gondolkodom.hu

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!

1

Zoszim Kirillovics Podsiblo, helyettes rendőrkapitány – egy kövér és mélabús ukrán – hivatali szobájában ült, és bajuszát pödörgetve, haragosan meredt a nyitott ablakon át a rendőrségi udvarra. A szobában félhomály volt és fülledt meleg, csend, csak a falióra ingája nyikorgott, egyhangú ketyegéssel számlálva a másodperceket. Az udvar meg csak úgy ragyog, hívogat! Közepén, a három nyírfa sűrű árnyékában, a rakás szénán, amit az imént hoztak a tűzoltó­lovaknak, kényelmesen elnyújtózva alszik Kuharin altiszt: ügyeletes volt, és most váltották fel. Zoszim Kirillovics nézte egy darabig és dühbe gurult. Altisztje mélyen alszik, ő meg, a szerencsétlen főnök, kénytelen itt kuksolni ebben az odúban, és szívni a kőfalak nyirkos kigőzölgését. Elképzelte, milyen élvezettel végigdőlne ő is az illatos szénán, ha ideje és szol­gálati beosztása engedné – és hogy erre gondolt, nagyot nyújtózott, ásított, és még mérgesebb lett. Nem tudta megállni, hogy fel ne verje Kuharint.

- Hé te… Kuharin… Nem hallod! Te barom! – kiáltott ki neki.

Nyílt az ajtó, és bejött valaki. Podsiblo kinézett az ablakon, és nem fordult meg, egy szikrát se érdekelte, hogy az, aki bejött, most megállt a háta mögött, súlyával a padlót recsegtetve. Kuharin odalenn meg se mozdult a kiáltásra, két kezét a feje alá kulcsolva, szakállát égnek emelve aludt, főnöke még a hortyogását is hallani vélte; ez a nevetséges, jóízű hortyogás csak még jobban megkívántatja vele a pihenést, még jobban mérgesíti, hogy neki nincs rá módja. Szeretett volna lemenni, és belerúgni az altiszt domborodó hasába, aztán a szakállánál fogva kirángatni onnan a hűsről a tűző napra.

- Hé, te! Ne itt horkolj! Hallod?

A tanár szigorúan nézett a gyerekre.

- Ha egyszer föladom, meg kell tanulnod.

A gyerek lesütötte a szemét, nagyon sápadt volt s nagyon szégyellte magát, egész teste remegett s a feje szédült.

- Kezdjük újra, – mondta a tanár, – mit tanultál, törtet törttel hogy adunk össze?

- Törtet törttel úgy adunk össze…

- Ne szajkolj nekem: mondd meg.

- Számlálót számlálóval, nevezőt nevezővel adunk össze.

- Abszurdum, – mondta a tanár – ilyen ostoba csak egy lány lehet: hát a nevezőket is össze­adod.

- Nem.

- Hát.

- A nevezőt nem adom össze.

- Hát mit csinálsz?

Mint gyermek, aki bosszut esküdött
és felgyujtotta az apai házat
s most idegenség lepi, mint a köd,
s csak annak mellén, aki ellen lázadt,

tudná magát kisírni, elfödött
arcát mutatni szabad mosolyának, -
oly reménytelenűl erőlködök,
hogy könnyeimre: erényre találjak.

Világot hamvasztottam el szivemben
és nincs jó szó, mely megrikasson engem,
kuporogva csak várom a csodát,

hogy jöjjön el már az, ki megbocsát
és meg is mondja szépen, micsodát
bocsát meg nékem e farkasveremben!

1935. aug.

Hová siet, abbé úr? – ahogy a nóta mondja. Tudják-e vajon, hogy abbé annyit jelent, mint atya?
Ha azzá leszünk, szolgálatot teszünk az államnak; a legjobbat cselekedjük, amit ember cselekedhet; gondolkodó lény kel életre bennünk. Van ebben a cselekedetben valami isteni.
De ha csak azért vagyunk abbé urak, hogy tonzúrásan díszelegjünk; körgallért meg rövid kabátot hordjunk, hogy valami jövedelem felé kacsingassunk, akkor nem érdemeljük meg az abbé nevet.
A hajdani szerzetesek választott főnöküknek adták ezt a nevet. Az abbé lelki atyjuk volt. Hogy változik az idő múlásával a szavak jelentése! Az abbé szegény ember volt, több más szegény ember élén: azóta a szegény lelki atyáknak kétszáz- meg négyszázezer tallér a jövedelmük; és manapság Németországban olyan szegény lelki atyák is vannak, akiket seregnyi testőr vesz körül. Egy szegény, aki fogadalmat tett a szegénységre, és aki ennek következtében földi hatalmasság! – erről már volt szó; de ezerszer is el kell ismételni -, bizony tűrhetetlen.

