Könnyező-kék szempár

Jégmezők felett didereg a tél,
havas, görnyedő vidéken,
s csak egy madárka dala,
mint gyűrt pántlika az égen,
az sír, az kiált elhalón…

Csöndes minden más,
mint a lélek üstje,
és azt visszhangozza csak,
mit a madárka jajong,
a lét, e darabka ezüstje
a téli, zömök-zord havon…

Szép a néptelen üresség,
a madárdal, mi messzi-csüngő,
könnyű, fátyol-szüzesség,
és sóhajtásom, mint neszen ülő kincstár,
csak sír, mint szomorú arcból
könnyező, világoskék szempár…

Most megölelhetnél, – hallod?
Csak úgy, a semmiért…
Úgy, hogy nem kérded meg: “miért?”
Hisz átjár árván a reggel, mi itt hagyott,
s a téli fagyban párolgó sóhajod,
mint melegség, a szívembe áthajol…

2011.01.03.

Összes kategória

Vissza a Főoldalra!