbb volt e percben, mint a legsértőbb méltatlankodás, a legvadabb harag. A férfi megértette. Egy percig szédülve állt előtte a homályban, azután ment, nem várva lámpagyújtást. Hetekig nem ment hozzájuk – később el kellett utaznia a járáskórház ügyében –, újév napján jött délelőtt, néhány percre – és azóta vagy kétszer – rövid időre, ha a pap otthon volt; és az asszony nem ment be hozzájuk ilyenkor. Alig köszöntötték egymást. Ösztönből csak, kényelemből kerülte az asszony – mert az érzésében nem vált jelentőssé az utóbbi hetekben sem az egész; nagy-néha gondolt rá gyöngén feszélyező kedvetlenséggel. És most – a tavaszban, a szélben, az estében, ahogy kijött az orsók mellől, és végigszaladt az úton, a szántás illatos rögei mellett – valamit keresett, egy gondolatot –, és ezt találta. Nyilván – nem jelent számára semmit az ember – de a szavak, amiket mondott, az élet igéi voltak, a szenvedélyé. És valami történet volt ez – olyas, amiből az emlékek lesznek, ha az ember megöregszik. Milyen kár, hogy mindez oly közelből szól hozzá és annyira valóság!
Még egyre haladt a szürkületben. Alig vette észre, milyen messzire jutott, vitte előre a lépések összefüggő, könnyű ritmusa – néha a szemét is lehunyta félig, és egy pillanatban sajátságos ötlete támadt. Ha itt lenne most ő – az orvos –, csak jönne vele az úton, belekapaszkodva a karjába, párhuzamos ütemű járással – és beszélne; nem úgy, mint akkor, zihálva, követelően, érdes lihegéssel – de valahogy másképp. Ahogy most elgondolja – puhán, szelíden, okosan, mint egy kisgyerekhez lágyan rezgő érzelmességgel. És képzeletében tisztán hallott csendülni egy soha nem ismert, gyöngéden érces férfibaritont, amit leánykorában teremtett tétova és gyönyörködő álmodozása lefekvés után.
Ó – ez a mai nap olyan különös –, ha most itt volna valaki – talán a doktor.
Hirtelen megállt, ösztönszerű ijedtséggel, és visszahőkölt. A lába valami puha és rugalmas tömegbe öltődött, lehajolt hozzá, és borzongás futott végig a gerincén. Pedig csak egy kicsiny állati hulla feküdt ott – egy sárgásbarna szőrű, fiatal kutyáé, félig elfödve a tavalyi avartól, amelynek gazát föléje szórta a szél. Lehajolt hozzá, hogy jól megnézze, mert nem akart félni tőle. Már oszlásnak indult – kitépett, szertehulló szőrcsomói elvegyültek az aszú levelek és gallyak színével –, a fiatal test meghorpadt, csak mint egy nyugalmas, enyhe félrelief emelkedett ki a tavaszi föld illatos, ázott göröngyei közül. Szagát gyöngéden elterelte a szél – a feloszlás foltjai, a csonka fej, a laza tagok – mindez beleveszett a környezet enyhe harmóniájába, az este növekvő sötétjébe. Már csak sejteni lehetett – egyre sűrűbb lett a homály. Ki tudja, milyen régóta feküdt itt a tél jeges takarója alatt, szelíden, mint egy elhervadt kis levél. Szép volt.
Csak most vette észre milyen régóta áll itt, a hosszú járástól zsibbadtan és érthetetlen módon lebilincselve. Már teljes volt a sötétség későre járhatott, és ő nagyon messzire került a falutól. Felegyenesedett, és egész közelben, néhány lépésnyire látta az erdőt, a levéltelen gallyak sötétjét. Ah – hisz ez már a vasúti töltés lejtője, a széles árok – és túl rajta a furcsa, rejtélyes kalyibák, amikben az idegen kubikos munkások laktak. Igen – mindjárt jöttek, mikor elolvadt a hó –, már két hete ásnak itt, és – valóban, a tanyáik üres, leszerelt lécváza áll csak; – menni készülnek tovább. Most messze, a sínek mentén gyúlt ki zölden egy jelzőlámpás; – sötét este volt.
