Mint a könnyű pehely, ez a történet is messzi múltban úgy lengedez. Föléje szivárvány hajlik, melyben a lila és a zöld szín már megette a többit. A zöld az emlékezés patakjából iszik, lehet; a violaszín azonban a valóságról beszél, amelyben éltünk azon időben.
Mert gyászosan éltünk, annyi bizonyos.
Hogyne, hiszen nemcsak az állapotunk volt mostoha, hanem a természet rúdja is ránk járt, abban az esztendőben különösen. Már a tél is oly hosszan és annyit idétlenkedett, hogy alig győztük szent Györgyöt várni. Azt reméltük ugyanis, hogy az bátor szent György a neveletlen szeleket majd rendre tanítja, s a nap sugarait végre az első padokba ülteti. De csalódtunk benne is, mert amikor megérkezett, mostoha sorsunkon úgy eltátotta a száját, hogy még májusban is tátva volt. Ilyenformán, s éppen a virágok nyílása idején, a maradék reményünk is csüggedni kezdett. Ha valaki, végső biztatásul, Pétert és Pált említette, már arra is úgy tekintettünk, mint aki szépet álmodik. A szemünk bársonya alatt csak a lila szín borongott, s abban a borongásban rongyosan húzta Péter és Pál a lovát, ámbár más esztendőkben vágtatva jöttek egymás mellett, s csillag helyett pipacsot rúgattak a lovaikkal.
Amikor a hajnal fájához mégis odakötötték azt a két gebét, azoknak mindjárt abrakot kértek s maguknak ennivalót. Mondtuk, hogy abrakot nem adhatunk, mivel az abrak mi vagyunk magunk; őket azonban tehetségük szerint megvendégeltük. Nem nehezedtek el azonban a vendégség után, s így nem is dőltek álomra, hanem tőlünk kérdezősködni kezdtek. Amit lehetett, azt kurta szavakkal megmondtuk neki, de közben bizony oly nagyokat hallgattunk, mint a szegény gyümölcsfa, amelyiken csak egy-egy gyümölcs van, imitt-amott.
Csendélet – 2014.05.10.
Kosztolányi Dezső: Vers egy leányról, akivel éjfél után találkoztam
Éjfél után a Duna hídja 
ó jaj, be könnyes, be setét.
Éjfél után a Duna hídján
egy néma lány jár szerteszét.
Ki ő? mi ő? kérdeztem én is,
de ő nem tudta a nevét.
Csak csendesen vállamra hajlott.
Sohase láttam ily szemet.
Olyan szomorgó, oly mosolygó,
félig sírt, félig nevetett.
A haldokló galamb tekint így,
vagy a kétéves kisgyerek.
A szívemet kezébe vette,
csókolta és nevetve hítt.
Labdázott véle, földre dobta –
ó szív, te vérző, gyenge szív! –
Aztán belétemette arcát
és letörölte könnyeit.
Mondtam neki: “Kis vízi ördög!” –
Reátapadt a hűs ruha.
Karján örökre útrakészen
ringott szegényes batyuja.
Vizes hajába csillag égett,
mert várta, várta a Duna.
József Attila: Kései sirató
Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.
Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.
József Attila: József Attila
József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól
örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott.
Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz, vagy vegytisztító intézethez, mégiscsak
másért örülünk neki.
Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak gyufát se
gyújtani, ha így megy tovább, nem törődöm vélük.
Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik
az bizonyos.
Minden nap hideg vízben fürdetem gondolataimat, így lesznek frissek
és épek.
József Attila: Egyedül
Egyedül fogok én állni a világon.
Egyedül, egyedül, nem lesz soha párom.
Nem lesz soha párom, aki vigasztaljon,
Aki szenvedésben csókot csókra adjon.
Csókot csókra adjon s aki hű, nem álnok,
Aki büszke arra, hogy mellette állok.
Aki míg én alszom őrködik könnyezve,
És, ha ébren vagyok, kacagó a kedve.
Aki szeret engem, aki meghal értem
S még akkor is szeret örök-visszatérten.