Száz titok, bús talány
fejtőzik lelkem ablakán.
Itt csurog, ott csurog,
forr s buzog a magány.
Rajnai Zsolt Tibor: Téglák a falból
Őszinte igaz szót keresek…
Nem baj, ha nem szép és nem szelíd!
Csak a lélek sikoltsa belé
legtisztább, forró érzéseit!
Rajnai Zsolt Tibor: Éljünk!
A halál már itt ódong körültünk,
éljünk hát, hogy ne mondjuk majdan:
“Elillant, úgy, hogy alig örültünk,
be szépek voltunk egykoron, hajdan!
S ó mi’ kár, hogy az elvesztegetett idő,
mi futkos, szerte, boglyas-szüntelen,
Rajnai Zsolt Tibor: Buzdítás boldogságszerzésre!
Mikor a vágy nem ismer határokat,
mert férfi szántja mélyen az árkokat,
mikor a nagy-nagy női követelmény,
mint megvadult, bőszült vonatszerelvény
vágtat és lohol, vagy tornyokra ülne,
vagy csak repülne, – á, dehogy szelídülne! -,
és mámorosan hintázna szilajon,
Rajnai Zsolt Tibor: A dekadencia…
A dekadencia hozzánk, emberekhez tartozik,
csak az nem mindegy, felállunk-e belőle,
és mikor, milyen áron?!
Rajnai Zsolt Tibor: Ezer seb emlékére
Tolvaj szerencse szülte most a percet,
min csüng mélán, búsongón, agg korom,
elfáradt idők jajszavához szerzett
mégis csöndes órát ez’ alkonyon.