Legfőbb ideje indulni sietve, haza. Még mindig ott állt a sötétben, lábai előtt a kicsi tetem – már tett is egy lépést, de visszafordult. Egy gondolatot elkezdett volt, azt be akarta fejezni; valamit arról, amit egyszer a doktorral beszéltek, hogy milyen egyszerű a halál. Még egyszer lehajolt, egészen közel, hogy lát-e valamit a sötétben; letörte egy kóró felső ízét, és a végével óvatosan, kíváncsian és elmerülve érintette a kis hulla szőrét. Akkor valami hirtelen, erős zörrenésre az erdőalj cserjéiből rémülten rezzent fel, és kiejtette kezéből a fácskát.
A következő percben egyetlen, állati erejű rándítás egyenesítette fel, és kényszerítette, hogy derékban hátrahajoljon. Sikoltás tört elő a torkán, de csak gyönge hördüléssé tompult, és visszacsuklott. Az agya, ítélete vesztegelt, de iszonyúan átvonaglott a teste a rémülettől és fájdalomtól. Egy lökés erejétől a földön feküdt. Egy arc rémlett föléje hajolva a sötétben, fekete árnyékfoltokból előtűnő lapos, baromi sziluett – két alig mozgó, bárgyú, de pokoli tűzben égő szatírszem. Az asszony levegő után kapott, alkohol és verejték otromba párái csaptak arcába, és ő végre kiáltott, eszelősen rázkódva és vergődve a rettenetes karok között. Félöntudata felrettent, menekvést keresett, mint a gyöngébb állat, és körmeit belemélyesztette a tüskés, durva arcbőrbe. Egy ütést érzett a homlokán, majd a vállán egyet – a fájdalma éles volt, bár nem túl erős, de akkor a félelemtől behunyta szemét. Még érezte, hogy néhány lépésnyire továbbvonszolják a szélső bolerók felé…
Föleszmélt – körülötte éjszakai sötétség, és minden tagjában dermedés. A halál – hogy milyen egyszerű –, gondolta, és megint lehunyta a szemét. És akkor lassan, otromba, súlyos valószerűséggel, de még csak mint egyszerű tény emléke nyert alakot a tudatában az, ami vele történt. De mintha valaki mással történt volna; – még nem érzett, és nem ítélt. Megmozdult – egyszerre érezte az éj hidegét; és a fogai vacogva verődtek össze. Akkor felült a földön, szétnézett; görcsös hirtelenséggel födte el mindkét kézzel az arcát, és az undortól, a félelemtől hangosan sírni kezdett.
Percek teltek – egy szekér zaja hallatszott az úton, egyre közeledő zörgéssel. Nem – urasági fogát lehet, és a falu felé tart –, mindjárt fölér a lejtőn, és láthatóvá lesz a töltés mögött. Az asszony fel akart állni, és képtelen volt rá – térdre emelkedett, és éles erőfeszítéssel torkaszakadtából kiáltott. A kocsis megállítottá a lovakat, és a hang iránt fordult a sötétben. Az asszony újra kiáltott, és most, úgy látszik, megismerte a hangját; leugrott a bakról, és pár lépéssel a közelében termett. Ó – az orvos kocsisa volt.
– Hol – merre? Igen, itt! Ó – a tiszteletes asszony! Hát mi lelte, bántotta valaki? Tessen csak belém karolni! Talán valaki ráijesztett? Az imént láttam egy embert az erdő szögében – a fák alól bújt ki –, a taliánok közül volt. Az átkozottak, tolvajok, csakhogy már mennek! Talán attól ijedt meg a tiszteletes asszony – vagy bántotta? – Uram őrizz – hm, hm! –
Nem felelt – alig támolygott. Már benn ült a kocsiban; és az szaladt vele – haza. A felhős ég sötétjéhez emelte a fejét, és a könnyes, dúlt arcába fájón metszett bele a megélesedett szél. Mi történik most? – gondolta. Haza kell mennie?
