Jack London: Az ezer tucat

David Rasmunsen rámenős ember volt, és mint sok kiváló férfiú, a kitűzött egyetlen cél megszállottja. Ezért, mikor meghallotta Észak csábító harsonaszavát, kigondolt egy tojásvállalkozást, és minden erejével nekifeküdt. Rövid és alapos számításokat végzett, s az üzlet ragyogó szivárványszínekben tündökölt előtte. Hogy a tojás tucatja Dawsonban elkel öt dollárjával, arra biztosan lehetett számítani. Amiből pedig kétségtelenül következett, hogy ezer tucat ötezer dollárt hozna az Arany fővárosában.
Másrészről azonban gondolni kellett a költséggel is, és Rasmunsen gondolt vele, mivel körültekintő és szigorúan gyakorlatias ember volt, keményfejű, és ábrándok nemigen melengették a szívét. Tizenöt centtel számítva tucatját, az ezer tucat alapköltsége százötven dollárra rúgna, ami igazán csekélység a busás haszonhoz képest. És feltéve, éppen csak feltéve, hogy az utazás és a tojás szállítása nagyon bőségesen számítva kitenne további nyolcszázötvenet: maradna még mindig tisztán négyezer dollár haszna, mire túlad az utolsó tojáson, s az utolsó szemcse aranyport is zacskóba sepri.
– Mert nézd csak, Alma – számítgatta a feleségének a kényelmes ebédlőben, amely csaknem elmerült a térképek, tereprajzok, útmutatók, alaszkai útikalauzok tengerében -, látod, a kiadások igazában nem is számítanak, amíg az ember Dyeát el nem éri; ötven dollárból kijön az egész, mégpedig első osztályú utazást véve. Na mármost, Dyeától a Lindeman-tóig az ember indián teherhordókkal viteti a holmiját, kilóját huszonnégy centért, az száz kilónál huszonnégy dollár, ezernél kétszáznegyven. Mondjuk van hatszázötven kilóm, az kitesz száznyolcvan dollárt – de vegyünk csak kétszázat, a biztonság kedvéért. Valakitől, aki most jött Klondike-ból, és szavahihető ember, azt hallottam, hogy már háromszázért kaphatok csónakot. Ugyanaz az ember mondja, hogy biztosan szerezhetek egy-két utast, fejenként fizetnek százötvenet, akkor ingyen van a csónak, és még segítenek is evezni. És… ez az egész; Dawsonnál partra rakom a tojást. No, hadd lássam csak, mennyi is ez?
– San Franciscótól Dyeáig ötven dollár, Dyeától a Lindemanig kétszáz, a csónakot fizetik az utasok… kétszázötven, mindent beleszámítva – adta össze sebesen az asszony.
– És hozzá száz ruhára meg felszerelésre – folytatta Rasmunsen vidáman. – Vagyis marad ötszáz dollár váratlan kiadásokra. De hát micsoda váratlan kiadás akadna?
Alma vállat vont, és felhúzta a szemöldökét. Ha már egyszer az a roppant Észak képes magába szippantani egy embert és ezer tucat tojást, akkor elférhet ott minden egyebe is, amije csak van. Ezt gondolta, de nem mondott semmit. Túlságosan ismerte Rasmunsent, hogy szóljon.
– Esetleges akadályokat is számítva, duplán véve az időt, megtenném az utat két hónap alatt. Gondold el, Alma! Két hónap alatt négyezer! Hol van ez attól a koszos száztól, amit most keresek! Mindenesetre továbbépítjük a házat, amerre hely van, gázt vezettetünk minden szobába, és tájképeket rakunk a falra, a bér pedig majd fedezi az adót, a biztosítást, a vízdíjat, és még marad is valami. Meg még mindig ott a lehetőség, hogy beüt a nagy pénz, és milliomosként kerülök haza. Most mondd meg, Alma, nem gondolod, hogy nagyon is szerény vagyok?
És Alma alig is gondolhatott mást. Azonkívül, hát az unokatestvére – igaz, nagyon távoli, közvetett atyafiság, az a család szégyene, az a meggondolatlan lókötő -, nem jött-e le ő is arról a titokzatos Északról százezer dollárral sárga aranyban, nem is szólva a feles tulajdonjogról a gödörre, ahonnét kiszedte?
