Se neked, se nekem
egymás felé nem szabad
lépni sem, nézni sem.
Tudod, tudod már, miért?
Oly nagy a szerelem.
Megy az ösvény, menj tovább!
Kezemen
szögek sebe
élesen
Nem látod, hogy
vérzem?
Ne nézz hátra, lépegess
csöndesen.
S imádkozz, akár csak én,
hogy legyen kegyelem,
Tamási Áron: Aranyegér
Mint a könnyű pehely, ez a történet is messzi múltban úgy lengedez. Föléje szivárvány hajlik, melyben a lila és a zöld szín már megette a többit. A zöld az emlékezés patakjából iszik, lehet; a violaszín azonban a valóságról beszél, amelyben éltünk azon időben.
Mert gyászosan éltünk, annyi bizonyos.
Hogyne, hiszen nemcsak az állapotunk volt mostoha, hanem a természet rúdja is ránk járt, abban az esztendőben különösen. Már a tél is oly hosszan és annyit idétlenkedett, hogy alig győztük szent Györgyöt várni. Azt reméltük ugyanis, hogy az bátor szent György a neveletlen szeleket majd rendre tanítja, s a nap sugarait végre az első padokba ülteti. De csalódtunk benne is, mert amikor megérkezett, mostoha sorsunkon úgy eltátotta a száját, hogy még májusban is tátva volt. Ilyenformán, s éppen a virágok nyílása idején, a maradék reményünk is csüggedni kezdett. Ha valaki, végső biztatásul, Pétert és Pált említette, már arra is úgy tekintettünk, mint aki szépet álmodik. A szemünk bársonya alatt csak a lila szín borongott, s abban a borongásban rongyosan húzta Péter és Pál a lovát, ámbár más esztendőkben vágtatva jöttek egymás mellett, s csillag helyett pipacsot rúgattak a lovaikkal.
Amikor a hajnal fájához mégis odakötötték azt a két gebét, azoknak mindjárt abrakot kértek s maguknak ennivalót. Mondtuk, hogy abrakot nem adhatunk, mivel az abrak mi vagyunk magunk; őket azonban tehetségük szerint megvendégeltük. Nem nehezedtek el azonban a vendégség után, s így nem is dőltek álomra, hanem tőlünk kérdezősködni kezdtek. Amit lehetett, azt kurta szavakkal megmondtuk neki, de közben bizony oly nagyokat hallgattunk, mint a szegény gyümölcsfa, amelyiken csak egy-egy gyümölcs van, imitt-amott.