21

A hatalmas erény változatai
az utat követik.
Az út magában-véve
árny és köd.
Köd és árny,
hol képek rejlenek.
Árny és köd,
hol dolgok rejlenek.
Mélység, köd,
hol magvak rejlenek.
Létük: valóság,
belük: igazság.
Ôskortól máig
nem kallódott el a neve:
általa megnevezhetô mindennek kezdete.
Mindennek kezdetét mint tudhatom?
Csupán vele.

- Gyermeki csoda -

Egy hideg téli nap délutánján, amikor a hosszú vihar után jeges ragyogással sütött ki a nap, két gyermek engedélyt kért az anyjától, hogy kifuthassanak játszani a frissen hullott hóba. A nagyobbik gyermek kislány volt, akit gyöngéd és szerény természete miatt és azért is, mert nagyon szépnek tartották, a szülei és közeli ismerősei Ibolyának szólítottak. Az öccsét viszont Bazsarózsának nevezték, mivel széles és kerek arcocskája úgy rózsállott, hogy mindenkinek napsütés meg nagy piros virágok jutottak róla az eszébe. E két gyermek apja, bizonyos Lindsey úr – ezt fontos megjegyeznünk -, kiváló, ám rendkívül prózai ember volt, vaskeres­kedő, aki szilárdan ragaszkodott hozzá, hogy mindent, ami elébe kerül, az úgynevezett józan ész szemszögéből vizsgáljon. Volt olyan melegszívű, mint bárki más, de a kobakja, az olyan kemény és áthatolhatatlan, s ezért talán éppoly üres, akár valamelyik vasfazeka, melyet foglalkozása folytán árusított. Az anya jellemében ezzel szemben volt némi költői vonás, valami átszellemült szépség – afféle törékeny, harmatos virág, mely fantáziadús ifjúsága talajából sarjadt ki, és tovább élt a házasélet s az anyaság poros valóságában is.

Egyszóval, mint mesélni kezdtem, Ibolya és Bazsarózsa kérlelték édesanyjukat, engedje ki őket játszani a friss hóba; mert amilyen zord és lehangoló látvány volt a szürke égből alá­peregve, olyan vidám képet nyújtott most, hogy a nap rásütött. A gyermekek városban éltek, és nem volt tágasabb játszóterük, mint a ház előtti kis kert, melyet fehér kerítés választott el az utcától, egy körtefa és két-három szilvafa árnyékolt, és közvetlenül a nappali ablaka előtt rózsabokrok díszítettek. De a fák és bokrok most csupaszok voltak, és ágaikat könnyű hóréteg borította, mint afféle téli lombozat, s itt-ott jégcsap csüngött rajtuk gyümölcs gyanánt.

Micike azzal jött haza az iskolából, hogy:

- Kibékültem Nusival.

- Hát össze voltatok veszve?

- Igen.

- Szép dolog. Min vesztetek össze?

- Nusi kiszedett a zsebemből mindent és utánam dobta.

Az anyus tűnődve nézett a kislányára. Zavaros volt a dolog.

- Hogy szedett ki mindent?

- Csakúgy.

- Hol?

- Hát otthon, náluk.

- Mit kerestél te náluk?

- Hát a tisztelendő bácsi azt mondta, menjek fel és mutassam meg neki a leckét, mert beteg volt.

- Na és mikor te vendég voltál náluk, ő megsértett?

- Csak azt írta fel egy papírra, hogy „Mici szamár” és én is fel akartam írni, hogy „Nusi szamár” és ő nem engedte, mindent kiszedett a zsebemből és én akkor el akartam jönni és ő utánam hajította és azt mondta: „Örök harag!”

Mint egy régi, parókás, hajporos költő,
Hogy éjfélt ütött, tentába mártom tollam,
S szivemből, melyet porlaszt négy emberöltő,
Előásom a bús-bús melankóliát.

Ha koldust látok, naplementét,
Könny szökik révült szemembe
S a keselyűt, mely szivemen tép,
Promotheuséhoz vetem.

Dianá!-t sóhajtok, ha holdat
Felhők között úszni látok,
S lomb-zúgásban szólnak a holtak,
Mint Gessner Idylljeiben.