Dávid Rasmunsen fűszerese csodálkozott, mikor Rasmunsent a pult végén, a mérlegnél látta tojást méricskélni a serpenyőben, s maga Rasmunsen még jobban csodálkozott, mikor rájött, hogy egy tucat tojás hetvenkét dekát nyom – vagyis hétszázhúsz kilót az ezer tucat! Hol vannak akkor még a ruhái, a takarók, a konyhaedények, nem is beszélve az elemózsiáról, amit mindenképpen vinnie kell magával? Számítása dugába dőlt, és éppen azon volt, hogy újrakezdje, mikor az az ötlete támadt, hogy apró tojást kellene kérnie. “Akár kicsiny, akár nagy, egy tucat tojás az egy tucat tojás” – állapította meg magában bölcsen, egy tucat apróbb tojás pedig, mint tapasztalta, nem nyom többet ötvenhat dekánál. Ezért hát San Francisco városát vizsla tekintetű küldöncök rótták keresztül-kasul, s a boltosok, tej-csarnokosok döbbenten látták, hirtelen mekkora kereslet támadt olyan tojásban, amelynek tucatja nem nyom többet ötvenhat dekánál.
Rasmunsen ezer dollárért elzálogosította házikóját, feleségét hosszabb tartózkodásra útnak indította a családjához, állását felmondta, és nekivágott Északnak. Hogy eredeti tervénél maradjon, beérte másodosztályú hellyel, ami azonban a tolongás miatt a fedélköznél is rosszabb volt; és nyár végén sápadtan és tántorogva szállt partra Dyeánál. Nem telt azonban hosszú időbe, hogy lába megint erőre kapjon, ő pedig visszanyerje étvágyát. Első tárgyalása a csilkut indiánokkal magához térítette, és megkeményítette a gerincét. Nyolcvan centet kértek a teher kilójáért a huszonnyolc mérföldes útra, s míg ő nagyokat nyelt, és még a lélegzete is elakadt, az ár felkúszott egészen nyolcvanhatig. Végül is tizenöt tagbaszakadt indián szíjazni kezdte a csomagjait kilencvenért, de mindjárt abba is hagyta egy piszkos ingbe és rongyos mackóruhába öltözött skaguayi krőzus kilencvennégyes ajánlatára. A mackóruhás a Fehér Hágó-ösvényen elvesztette a lovait, s most egy utolsó, elszánt nekirugaszkodással errefelé próbálkozott, a Csilkuton át.
De Rasmunsen szívós ember volt, és egy dollárért fogott vállalkozókat, akik két nappal később épségben rakták le tojásait Lindemanben. Kilónként egy dollár azonban tonnánként ezer dollár, és az első hétszázötven kilója máris kimerítette a váratlan eshetőségekre félrerakott tőkét, és a Tantalusz kínját hozta rá, mikor naponta látnia kellett a Dawsonba induló frissen ácsolt csónakokat. Ráadásul lázas aggodalom szállta meg a tábort, ahol a csónakok épültek. Az emberek kétségbeesett igyekezettel, erejük végső megfeszítésével dolgoztak éjjel-nappal, a tömítést, szegelést, kátrányozást őrült rohanásban végezték, aminek a nyilvánvaló magyarázatát azonban nem kellett messze keresni. A hóhatár napról napra közelebb kúszott a kopár, szirtvállú csúcsokon, egyik vihar a másikat érte, darát, hólét és havat söpörve, s az örvényeknél meg a védettebb helyeken vékony jégréteg képződött, és vastagodott az órák múltával. És reggelente nehéz munkában elmerevedett emberek lestek sápadt arccal a tóra, hogy beállt-e már. Mert a beállás reményeik halálát jelentette – reményeikét, hogy lesiklanak a sebes folyón, míg meg nem szűnik a hajózás a tavak láncolatán.
