Bár csak gyenge fényű éjjeli lámpák égtek, a fiatal nő otthonosan mozgott a nagy szobákban, tágas termekben, hasztalanul keresgélve egy félig elolvasott verseskötetet, amit valahol letett, és csak most jutott újra eszébe. Mikor meggyújtotta a villanyt a szalonban, előtűnt halvány rózsaszínű, földet söprő, vállgallérján dús csipkével díszített hálóköntöse. A gyűrűk még az ujján voltak, és feltornyozott szőke haját se eresztette még le. Finom, kecses szépség volt; keskeny, ovális arc, vörös ajkak, halovány orca, kék szeme hol kislányos ártatlansággal nézett a világba, hol szürke lett; és hidegen, keményen csillogott, mint a gyémánt, vagy pedig forró, parancsoló láng lobbant benne.
Eloltotta a villanyt, végigment a hallon, és a nappali felé indult. Az ajtóban megállt, és hallgatózott. Az ajtó túlsó oldaláról mintha hallott volna valamit: nem is neszt, csak mintha mozdult volna valami. Megesküdött volna rá, hogy nem hallott semmit, mégis mintha valami másképp lett volna, mint ahogy megszokta. Valami zavarta az éjjel csendjét. Arra gondolt, hogy talán valamelyik cseléd mászkál odabenn. Az inas, aki különleges alkalmak kivételével mindig korán lefeküdt, semmi esetre sem. A szobalány se, mert neki ma estére kimenőt adott.
Különféle utakon jöttek a zarándokok. Aki megmászta a Trinité-Victor meredek kapaszkodóját, kifulladva érkezett. A peille-i parasztasszonyok vánkost tettek fejükre, azon himbálózott a tojással megrakott kosár. Nyakukat egyenesen tartották, alig mozgatták a fejüket – így követték a teher ingadozását, így tartották egyensúlyban. Szabadon maradt két kezükkel kötöttek közben. Egy simára borotvált öreg paraszt egy szakajtó ánizscukorral édesített lepényt hozott. Az áru egy részét már eladta útközben, s most nehézkesen lépegetett, pipájából pöfékelve. Gazdag parasztasszonyok ültek a biztos léptű öszvéreken. Kart karba fonva leányok bandukoltak, és rózsafüzért morzsoltak. Csaknem lapos szalmakalapot viseltek, akárcsak a Nizza környéki asszonyok s hajdan a görög hölgyek – a tanagra szobrocskákon lehet ilyen kalapokat látni. Egyesek olajágat téptek, azzal legyezték magukat. Mások az öszvér mögött ballagtak, fogták az állat farkát. Az öszvérek a szerzeteseknek szánt ajándékokat cipelték: fügével megrakott kosarakat, kis olajoshordókat, birkatejből készült aludttejet.
Monaco felől elegáns zarándokok érkeztek: selyemruhás kisasszonyok, angolok. Kicsípett monte-carlói krupiék meg affektáló, tarka ruhás monacói leányok is akadtak a zarándokok között. Aki csupán kíváncsiságból jött, mindenekelőtt a laghet-i kolostorral szemben épült valamelyik fogadóba sietett, hogy felfrissítse magát, és megebédeljen. Az igazi zarándokok tüstént a kolostorba igyekeztek. A fogadókban a cselédek az istállóba vezették az öszvéreket. A zarándokok – férfiak, nők vegyesen – beléptek a kolostor kapuján, és elvegyültek a korábban érkezett hívek tömegében, akik már hajnal óta keringtek lassú léptekkel az udvaron, a rózsafüzért morzsolgatva, és a megszámlálhatatlan fogadalmi képet, szobrocskát, táblát nézegetve.
Elérkezett 1814 szilvesztere. Kint a világban nagy dolgok voltak készülőben, s az alsó malom felett is fellegek tornyosultak. A németeknek is feltűnt, hogy az egyébként oly nagyhangú franciák egyre csendesebbek lesznek, sok vámos azt a felszólítást kapta, hogy legyen menetkész, de a visszavonulásról szóló parancs óráról órára késett. A nagy császár mindenhatóságába vetett hit olyan erős volt, hogy mindenki kételkedett az elszenvedett vereségekben, s minden pillanatban várták a hírt, hogy Napóleon a légió élén az ellenséget szokásos, hatalmas csapásainak egyikével a földre terítette.
