Bennem betöltetlen szomorúság tátong 
S gizgazzal benőve minden istenoltár.
Hajh, vágyak anyja, de mostoha voltál.
Eltévedtem járván erdő-rengetegen.
A félelem sikong zirrenő haraszttal
S vén adós erdő nem űz, nem marasztal.
A fák sudarára szállt az Est, az álnok
És torkom szorongatja valami titok:
Ajkat én miért csak sóhajra nyitok?
Indítsd el a videót, majd indítás után kattints a videó jobb alsó sarkában lévő kis fehér négyzetre! Ekkor teljes képernyőn látod! (Ha nem találod, akkor menet közben kattints újra a videóra és megjelenik!)
A klasszikus zene modern
Ma délelőtt, régi ismerősömmel találkoztam össze, akit pár éve nem láttam. Legutolsó találkozásunkkor pénzt kölcsönöztem neki. Ezért most hirtelen arra gondoltam, hogy követelésemet hátha behajtom.
A nemvárt találkozás első pillanatában, mindketten örültünk egymásnak. Ő azonban feltűnőbben örült nekem. Átölelt, megcsókolt, megveregette a vállamat; egyszóval kitörő lelkesedéssel fogadott. Ott az utcán.
A sok közül ez az egyetlen ismerősöm, aki valamilyen körmönfont ötlettel mindig beugrat, és pár lejig megvág…
Most azonban erősen elhatároztam, hogy akármilyen „tippel” is hozakodik elő, nem hagyom magam „palira” venni. És már vártam is a „linkelést”, amivel ismerősöm „ugratni” akar.
Nem kellett sokáig várnom, mert ismerősöm rátért a tárgyra:
– Légy szíves és adj holnapig 40 lejt, – jelentette ki egyszerű óhaját.
Csodálkozó arccal, süketséget színlelve, kérdéssel válaszoltam:
– Szóltál valamit? Bocsáss meg, kissé elgondolkoztam. Igen, ma éjszaka a magyar diákbálra megyek…
A csillagzat alatt, mint irigy,
vaksággal megvert bolyongók,
alig értjük a körülöttünk valót…
Tanár az én apám. Ha jár a vidéki 
városban, gyermekek köszöntik ősz fejét,
kicsinyek és nagyok, régi tanítványok,
elmúlt életükre emlékezve, lassan
leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók,
kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek,
írnokok, katonák, s olykor egy országos
képviselő is. Mert nagy az én családom.
– Meg kell szabadulnom tőle – mondta a kocsi sarkában ülő férfi, a csöndet hirtelen megszakítva. Mr. Hinchcliff feltekintett, mert nem hallotta jól. Elragadtatott figyelemmel szemlélte a bőröndje fogantyújához madzaggal odakötött kollégiumi sapkát – újonnan elnyert pedagógusi állásának külső és látható jelét -, a kollégiumi sapka elragadtatott csodálatával és az általa felidézett kellemes előérzetekkel. Mr.
David Rasmunsen rámenős ember volt, és mint sok kiváló férfiú, a kitűzött egyetlen cél megszállottja. Ezért, mikor meghallotta Észak csábító harsonaszavát, kigondolt egy tojásvállalkozást, és minden erejével nekifeküdt. Rövid és alapos számításokat végzett, s az üzlet ragyogó szivárványszínekben tündökölt előtte. Hogy a tojás tucatja Dawsonban elkel öt dollárjával, arra biztosan lehetett számítani. Amiből pedig kétségtelenül következett, hogy ezer tucat ötezer dollárt hozna az Arany fővárosában.
Másrészről azonban gondolni kellett a költséggel is, és Rasmunsen gondolt vele, mivel körültekintő és szigorúan gyakorlatias ember volt, keményfejű, és ábrándok nemigen melengették a szívét. Tizenöt centtel számítva tucatját, az ezer tucat alapköltsége százötven dollárra rúgna, ami igazán csekélység a busás haszonhoz képest. És feltéve, éppen csak feltéve, hogy az utazás és a tojás szállítása nagyon bőségesen számítva kitenne további nyolcszázötvenet: maradna még mindig tisztán négyezer dollár haszna, mire túlad az utolsó tojáson, s az utolsó szemcse aranyport is zacskóba sepri.
Mint dróton rángatott bohóc,
kinek orra nagy a hazugságtól,
olybá tűnik lelketlen, rohanó századom,
s a szépség és a gyönyör hiába van jelen,
a meztelenség, ha levetjük a jelmezt
és az álarcot, és láttatni engedjük a fogyatkozásokat,
