Éjfél után a Duna hídja 
ó jaj, be könnyes, be setét.
Éjfél után a Duna hídján
egy néma lány jár szerteszét.
Ki ő? mi ő? kérdeztem én is,
de ő nem tudta a nevét.
Csak csendesen vállamra hajlott.
Sohase láttam ily szemet.
Olyan szomorgó, oly mosolygó,
félig sírt, félig nevetett.
A haldokló galamb tekint így,
vagy a kétéves kisgyerek.
A szívemet kezébe vette,
csókolta és nevetve hítt.
Labdázott véle, földre dobta –
ó szív, te vérző, gyenge szív! –
Aztán belétemette arcát
és letörölte könnyeit.
Mondtam neki: “Kis vízi ördög!” –
Reátapadt a hűs ruha.
Karján örökre útrakészen
ringott szegényes batyuja.
Vizes hajába csillag égett,
mert várta, várta a Duna.