A víztükörnek csobogása
Ekhó szaván sóhajba tör
S kínomnak, úgy hiszem, forrása
Egy hűtelen nympha-árnyék.

Ha maradt volna nagy akaratom,
Megint verses sorokba törném össze,
Hogy lépjen ki hökkentőn a szívemből
Utolsó, szép titkom is szabadon.

Szűk lelkű Élet, kibe beleférnem
Alázatos meghajlással se tudtam,
Hajolj reám, csóváld meg csúf fejed
S hallgasd meg én szépséges szívverésem.

Vers-leső kandik, szokottság családja,
Száz volt asszonyra hiába gondoltok:
Most jött elém csak az egyetlenegy
S ez az egy a más, ez az egy a drága.

AZ ÚT

1

Az út, mely szóba-fogható,
nem az öröktől-való;
a szó, mely rája-mondható,
nem az örök szó.
Ha neve nincs: ég s föld alapja;
ha neve van: minden dolgok anyja.
Ezért:
aki vágytalan,
a nagy titkot megfejtheti;
de ha vágya van,
csak a dolgokat szemlélheti.
E kettő mögött közös a forrás,
csupán nevük más.
Közösségük: csoda,
s egyik csodától a másik felé tárul
a nagy titok kapuja.

Már reggel volt, de a lámpa égett a konyhában; télen, ünnep előtt. Egy asszonyka melegedett a tűzhelynél és vitázott az olcsó cseléddel, akinek nem a napi munka, hanem az ünnepi estve járt az eszében. Az asszony is az estvére gondolt, komoran és haragosan, mert még csak ötlete sem volt, hogy miből és miféle meglepetést szerez a három gyermekének. Egyelőre az urát szidta, aki oly kíméletlen volt és a földbe ment, mielőtt a gyerekeket fölnevelte volna.

- A gazember; ne legyen nyugta a földben! – így gondolkozott a különben szelíd asszony, miközben főzte a reggelit, lefölözte a tejet és bírálta az urát, aki – amíg élt és élni tudott – nem éppen rosszkeresetű zenész volt. Nem született cigány, hanem alapjában véve fehér ember volt, amolyan félművész, akit mindenféle véletlenek cigánysorba sodortak bele.

- A gazember! – ismételte, de most már hangosan a még fiatal, de meggörbedt asszonyka, aki az ünnep kedvéért megmosta a még egészen fekete haját és nyilván dacból – gyásza ellenére – bekötötte kackiásan fehér kendővel.

Énmagam nyilván nem csodálkozhatom, hogy Monsieur Valdemar különleges kóresete vitát kavart. A csodálatos az lett volna – figyelembe véve a körülményeket -, ha nem így történik. Mert jóllehet az érdekelt felek általános óhaja volt, hogy az ügyből a nyilvánosságot kizárjuk, mindaddig legalább, amíg további vizsgálatra alkalmunk nem kínálkozik – vagy talán éppen azért történt így, mert a hírzárlat érdekében minden lehetőt elkövettünk -, a nagyközönség körében zavaros és túlzásokkal terhelt hírek kezdtek keringeni, amelyek később számos kellemetlen félreértés okozójává váltak, és természetesen széltében hitetlenséget ébresztettek.

Szükséges tehát, hogy az esetet végre tényszerű megvilágításba helyezzem – amennyire persze a tények előttem is világosak. Tömören összefoglalva ezeket mondhatom.

Érdeklődésem az utóbbi három évben többször fordult a delejesség tana felé, és mintegy kilenc hónappal ezelőtt hirtelen arra a felismerésre jutottam, hogy az eddig lefolytatott kísérletek egy kérdést teljességgel és érthetetlenül elhanyagoltak: in articulo mortis még senkit sem delejeztek. Eszerint válaszra vár először is, hogy a beteg ilyen állapotban fogékony-e a delejes hatásra, másodszor pedig, ha igen, gyengíti-e vagy fokozza az állapota ezt a hatást, és harmadszor, milyen mértékben, illetőleg mennyi ideig késleltetheti a delejezés a halál beálltát. Az egyéb kérdéses részletek mellett ez a három izgatta leginkább érdek­lő­désemet – a harmadik különösképpen, tekintettel következményeinek rendkívüli fontosságára.

