Dobos Hajnal: Namármost, Isten…

Kétes csatákban sose hagytál győzni…
Ettől én élhetetlennek éreztem magam…
Nagy Úr! Hány gazember dörzsölte kezét!
Én meg, gondoltam: Hát ilyen sorsa van
a tisztességnek! Levetettem volna rég,
mint fölös koloncot, nyűgöt a nyakamból,
de Te rámraktad mindig. Újra meg újra!
Majd tudattad velem, hogy mégis haragszol.
Namármost, Isten, szólni kéne végre,
Hogy ez a cirkusz végülis mi végre
történik velem? És értem van, vagy Érted?
Nem szabad sejtenem ezt a Nagy Egészet,
Melyben eszközöd vagyok, vagy célod – ki tudja…?
Lásd, gyarló elmémből meglátni se futja
terveid. Becsülj meg kicsit, kérlek…
Mondd, hogy értelme van minden szenvedésnek,
meg célja is… Ha más nem: Konok lényem
oldódjon végre fel Tebenned egészen!
Úgy vagyok itt, mint világgáment gyermek.
Kicsi motyómból kihullott Kegyelmed…
Nincs hona szívemnek, hol nyugtát találja,

Csak ráborul az éjjel szén-színű talárja,
– a fények kihúnynak. Már a csillagok sem
pislantanak reám… Elvesztettél, Isten?

Összes kategória

Vissza a Főoldalra!