A négy francia, aki most az alsó malomban lakott, egyetértett abban, hogy ez a reménység egyszer csak valóra válik, s közöttük az egyik, aki molnárnak vallotta magát, s a becsületrendet hordta, még a hadnagyot is felülmúlta abbéli igyekezetében, hogy nyelvével csatázzon a dicsőséges császárért. Látható volt, hogy ez a szájhős más vonatkozásban is lefőzni igyekszik a hadnagyot. Legalábbis a féltékeny Jambrieu úgy látta, hogy közte és Anna közt, visszataszító külseje ellenére, egy mind gyengédebb kapcsolat szálai szövődnek, s már többször is azon volt, hogy a tolakodóval szemben érvényre juttassa – vélt – előjogát.
A molnár sehol sem érezte magát jobban, mint ennek a négy embernek a társaságában, akiknek ugyanaz volt a bálványa, mint neki, s akik jócskán belaktak az asztalánál. Minél inkább kerülték mostanában az emberek politikai meggyőződése miatt, ő annál inkább kitartott mellette, azok a kósza hírek, amelyek a szövetségesek előrenyomulásáról szóltak, annyira hidegen hagyták, hogy Anna és Jambrieu eljegyzését a mai napra tűzte ki.
Hustoles úr egy ízben vita közben azt mondta szomszédjának, Kricka úrnak:
- A maguk pártja gyönyörűséges egy párt. Ha valami gazembert levágnak az akasztófáról, az első dolga, hogy képviselőnek lépjen föl a maguk pártjának programjával.
Kricka úr csak ennyit válaszolt:
- Majd még találkozunk, Hustoles úr.
Hustoles úrnak bölcs politikai nézetei mellett még egy fekete kandúrja is volt, amely naphosszat ott üldögélt szatócsboltja küszöbén. A kandúrt az egész környéken ismerték, az emberek tisztelték a csillogó fekete szőrű egérvadászt megfontolt és barátságos viselkedéséért, jókedvéért és tisztaságáért, amelyről tudvalevő, hogy fél egészség. Nem kevésbé méltatták bizalmas magatartását, és esze ágába se jutott volna senkinek, hogy a köztiszteletben álló kan macskának valaha is ellensége támadhatna.
Márpedig ez az ellenség hamarosan jelentkezett Kricka úr személyében, aki Hustoles úrral folytatott emlékezetes politikai eszmecseréje után megparancsolta nyolcéves fiának:
- Pepík, ha meglátod azt a fekete dögöt a tökkelütött Hustoles boltja előtt, lépj a farkára!
Van-e gyerek, aki ne hajtana végre szíves örömest ilyen parancsot?
Végy egy jó nagy adag zenei profizmust, bolondítsd meg mediterrán temperamentummal, életszeretettel és szerénységgel, adj hozzá kiváló zenészeket, majd az egészet fűszerezd egy csipet kuriózummal.
Az eredmény?
Zsúfolásig telt nézőtér, mesterien komponált zene, profi előadás, mind ez lélegzetelállítóan szép környezetben, mint a Taj Mahal, a Tiltott Város, Akropolisz, Kreml, vagy akár a Royal Albert Hall
A Görögországban született zenész volt az első, aki a nyugati világból elsőként adhatott koncertet Pekingben a Tiltott Város falai között, és a kínai vezetést annyira lenyűgözte a hely szelleméhez kapcsolódó zenei harmónia és improvizáció, hogy nagyra becsülésük jeleként felajánlották a zenésznek, hogy örökbe fogadhat egy óriáspandát. Rendkívüli dolog ez, mert eddig csak nemzetek, kaptak a kínai kormánytól ilyen felkérést.
Yanni 2011-ben nagy sikerű koncertet adott Budapesten is
Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők
mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang
s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé
hívó szavamra, nem akarta napfényes
örömmel visszamondani neved, melyre
tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.
A délután biztató zöldje elsápadt,
a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,
az ibolyák szemében árva könny égett:
kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat
húzza elgyengült szivem. A kilátó vén
kövein álltam, a korlát előtt, honnan
falunk fölött legtovább lehetett látni
már messze ringó kis hajód vitorláit.