Rasmunsen további lelki gyötrelmére felfedezte, hogy három versenytárs van a tojáspiacon. Igaz, az egyik, egy kis német, tönkrement; szállítmányának utolsó csomagját magára hagyottan, egyedül cipelte visszafelé. De a másik kettőnek már csaknem készen volt a csónakja, s naponta esedeztek a kereskedők istenéhez, hogy a tél vasmarkát fogja vissza csak legalább még egy napig. De a vasmarok összezárult a vidék körül. Emberek fagytak meg a hóviharban, amely végigsöpört a Csilkuton, s Rasmunsennek lefagytak a lábujjai, mielőtt ráeszmélhetett volna. Kapott egy ajánlatot, hogy a rakományával együtt felveszik utasnak egy csónakra, amelyet éppen vízre toltak a kavicsos parton, de kétszázat, kétszáz kemény dollárt kértek, és neki nem volt pénze.
– Én aszt kondolom, hogy fárjál egy ekész picikét – mondta a svéd hajóács, aki éppen itt találta meg a maga aranybányáját, és volt elég esze, hogy ki is használja -, ety ekész picikét, és én csinálok neked ety csuta stramm kis csónak, ikaszán, bizony isten.
Ezzel a nem nagyon biztató ígérettel a zsebében Rasmunsen fogta magát, és a csapáson visszament a Kráter-tóig, ahol összeakadt két sajtótudósítóval, akiknek kusza cókmókja szerteszét hevert a Hágón, a Kőháztól egészen a Vidám Tanya környékéig.
– Igen – mondta jelentőségteljesen. – Ezer tucat tojásom fekszik Lindemanben, és a csónakomnak éppen most tömik az utolsó eresztékeit. Nagy szerencse, hogy fel tudtam hajtani. A csónaknak, tudják, nagy ára van, és egyáltalán nem lehet szerezni.
Minek következtében a tudósítók ordítva, s majdnemhogy testi erőszakot alkalmazva erősködtek, hogy vele tartanak, zöldhasú bankókat lobogtattak az orra előtt, és arany húszdollárosokat csorgattak egyik kezükből a másikba. Hallani sem akart róla, de lyukat beszéltek a hasába, s végül kelletlenül beleegyezett, hogy felveszi őket fejenként háromszázért. Az útiköltséget még rá is tukmálták előre. És mialatt beszámolót írtak lapjuknak az irgalmas szamaritánusról meg az ezer tucat tojásról, az irgalmas szamaritánus robogott vissza a svédhez Lindemanbe.
– Hé, maga! Hoci a csónakot! – üdvözölte, kezében a tudósítók aranyait csörgetve, és szeme mohón tapadt az elkészült alkotmányra.
A svéd egykedvűen végigmérte, és megrázta a fejét.
– Mennyit fizet a másik pasas? Háromszázat? Rendben, itt van négy. Fogja.
Megpróbálta rátukmálni, de az ember elhátrált.
– Keszenem, nem. Én ászt mondtam neki, fitye a csónakocska. Te csak fárjál…
– Itt van hatszáz. Az utolsó szavam. Fogja, vagy megyek. Mondja neki azt, hogy tévedés.
A svéd megingott.
– Keszenem, iken – mondta végül, s Rasmunsen utoljára annyit látott még belőle, hogy szókincse zátonyra jutott hiábavaló igyekezetében, amint a másik társaságnak a tévedését magyarázta.
A német elvágódott, és bokáját törte a síkos sziklagerincen a Mély-tó felett, dollárért tucatjával kiárusította készletét, és a pénzen indiánokat fogadott, hogy Dyeába visszavigyék. De azon a reggelen, mikor Rasmunsen tudósítóival vízre szállt, két versenytársa a nyomába eredt.
– Mennyije van? – kiáltott át az egyik, egy kis vézna új-angliai.
– Ezer tucat – válaszolta Rasmunsen büszkén.
– Ej ha! Lefogadnám egy az egyhez, hogy lepipálom magát a nyolcszázammal.
