Dosztojevszkij: Ítélet

Egyébként, tessék, egy – természetesen materialista öngyilkos eszmefuttatása, akit az unalom vitt a halálba.

“…Valóban: mi joga volt a természetnek létrehozni engem, holmi számomra idegen, örök törvények nevében?
Értelemmel ruházott fel, s én értelemmel felfogtam a természetet: mi joga volt hozzá, hogy akaratom ellenére megteremtsen, és ráadásul értelemmel bíró lénynek?
Értelemmel élni annyi, mint szenvedni, de én nem akarok szenvedni – miért is vállalnám a szenvedést?
A természet értelmemen keresztül kinyilatkoztatja nekem a nagy egész harmóniáját.
Az emberi értelem vallásokat alapított erre a kinyilatkoztatásra. Tudtomra adja, hogy bár teljes egészében belátom, hogy a nagy egész harmóniájának sohasem válhatok részesévé, se most, se a jövőben, sőt fel sem tudom maradéktalanul fogni, mit is jelent – ámde mégis köteles vagyok meghajolni e kinyilatkoztatás előtt, köteles vagyok meghunyászkodni, vállalni a szenvedést a nagy egész harmóniája nevében, és viselni az életet.
De ha értelmem szerint választhatnék, nyilvánvaló, hogy szívesebben lennék boldog, amíg élek, ha csak egy pillanat is az egész, ha pedig megszűnök élni, semmi közöm többé a nagy egész harmóniájához – mit bánom én, hogy megmarad-e a világon énutánam a nagy egész harmóniája, vagy velem együtt pusztul.
És miért volnék köteles gondoskodni arról, hogy megmaradjon, ha én már nem leszek? – kérdem.

Read More

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg


Léon Werth-nek

Kérem a gyerekeket, ne haragudjanak, amiért ezt a könyvet egy fölnőttnek ajánlom. Komoly mentségem van rá: ez a fölnőtt széles e világon a legjobb barátom. De van egy másik mentségem is: ez a fölnőtt mindent meg tud érteni, még a gyerekeknek szóló könyveket is. Harmadik mentségem pedig a következő: ez a fölnőtt Franciaországban él, s ott éhezik és fázik. Nagy szüksége van vigasztalásra. Ha pedig ez a sok mentség nem elegendő, akkor annak a gyereknek ajánlom könyvemet, aki valaha ez a fölnőtt volt. Mert előbb minden fölnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá.) Ajánlásomat tehát kijavítom, ilyesformán:

Léon Werth-nek,
amikor még kisfiú volt.

1.

Hatéves koromban egy könyvben, mely az őserdőről szólt, és Igaz Történetek volt a címe, láttam egy nagyszerű képet. Óriáskígyót ábrázolt, amint egy vadállatot nyel el. Tessék, itt a rajz másolata.

A könyvben ez állt: “Az óriáskígyó egészben, rágás nélkül nyeli le zsákmányát. Utána moccanni sem bír, és az emésztés hat hónapját végigalussza.”

Akkoriban sokat tűnődtem a dzsungelek kalandjain, és egy színes ceruzával nekem is sikerült megrajzolnom első rajzomat. Az 1. számút. Ilyesformán:

Read More

Juhász Gyula: Halottaim

Halottaim találkoznak velem juhasz-gyula
És mondják halkan: Testvér, türelem.

És mondják némán: Gyermekem, vigyázat,
Elmúlnak lassan minden földi lázak.

És súgják: tűnő minden cifra pompa
S vígan mutatnak békés csillagokba.

És rám hajolnak és siratnak ők itt:
Elfogynak boraid és szeretőid,

Nézz ránk, ölelj át mosolyogva minket,
Szeresd, keresd elrejtett kincseinket,

Read More

Lev Tolsztoj: Gyónás

Engem a pravoszláv keresztény hitre kereszteltek, és abban neveltek fel. Arra oktattak gyermekkoromtól fogva, serdülő és ifjúkoromban is. De amikor tizennyolc éves fejjel kikerültem az egyetem második évfolyamáról, nem hittem többé semmiben abból, amire tanítottak.

Bizonyos emlékek alapján ítélve – én sohase hittem komolyan, csak bizalommal voltam az iránt, amire tanítottak, és az iránt, amit előttem a felnőttek vallottak; de ez a bizalom is nagyon ingatag volt.

Emlékszem, hogy amikor tizenegy éves voltam, egy fiú, a rég meghalt Vologyenyka M., aki gimnáziumba járt, egy vasárnap hozzánk ellátogatva, a legfrissebb újságként közölte velünk a gimnáziumban tett felfedezését.

Read More

József Attila: Eggyéölelődés vágya

Hiába gyúl ki nagy szemedbe máglya,jozsef-attila-001
Csókos kín ajkamat hiába rágja
S ölelni vágyás: többet akarok.

Husodba forróság lohol lihegve,
Ruhád letépve szállna mély egekbe
S aztán? mi van még? – Többet akarok!

Mint csecsemő, kit gonosz, céda anyja
Kemencére vetett, mely összemarja,
Vágyban vonagló szép szivem olyan.

Ó úgy szeretnék eggyé lenni véled!
Hogy folyna eggyé vérem és a véred,
Mint szélvész ültén két fáradt folyam.

Read More

József Attila: Kirakják a fát

A pályaudvar hídja még remeg,
de már a kényes őszi szél dorombol
és kiszáradt hasábfák döngenek,
amint dobálják őket a vagonból.

Ha fordul is egy, a lehullt halom
néma… Mi bánt? Úgy érzem, mintha félnék,
menekülnék, hasáb a vállamon.
A kisgyerek, ki voltam, mégis él még.

A kiskölyök, ki voltam, ma is él
s a felnőttet a bánat fojtogatja,
De nem könnyezik, egy dalt zöngicsél
s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja.

Read More

József Attila: Uram!

Nagy bánatomnak égő csipkebokrán
ó én Uram, hogy megjelentél nékem,
tán már nem is bús fájdalmam lobog,
te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.

Átlátsz, tudom a bűnök cifra gyolcsán,
erény rongyán, bátorság mentebőrén,
mégis mindent levetkeztem, Uram,
s elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.

Dús életemnek ifjú vára omlott
mohos magánnyá szépült és ma benne
csak csipkebokrok nőnek, ó pedig
egy lánynak csókja mind liliom lenne.

Read More

József Attila: A kutya

Oly lompos volt és lucskos,
a szőre sárga láng,
éhségtől karcsú,
vágytól girhes,
szomorú derekáról
messze lobogott
a hűvös éji szél.
Futott, könyörgött.
Tömött, sóhajtó templomok
laktak a szemében
s kenyérhéját, miegymást
keresgélt.

Úgy megsajnáltam, mintha
belőlem szaladt volna
elő szegény kutya.
S a világból nyüvötten
ekkor mindent láttam ott.

Lefekszünk, mert így kell,
mert lefektet az este
s elalszunk, mert elaltat
végül a nyomorúság.
De elalvás előtt még,
feküdvén, mint a város,

Read More