Rajnai Zsolt Tibor: Légtánc

Rajnai Zsolt Tibor: Légtánc

legtanc

Eső folyt alá az ablakon.
Lassan
és csordult…

Mosta az üveget, mint lelkem falát
a könnyeim. És eszembe jutott,
hogy szeretlek, hogy mennyire szeretlek…!

Mint légtánc röppent át hozzád a szívem,
de nem hallottad, mert nem is hallhattad…
Nekem mégis elég volt,
hogy röppent és sóhajthatott…
Azután csendben magamba húzódtam,
és hagytam, hogy mossa a zene lelkem…
Mossa és fényesítse azt,
ahogy neked tanítottam egykor…

Hagytam, hogy fájjon és mélyüljön
a szívem. Mert jó volt felemelkedni
a mélyhez, elhagyni az üres felszínt,
s eltűnni a porvalóból…

Hirtelen minden mélység és fájdalom
röpke könnyű lett már és szárnyalt!
Előbb csak tétován, azután erősen is.
Végül pedig fenségesen!

Talán mind együtt vagyunk ilyenkor,
kik valaha szerettük egymást,
és érezzük is ezt egy-egy pillanatra!
Mikor odaátról csillan valamelyikünkben
az Ember… Valami révület ez,
magasztos magunkba szállás,
valamiféle értés, mely szép…

És már érzem, hogy könnyűn lépdelsz
súlytalan puha lépésekkel a szívemen…

Nem fáj, jól esik…
Mert hófehér ruhában fordulsz,
mint súlytalan balerina,
ki táncol egy zongorán…

Minden megáll egy percre,
te rám nézel,
majd mosollyal tovarebbensz…

2010.01.28.

A vers, erre a zenére íródott. Hallgasd meg, s úgy olvass újra. Jobban értesz majd…

Összes kategória
Vissza a Főoldalra!