Bennem betöltetlen szomorúság tátong 
S gizgazzal benőve minden istenoltár.
Hajh, vágyak anyja, de mostoha voltál.
Eltévedtem járván erdő-rengetegen.
A félelem sikong zirrenő haraszttal
S vén adós erdő nem űz, nem marasztal.
A fák sudarára szállt az Est, az álnok
És torkom szorongatja valami titok:
Ajkat én miért csak sóhajra nyitok?
Hiába gyúl ki nagy szemedbe máglya,
Csókos kín ajkamat hiába rágja
S ölelni vágyás: többet akarok.
Husodba forróság lohol lihegve,
Ruhád letépve szállna mély egekbe
S aztán? mi van még? – Többet akarok!
Mint csecsemő, kit gonosz, céda anyja
Kemencére vetett, mely összemarja,
Vágyban vonagló szép szivem olyan.
Ó úgy szeretnék eggyé lenni véled!
Hogy folyna eggyé vérem és a véred,
Mint szélvész ültén két fáradt folyam.
A pályaudvar hídja még remeg,
de már a kényes őszi szél dorombol
és kiszáradt hasábfák döngenek,
amint dobálják őket a vagonból.
Ha fordul is egy, a lehullt halom
néma… Mi bánt? Úgy érzem, mintha félnék,
menekülnék, hasáb a vállamon.
A kisgyerek, ki voltam, mégis él még.
A kiskölyök, ki voltam, ma is él
s a felnőttet a bánat fojtogatja,
De nem könnyezik, egy dalt zöngicsél
s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja.
Nagy bánatomnak égő csipkebokrán
ó én Uram, hogy megjelentél nékem,
tán már nem is bús fájdalmam lobog,
te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.
Átlátsz, tudom a bűnök cifra gyolcsán,
erény rongyán, bátorság mentebőrén,
mégis mindent levetkeztem, Uram,
s elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.
Dús életemnek ifjú vára omlott
mohos magánnyá szépült és ma benne
csak csipkebokrok nőnek, ó pedig
egy lánynak csókja mind liliom lenne.
Oly lompos volt és lucskos,
a szőre sárga láng,
éhségtől karcsú,
vágytól girhes,
szomorú derekáról
messze lobogott
a hűvös éji szél.
Futott, könyörgött.
Tömött, sóhajtó templomok
laktak a szemében
s kenyérhéját, miegymást
keresgélt.
Úgy megsajnáltam, mintha
belőlem szaladt volna
elő szegény kutya.
S a világból nyüvötten
ekkor mindent láttam ott.
Lefekszünk, mert így kell,
mert lefektet az este
s elalszunk, mert elaltat
végül a nyomorúság.
De elalvás előtt még,
feküdvén, mint a város,
Lassan, tűnődve
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Harminckét éves lettem én –
meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.
Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!
Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.
Bizony nem voltam én sem az,
akit a családfők kegyelnek.
És időm sem volt – az igaz –
kikönyörögnöm a kegyelmet.
S bár hűvös, örökkévaló
dolgok közt muszáj őgyelegnem,
a palánkok közt szárnyaló
munkát nem lehet elfelednem.
Mit oltalmaztunk, nincs jelen,
azt most már támadóink védik.
Elejtem képzelt fegyverem,
mit kovácsoltam harminc évig.
Az uccán a téren és a mezőn is
Zuhog az eső.
Zúg a kanális kiönt az árok
Öreg házak vakolatja máll
A lovak tagjain csurog a lé
Az áldott tiszta lé
És a tetőkön is
Víz és sár víz és sár.
Puha meleg sár a föld
A lovak a házak az ég
Puha meleg sár.
Az ablakokban gyerekek állnak
Nézik hallgatják esik esik
S az ő szivük is
Puha meleg sár.
Most a magok békessége él
Házakban lovakban emberekben
A magok békessége mely leszáll
Oda ahol minden testvér és örök
Puha meleg sár.