Engem is elvittél? – oly léttelen vártam,
mig meg nem érkezett az estharangszó!… Majd
az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos
csillagok ültek pillámra. A hajlongó
fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.
Szerkesztő: rajnai január 22 2012 • Kategória: -- vers
Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!
Zoszim Kirillovics Podsiblo, helyettes rendőrkapitány – egy kövér és mélabús ukrán – hivatali szobájában ült, és bajuszát pödörgetve, haragosan meredt a nyitott ablakon át a rendőrségi udvarra. A szobában félhomály volt és fülledt meleg, csend, csak a falióra ingája nyikorgott, egyhangú ketyegéssel számlálva a másodperceket. Az udvar meg csak úgy ragyog, hívogat! Közepén, a három nyírfa sűrű árnyékában, a rakás szénán, amit az imént hoztak a tűzoltólovaknak, kényelmesen elnyújtózva alszik Kuharin altiszt: ügyeletes volt, és most váltották fel. Zoszim Kirillovics nézte egy darabig és dühbe gurult. Altisztje mélyen alszik, ő meg, a szerencsétlen főnök, kénytelen itt kuksolni ebben az odúban, és szívni a kőfalak nyirkos kigőzölgését. Elképzelte, milyen élvezettel végigdőlne ő is az illatos szénán, ha ideje és szolgálati beosztása engedné – és hogy erre gondolt, nagyot nyújtózott, ásított, és még mérgesebb lett. Nem tudta megállni, hogy fel ne verje Kuharint.
- Hé te… Kuharin… Nem hallod! Te barom! – kiáltott ki neki.
Nyílt az ajtó, és bejött valaki. Podsiblo kinézett az ablakon, és nem fordult meg, egy szikrát se érdekelte, hogy az, aki bejött, most megállt a háta mögött, súlyával a padlót recsegtetve. Kuharin odalenn meg se mozdult a kiáltásra, két kezét a feje alá kulcsolva, szakállát égnek emelve aludt, főnöke még a hortyogását is hallani vélte; ez a nevetséges, jóízű hortyogás csak még jobban megkívántatja vele a pihenést, még jobban mérgesíti, hogy neki nincs rá módja. Szeretett volna lemenni, és belerúgni az altiszt domborodó hasába, aztán a szakállánál fogva kirángatni onnan a hűsről a tűző napra.
Hová siet, abbé úr? – ahogy a nóta mondja. Tudják-e vajon, hogy abbé annyit jelent, mint atya?
Ha azzá leszünk, szolgálatot teszünk az államnak; a legjobbat cselekedjük, amit ember cselekedhet; gondolkodó lény kel életre bennünk. Van ebben a cselekedetben valami isteni.
De ha csak azért vagyunk abbé urak, hogy tonzúrásan díszelegjünk; körgallért meg rövid kabátot hordjunk, hogy valami jövedelem felé kacsingassunk, akkor nem érdemeljük meg az abbé nevet.
A hajdani szerzetesek választott főnöküknek adták ezt a nevet. Az abbé lelki atyjuk volt. Hogy változik az idő múlásával a szavak jelentése! Az abbé szegény ember volt, több más szegény ember élén: azóta a szegény lelki atyáknak kétszáz- meg négyszázezer tallér a jövedelmük; és manapság Németországban olyan szegény lelki atyák is vannak, akiket seregnyi testőr vesz körül. Egy szegény, aki fogadalmat tett a szegénységre, és aki ennek következtében földi hatalmasság! – erről már volt szó; de ezerszer is el kell ismételni -, bizony tűrhetetlen.
A hatalmas erény változatai
az utat követik.
Az út magában-véve
árny és köd.
Köd és árny,
hol képek rejlenek.
Árny és köd,
hol dolgok rejlenek.
Mélység, köd,
hol magvak rejlenek.
Létük: valóság,
belük: igazság.
Ôskortól máig
nem kallódott el a neve:
általa megnevezhetô mindennek kezdete.
Mindennek kezdetét mint tudhatom?
Csupán vele.