Már le is ereszkedett az este, amikor hazavetődöm. Sógor nincsen itthon, valahol a korcsmában ünnepel, a többi erdei munkásokkal, húsz lejjel a zsebében. Ágnes is nyájba készül. Egyedül anyám üldögél mellettem, de amikor hazakísérem a búvakoló holdvilágon, akkor sem merem megmondani neki, hogy útra indulok holnap délben.

Hol van sógor? kérdem Ágnestől reggel.
Azt mondja, már egy órája is van, hogy elment. Mit akarnék véle ?
Szekeret kéne fogadni szólok csendesen.
Ágnes csodálkozva tekint rám, majd elfordul, és nehezen csak ennyit felel:
Azt lehet kapni.
S ahogy ott állunk beszéd nélkül, hirtelen az anyám arca jelenik meg előttem, majd a Gáspáré utána. Aztán a többi testvérek jönnek csillanással, és a sor végén a föld s az örök béke nyugalmával megjelenik apám.

Sziklák közt gyorsak a folyók -
Üvöltve hömpölyögnek,
A nyárfák nyirkos alkonyon
Örök bánatot zengnek.
Összefonódott ösvények
Visznek a malomba -
Ott látlak anyám, téged
A kicsinyke otthonban.

Te fonsz. A kályhában tűz pattog -
Nagyokat reccsen néha,
Pár kerítésből tört darab
Lángjától sírvafakad.
Néha alig pislákol,
Vagy készül kialudni.
A szobában gyertyaláng,
Mely fényt próbál csiholni.

A lakás külső csengettyűje röviden, alig érintve zizzent, azután megint előkelő, komoly csönd támadt a szőnyeges lépcsőházban. Az ajtó előtt két fiatal, sietségtől pirosas leány mosolygott egymásra, és amíg várakoztak, a lihegésük párája fényes ködként surrant el a villanylámpa íve előtt.

Az egyik fekete volt, nyúlánk, szabályos arcú, vékony szájú, a mozgása szögletesen bájos, olyan sajátságosan tiszta és különös szépség; mint egy fiú, egy gyönyörű római puer. A másik szőke és kicsiny, fitos, csúfondáros képű, asszonymód kerek csípőkkel, gömbölyű, parasz­tosan kemény, apró kézzel. A ravasz, csöpp szájában tejfehér rizskásafogak villogtak, és a hangja gyöngén csilingelt, amikor látszólag szorongva megszólalt.

– Te, Klára! De nem fognak engem kidobni innét?

– Csacsi! – hangzott a válasz röviden és komolyan. – Szeretném, ha nem affektálnál.

A barna leány később mégis hozzátette:

– Te a társnőm vagy, és velem jössz a nagynénémhez, ő pedig jól tudja, hogy az internátusból csak párosával engedik ki az embert, ha a kedves rokonai nem jönnek érte.

– Klára! – okvetetlenkedett a másik – nézd, talán ne is kérnénk most színházjegyet. Olyan furcsa az…

Anyámra emlékezve…….

A temető csendje vett körül. Eligazgattam a rózsákat, amiket anyám sírjára vettem, felöntöttem friss vízzel a vázákat, meggyújtottam a mécseseket és leültem törökülésbe a földre. Nagyon meleg volt, de mégsem akaródzott elindulnom. Ültem a füvön, és csapongó gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben a hatalmas csokornyi halvány rózsaszín rózsa kellemes illata lengte be a levegőt.

Hirtelen gyermek lettem ismét, eszembe jutott, hogy mennyire szerettem a nagymamámmal temetőbe járni. Nagyon-nagyon érdekes dolog ez így visszagondolva. Gyönyörűnek találtam az angyalkás sírköveket, a virágdíszben pompázó sírokat. A vásárolt virágokat mindig én választhattam ki, aztán boldogan szaladtam velük nagyapám sírjához, hogy vázába tegyem őket, majd vízért futottam a kúthoz. Folyton csacsogva, vidáman ugrálva gesztenyét gyűjtöttem a földről és a gyermeki lélek ártatlanságával nem fogtam fel a temető magányának és emelkedettségének tényleges jelentését. Nem értettem, hogy miért kellene nekem csendben lennem, amikor a nagymamám nagyon kedvesen, de azért megfelelő erélyjel próbált csendre inteni…….

Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták:

- Milyen szép ez a kicsi fa! – S ezt a kisfenyő nem szívesen hallgatta.

A következő esztendőben egy jókora hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák.

- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim – sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak fészkelnének az ágaim között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék, mint azok ott!

És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett kerülniük. Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon – áhítozott a kisfenyő.