Rajnai Zsolt Tibor: Lét

Egyedül vagyok, ez a magány.
Sivár köntösbe bújt éjjelen sétálok.
Lábam az aszfalton jár,
és mellettem egy kismacska nyávog.

Lehajolok hozzá, s vele együtt sírok…
Ó, te szegény parányi állat,
hát mivel vagyok én különb nálad?

Hisz a sors rendelt idejű cselédje lettem én is!
Szemvillanásnyi életem degesztett, büszke
mellkassal mutogatom, de azután szétbomlok,
ellobbanok és tovasodródom, akárcsak te…

Ó, én nagyképű porszem…!
Sivár vigasza vagyok csak a gyásznak,
és féltve kihordott kínja a halálnak…

Sétálok és tűnődöm:
ma elröppent egy szerelem,
és nélküle fázom…

Merre mentél kicsi Szerelmem, megálmodott társam,
miért hagytál egyedül a könnyeimmel?

Földereng egy sugár a messzi távolból,
de én alig látom, mert csak tovább merengek…

Szertefoszlott arcocskád mondd, merre tűnt?
Vállamra biccentett fejed kihűlt árnyéka,
és meleg ujjaid tovatűnt játéka
miért veszett el?

Ó, hogy mért nem ront most ki valaki,
hogy a szívembe mártsa pengéjét markolatig?
Hisz akkor nem játszana tovább tudatommal
ócska bújócskát elesett nyomorom…

Üres világ!
Ki úgy fennhordod az orrod,
mért gyötörsz engem?

Meglegyinted felém a boldogságot,
azután a pillanatot is kettészeled kínnal?

Boldog élet árját villantod felém,
aztán meg kuporgok éhes vágyaim didergő telén?

Látod?
Most üszkös hamvát kavarod hozzám a valónak,
s nekicsapsz kínnak, gennynek, sárnak, ólajtónak…!

Hisz reménységem, mint folyton
felhúzott rugó, minduntalan lejár…

Hitet építgettél bennem holmi kéjből, meg vágyból,
s most kortyonként itatsz csalódásból és halálból…

1987. október

Összes kategória

Vissza a Főoldalra!