Egy hideg téli nap délutánján, amikor a hosszú vihar után jeges ragyogással sütött ki a nap, két gyermek engedélyt kért az anyjától, hogy kifuthassanak játszani a frissen hullott hóba. A nagyobbik gyermek kislány volt, akit gyöngéd és szerény természete miatt és azért is, mert nagyon szépnek tartották, a szülei és közeli ismerősei Ibolyának szólítottak. Az öccsét viszont Bazsarózsának nevezték, mivel széles és kerek arcocskája úgy rózsállott, hogy mindenkinek napsütés meg nagy piros virágok jutottak róla az eszébe. E két gyermek apja, bizonyos Lindsey úr – ezt fontos megjegyeznünk -, kiváló, ám rendkívül prózai ember volt, vaskereskedő, aki szilárdan ragaszkodott hozzá, hogy mindent, ami elébe kerül, az úgynevezett józan ész szemszögéből vizsgáljon. Volt olyan melegszívű, mint bárki más, de a kobakja, az olyan kemény és áthatolhatatlan, s ezért talán éppoly üres, akár valamelyik vasfazeka, melyet foglalkozása folytán árusított. Az anya jellemében ezzel szemben volt némi költői vonás, valami átszellemült szépség – afféle törékeny, harmatos virág, mely fantáziadús ifjúsága talajából sarjadt ki, és tovább élt a házasélet s az anyaság poros valóságában is.
Egyszóval, mint mesélni kezdtem, Ibolya és Bazsarózsa kérlelték édesanyjukat, engedje ki őket játszani a friss hóba; mert amilyen zord és lehangoló látvány volt a szürke égből aláperegve, olyan vidám képet nyújtott most, hogy a nap rásütött. A gyermekek városban éltek, és nem volt tágasabb játszóterük, mint a ház előtti kis kert, melyet fehér kerítés választott el az utcától, egy körtefa és két-három szilvafa árnyékolt, és közvetlenül a nappali ablaka előtt rózsabokrok díszítettek. De a fák és bokrok most csupaszok voltak, és ágaikat könnyű hóréteg borította, mint afféle téli lombozat, s itt-ott jégcsap csüngött rajtuk gyümölcs gyanánt.
- Nusi kiszedett a zsebemből mindent és utánam dobta.
Az anyus tűnődve nézett a kislányára. Zavaros volt a dolog.
- Hogy szedett ki mindent?
- Csakúgy.
- Hol?
- Hát otthon, náluk.
- Mit kerestél te náluk?
- Hát a tisztelendő bácsi azt mondta, menjek fel és mutassam meg neki a leckét, mert beteg volt.
- Na és mikor te vendég voltál náluk, ő megsértett?
- Csak azt írta fel egy papírra, hogy „Mici szamár” és én is fel akartam írni, hogy „Nusi szamár” és ő nem engedte, mindent kiszedett a zsebemből és én akkor el akartam jönni és ő utánam hajította és azt mondta: „Örök harag!”
A Google-al kötött szerződés értelmében immáron bárki hozzáférhet és szabadon nézegetheti az egykor oly legendás LIFE magazin tízmilliós archívumát.
1936 és 1972 között a hetente megjelenő LIFE Magazin a fotóújságírás legszámottevőbb kiadványa volt. Példányszáma meghaladta a 13 milliót. Többek között a LIFE-ban jelentette meg Churchill emlékiratait folytatásokban. 1972 után volt, hogy havi kiadványként jelent meg, volt, hogy más lapok mellékleteként, de volt, hogy kétszer is szünetelt hosszabb időre, aztán 2007-ben végleg meg is szűnt.
Mint egy régi, parókás, hajporos költő,
Hogy éjfélt ütött, tentába mártom tollam,
S szivemből, melyet porlaszt négy emberöltő,
Előásom a bús-bús melankóliát.
Ha koldust látok, naplementét,
Könny szökik révült szemembe
S a keselyűt, mely szivemen tép,
Promotheuséhoz vetem.
Dianá!-t sóhajtok, ha holdat
Felhők között úszni látok,
S lomb-zúgásban szólnak a holtak,
Mint Gessner Idylljeiben.
A víztükörnek csobogása
Ekhó szaván sóhajba tör
S kínomnak, úgy hiszem, forrása
Egy hűtelen nympha-árnyék.
Az út, mely szóba-fogható,
nem az öröktől-való;
a szó, mely rája-mondható,
nem az örök szó.
