Halottaim találkoznak velem 
És mondják halkan: Testvér, türelem.
És mondják némán: Gyermekem, vigyázat,
Elmúlnak lassan minden földi lázak.
És súgják: tűnő minden cifra pompa
S vígan mutatnak békés csillagokba.
És rám hajolnak és siratnak ők itt:
Elfogynak boraid és szeretőid,
Nézz ránk, ölelj át mosolyogva minket,
Szeresd, keresd elrejtett kincseinket,
Minden filozófus közös hibája, hogy a kortársi emberből indul ki, és az ő elemzéséből akar célhoz érni. Az “Emberben” e filozófusok akaratlanul is aeterna veritas-t (örök igazság; latin), valami állandót látnak, a dolgok biztos mértékét. A filozófusok emberről szóló kijelentései azonban általában csak roppant korlátozott, szűkre szabott időszak emberére érvényesek. A történeti érzék hiánya valamennyi filozófus közös hibája; sőt némelyek meglepő módon éppen a legújabb embert tekintik megszilárdult formának, aki bizonyos vallások, meghatározott politikai események hatása nyomán született meg. Ezek a filozófusok egyszerűen nem akarják megérteni, hogy az ember az időben alakult ki, és a megismerés képessége is időben jött létre; sőt olyanok is akadnak közöttük, akik az egész világot e megismerő képességből származtatták. Amikor pedig az emberi fejlődés minden lényeges mozzanata ősidőkben zajlott le, hosszú idővel az általunk ismert 4000 év előtt; ezen utóbbi időben viszont az ember nem változott valami sokat. Ám a filozófus “ösztönöket” lát a kortársi emberben,
Csend és zsongás roppant erdejében,
hol holt hőseim élőbbek, mint élők,
és árnyaim is bíbor színbe’ fénylők,
itt élek én, – lobban napra vérem!
A nő, ki tudja: mit, miért, mikor és hogyan akar…
A férfi pedig, büszkén tűzi szívére, vagy örömmel
Éjszaka van, mégis ragyog az ég…
Az éjgömb, mint vén ószeres szórja szét
ezer fénylő kövét, gyöngyét…
Volt egyszer Vesztfáliában, Thunder-ten-Tronckh báró úr kastélyában egy fiatal legényke, akinek a természet a legszelídebb hajlamokat adományozta. Arca is tükrözte lelkét. Nyílt esze volt, de egyúttal igen jámbor észjárása; azt hiszem, ezért is hívták Candide-nak, vagyis jámbornak. A ház régi cselédei sejtették, hogy tulajdonképpen a báró úr húgának volt a fia, apja meg egy szomszédos, derék, becsületes nemesember, akihez azonban ez a hölgy sosem akart férjhez menni, mert mindössze hetvenegy őst tudott kimutatni családfáján, míg a többit megrágta az idő rozsdás vasfoga.
A báró úr egyike volt a tartomány leghatalmasabb urainak, már azért is, mert kastélya ajtóval és ablakokkal is dicsekedhetett. Sőt a kastély fogadótermét még egy faliszőnyeg is díszítette. A baromfiudvar kutyáiból vadászfalkát is formálhatott; istállószolgái, ha kellett, hajtóknak is beváltak; s a falusi plébánost kinevezte házikáplánjának. Mindnyájan nagyuramnak hívták, s ha mesélt nekik valamit, udvariasan nevettek.
Legtöbbször úgy érzem,
teljesen hiábavaló, amit csinálok.
Szembe megyek a vallással és a hagyományokkal,
az ateizmussal, a hittel és a hitetlenséggel,
a kereszténységgel, a mágiával,
a pszichológiával, a tudományos és
vallásos szinkretizmussal,
az ezotériával, és a szellemi kuruzslók
egész hadával…
Fodrozó reggel kereng.
Elém toppan a sietség…
Ijedtség hullámzik fakó lomhán
a kiáltás lombján,
s rajta csüng az ajkam.