Tisztuló eszmélete kereste önmagát – az asszonyt, aki ma elindult hazulról, az orsók mellől szeszélyes kicsi sétára a tavaszban. Az asszony, aki kevesellte az életet. De hát mi történt valóban? Megreszketett egész testében, és látta a rettenetes, állatian dúlt arcot, a dülledt, égő szatírszemeket. Iszonyú! Lázas forróság ömlött végig az arcán és a homlokán, és az ajka cserepes lett a szélben. Az az arc – igen! Vagy egy másik – füstös, homályos szobában, a dülledt izmok és eres, redős homlok – a tüzesen lehelő szavak, amikor azt kérdezte, hogy mit akar, miért nem ébred. És megragadta és megrázta görcsösen a vállát. De nem – az más volt. Akkor nem ébredt fel.
És most szalad a szekér, és hazaviszi őt. De hát mi változott meg? Egy semmi, egy villámló véletlen, amely leszakadt rá őrjítően idegenül és irtózatosan. Most már nem az, aki volt? Egy pillanat elszakíthat az előbbi létünktől, az énünk, a jelenünk ezer kapcsolatától. Most már mindörökre megtörtént – a szenny, a gyalázat.
Kutyák ugattak a szekér előtt, és a falu szélső háza látszott. Az asszony végigsimított a homlokán, és most egyszerre ijesztő részletességgel, világosan látta a történteket. Ez a kocsis talán sejti – ez nem bizonyos –, de ki tudhatja! Ő az egyetlen – de talán elmeséli az esetet a faluban. Találgatni fognak – és ő a tiszteletesné. – Az orvos kocsisa az egyetlen, akitől félhet. De hátha – nem, nem – ez rettenetes! Az orvos mondott valamit egyszer az uráról. És hogy ő, az asszony, nem volna meddő. Nem, akkor meghal, akkor meg kell halnia. Bár vannak eszközök, orvosszerek – ó, milyen galád, milyen nyomorult gondolatok ezek! Az ő tiszta, nyugodt lénye, a csendes paplak, az orsók – Isten!
Egy ámbitusról valaki rákiáltott a kocsisra, megálltak! – az orvos háza volt ez. Baj van! – hangzott a bakról – és a háziúr hajadonfőtt lépett ki a kapun. Az asszony látta, amint sietve szót vált a legénnyel, de semmit sem hallott a szélben. Az orvos gyors kézzel emelte ki a kocsilámpát, és hátralépett az üléshez.
– Mi történt? Nincs baj, ugye, semmi? Szóljon, az istenért!
Most hirtelen az arcába fordult az éles lámpafény. Az orvos visszahökkent, átadta a lámpát a kocsisnak, és rémülten nyújtotta felé mind a két kezét.
– De hiszen maga beteg – mi történt –, hol járt ilyen későn? Már keresték!
– Ki keresett? – kérdezte az asszony fojtott ijedtséggel.
– Kati – a cselédjük járt a postamesternénél, hogy nincs-e ott? Mert az urának el kellett utaznia hirtelen, sürgöny jött, és maga köszönés nélkül ment el. Hol járt? Mije fáj? Beszéljen!
Az asszony didergett, a két keze reszketett az övében. Azután hirtelen előrehajolt, és görcsös, vad, eszeveszett zokogással vonaglott a férfi vállán.
– Segítsen rajtam!
Az orvos átkarolta, leemelte a kocsiról.
– Jöjjön, be kell térnie hozzám, hisz nagyon beteg. Valami csillapítót – így nem engedhetem –, hisz nem áll a lábán…
Gyorsan beszélt, sokat, mintegy mentegetődzve, amíg félig ölben vitte a kapu felé. – Igen – ő az orvos, és az asszony beteg. Hogy reszket és a haja az arcához ért. Az asszony vitette magát, hozzásimult, halkan, rekedten tördelte:
– Olyan borzasztó ez! Segítsen!…
1908.
Leave a Reply