Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizedik fejezet; Arról, hogy mily siralmas helyzetben ért Kunigunda, Candide meg a vénasszony Cádizba, s mint szálltak ott hajóra mind a hárman)
– Ugyan ki lophatta el a pénzemet meg a gyémántjaimat? – siránkozott Kunigunda -, és most hogy fogunk megélni? mit csinálunk? hol találok új zsidókat meg inkvizítorokat, akiktől új adományok néznének rám?
– Hajjaj – mondta az öregasszony -, én egy tiszteletre méltó kapucinusra gyanakszom, aki tegnap ugyanabban a fogadóban aludt, mint mi, Badajozban; isten ments, hogy vakmerően elítélnék akárkit; de ő bizony kétszer is benyitott a szobánkba, s jóval előttünk távozott.
– Fájdalom – szólt közbe Candide -, a jó Pangloss sokszor bizonygatta, hogy a mi földünk javaiban minden ember osztozkodik, s mindenkinek egyforma a joga hozzá. De hát ha ez a kapucinus ilyen elveket követett, legalább annyit hagyott volna, hogy befejezhetnénk az utunkat. Semmije se maradt, szép Kunigundám?
– Még csak egy veszekedett garasom se – felelte a hölgy illendően.
– Mit tegyünk, mit tegyünk? – mondta Candide.
– Adjuk el az egyik lovat – indítványozta az öregasszony -, én majd a kisasszony mögé ülök, bár csak a fél fenekemen tudok ülni, és majd így elérünk Cádizba.
Ugyanabban a fogadóban volt egy bencés apát is; ez vette meg jó olcsón a lovat. Candide, a vénasszony meg Kunigunda átügettek Lucenán, aztán Chillason, majd Lebrixán, s végre mégis Cádizba értek. Ott épp egy flottát szereltek fel, s csapatokat gyűjtöttek, hogy mielőbb észre térítsék a paraguayi tisztelendő jezsuitákat, akiket azzal vádoltak, hogy fellázították egy bandájukat a spanyol meg a portugál király ellen, nem messze San-Sacramento városától. Candide, aki a bolgároknál szolgált, oly szépen szalutált bolgár módra a kis sereg parancsnokának, oly ügyesen, elevenen, virgoncul és kevélyen, hogy azonnal egy egész század gyalogost rendeltek alája. Így lett belőle kapitány; s így szállt hajóra Kunigundával, a vénasszonnyal, két szolgával meg azzal a két andalúziai lóval, amelyek nemrég még Portugáliában, a főinkvizítori istállóban abrakoltak.
Átkelés közben sokat elmélkedtek szegény Pangloss filozófiájáról.
– Most egy másik világba érünk – mondta Candide -, az lesz a jobbik. Ott biztosan minden jó lesz: mert, valljuk meg, van mért nyögnünk azért, amit ezen a miénken testben és lélekben szenvedtünk.
– Egész szívem kegyelmedé – felelte neki Kunigunda -, de még most is borzad a lelkem attól, amit láttam meg átéltem.
– Minden jó lesz – válaszolt Candide -, már ez az újvilági tenger is jobb, mint a mi európai tengereink, csendesebb, s a szelek is állandóbbak. Biztosan az új világ lesz a lehető világok legjobbika.
– Adná isten! – sóhajtott Kunigunda -, de én olyan rettentő mód szerencsétlen voltam a miénkben, hogy a szívem talán már nem is tudja, mi a reménység.
– Panaszkodnak? – szólt az öregasszony. – Hej, látszik, hogy nem szenvedtek annyi sok bajt meg bánatot, mint én.
Kunigunda majdnem elnevette magát, oly furcsának találta az öregasszony dicsekvését, hogy ő még nála is szerencsétlenebb!
– No de – mondta -, kedves, jó néném, hacsak nem gyalázta meg két bolgár, hacsak nem kapott két szúrást, jó éleset a hasába, hacsak nem gyilkolták le szeme előtt két apját, két anyját, s hacsak nem látta két kedvesét megvesszőzve egy autodafén, nem látom be, mért volna szerencsétlenebb énnálam; s ne felejtse, hogy hozzá még bárónőnek is születtem, hetvenkét őssel a családfánkon, és hogy mindezek után szakácsné voltam a bolgároknál.
– Kisasszonyom – mondta az öregasszony -, nem tudja, milyen jó házból születtem; s ha megmutatnám a fenekemet, biztosan másképp beszélne, és nem ítélne elhamarkodottan.
Ez a beszéd Candide-ot is, Kunigundát is igen kíváncsivá tette. Az öregasszony meg így kezdett mesélni:
Leave a Reply