Ha neve nincs: ég s föld alapja;
ha neve van: minden dolgok anyja.
Ezért:
aki vágytalan,
a nagy titkot megfejtheti;
de ha vágya van,
csak a dolgokat szemlélheti.
E kettő mögött közös a forrás,
csupán nevük más.
Közösségük: csoda,
s egyik csodától a másik felé tárul
a nagy titok kapuja.
Már reggel volt, de a lámpa égett a konyhában; télen, ünnep előtt. Egy asszonyka melegedett a tűzhelynél és vitázott az olcsó cseléddel, akinek nem a napi munka, hanem az ünnepi estve járt az eszében. Az asszony is az estvére gondolt, komoran és haragosan, mert még csak ötlete sem volt, hogy miből és miféle meglepetést szerez a három gyermekének. Egyelőre az urát szidta, aki oly kíméletlen volt és a földbe ment, mielőtt a gyerekeket fölnevelte volna.
- A gazember; ne legyen nyugta a földben! – így gondolkozott a különben szelíd asszony, miközben főzte a reggelit, lefölözte a tejet és bírálta az urát, aki – amíg élt és élni tudott – nem éppen rosszkeresetű zenész volt. Nem született cigány, hanem alapjában véve fehér ember volt, amolyan félművész, akit mindenféle véletlenek cigánysorba sodortak bele.
- A gazember! – ismételte, de most már hangosan a még fiatal, de meggörbedt asszonyka, aki az ünnep kedvéért megmosta a még egészen fekete haját és nyilván dacból – gyásza ellenére – bekötötte kackiásan fehér kendővel.
Énmagam nyilván nem csodálkozhatom, hogy Monsieur Valdemar különleges kóresete vitát kavart. A csodálatos az lett volna – figyelembe véve a körülményeket -, ha nem így történik. Mert jóllehet az érdekelt felek általános óhaja volt, hogy az ügyből a nyilvánosságot kizárjuk, mindaddig legalább, amíg további vizsgálatra alkalmunk nem kínálkozik – vagy talán éppen azért történt így, mert a hírzárlat érdekében minden lehetőt elkövettünk -, a nagyközönség körében zavaros és túlzásokkal terhelt hírek kezdtek keringeni, amelyek később számos kellemetlen félreértés okozójává váltak, és természetesen széltében hitetlenséget ébresztettek.
Szükséges tehát, hogy az esetet végre tényszerű megvilágításba helyezzem – amennyire persze a tények előttem is világosak. Tömören összefoglalva ezeket mondhatom.
Érdeklődésem az utóbbi három évben többször fordult a delejesség tana felé, és mintegy kilenc hónappal ezelőtt hirtelen arra a felismerésre jutottam, hogy az eddig lefolytatott kísérletek egy kérdést teljességgel és érthetetlenül elhanyagoltak: in articulo mortis még senkit sem delejeztek. Eszerint válaszra vár először is, hogy a beteg ilyen állapotban fogékony-e a delejes hatásra, másodszor pedig, ha igen, gyengíti-e vagy fokozza az állapota ezt a hatást, és harmadszor, milyen mértékben, illetőleg mennyi ideig késleltetheti a delejezés a halál beálltát. Az egyéb kérdéses részletek mellett ez a három izgatta leginkább érdeklődésemet – a harmadik különösképpen, tekintettel következményeinek rendkívüli fontosságára.
Loading ...
Bár csak gyenge fényű éjjeli lámpák égtek, a fiatal nő otthonosan mozgott a nagy szobákban, tágas termekben, hasztalanul keresgélve egy félig elolvasott verseskötetet, amit valahol letett, és csak most jutott újra eszébe. Mikor meggyújtotta a villanyt a szalonban, előtűnt halvány rózsaszínű, földet söprő, vállgallérján dús csipkével díszített hálóköntöse. A gyűrűk még az ujján voltak, és feltornyozott szőke haját se eresztette még le. Finom, kecses szépség volt; keskeny, ovális arc, vörös ajkak, halovány orca, kék szeme hol kislányos ártatlansággal nézett a világba, hol szürke lett; és hidegen, keményen csillogott, mint a gyémánt, vagy pedig forró, parancsoló láng lobbant benne.
Töltök ...