A tudósítók felajánlották neki kölcsönbe a pénzt, de Rasmunsen tiltakozott, és a jenki a másik vetélytárssal állapodott meg, egy izmos tengeri medvével, aki odáig volt hajózási tudományával, és váltig ígérgette, hogy majd mutat nekik egy-két trükköt, ha vitorlát bontanak. Fel is vonta a vitorlát, egy hatalmas, négyszögletű kátrányos ponyvát, amely minden billenésnél félig a víz alá nyomta a hajó orrát. Ő futott ki elsőnek Lindemanből, de rakományával nem törődött, s megterhelt csónakjával felborult a sziklákon, a sistergő zuhogók között. Rasmunsen meg a jenki, akinek ugyancsak két utasa volt, a hátán cipelte át a rakományt, és levezette üres csónakját a veszélyes vízen a Bennett felé.
A Bennett huszonöt mérföldes keskeny és mély tó volt, a hegyek közé ékelt tölcsér, amelyen folyvást szilaj viharok zúdultak át. Rasmunsen a tölcsér szájánál, a homokparton ütött tanyát, ahol a sarki szél ellenére rengeteg volt az észak felé igyekvő ember és csónak. Reggel arra ébredt, hogy délről erős szél süvít, amely a hófedte csúcsok és jeges völgyek hidegét hozza, és olyan fagyot áraszt, mint akármilyen északi szél. De az idő tiszta volt, és Rasmunsen azt is látta, hogy a jenki már az első meredek hegyfokon túl bukdácsol teljes vitorlázattal. Csónak csónak nyomában eredt útnak, és a tudósítók is nekikezdtek izgatottan a készülődésnek.
– Beérjük még a Keribú-gázló előtt – biztosították Rasmunsent, mikor felrángatták a vitorlát, és az első jeges tajték elborította az Alma orrát.
Rasmunsen, aki vízen egész életében gyáva volt, most eltökélt arccal, száját összeszorítva markolta a nagyokat rúgó kormányrudat. Az ezer tucat ott volt a csónakban, a szeme előtt, biztonságosan elhelyezve a tudósítók poggyásza alatt, és valahogyan ott lebegett előtte a kis házikó meg az ezerdolláros jelzálogkölcsön is.
Cudar hideg volt. Rasmussen olykor bevonta a kormánynak használt evezőlapátot, és másikat dugott ki helyette, míg a két utas lefeszegette róla a jeget. Ahol csak a tajték felcsapott, azonnal jéggé dermedt, és az orrvitorla alá-alámerülő rúdján hamarosan jégcsapok nőttek. Az Alma küszködött és hánykolódott a hatalmas hullámokon, rései és eresztékei tágulni kezdtek, de a tudósítók ahelyett, hogy a beszivárgott vizet merték volna, egyre a jeget feszegették és hajigálták ki a csónakból. Az idő nem engedett. Folyt az eszeveszett versenyfutás a téllel, a csónakok elszánt rajvonalban száguldtak előre.
– N-n-n-em bírunk megállni és kikecmeregni! – vacogott az egyik tudósító, nem a félelemtől, hanem a hidegtől.
– Így jó! Tartsa a közepén öregem! – bátorította Rasmunsent a másik.
Rasmunsen eszelős vigyorral válaszolt. A sziklás partokat habozva, tajtékozva verte a víz, és lejjebb, a közép felé is csupán egyetlen lehetőség volt: menekülni a nagy hullámok elől. Engedni a vitorlán annyit jelentett, hogy beéri és elborítja őket a hullám. Újra meg újra a sziklák közt vergődő csónakokat hagytak el, egyet a hullámtörő szélén láttak megfenekleni éppen. A hátuk megett egy apró alkotmány két utasával keresztbe állt és felborult.
– V-v-vigyázzon, öregem! – kiáltott a vacogó fogú.
Rasmunsen vigyorgott, és sajgó kezével még szorosabban markolta a lapátot. A hullámverés jó néhányszor elkapta az Alma nagy, négyszögletes farát, és kilódította irányából a hajót; a vitorla hátsó sarka ilyenkor üresen csapkodott, s Rasmunsennek minden alkalommal teljes erejére szüksége volt, hogy a hajót visszakényszerítse a helyes irányba. A vigyor már akkor az arcára kövült, és a két tudósítót nyugtalanság fogta el, ha ránézett.
Kiálló magányos szikla mellett zúgtak el, a parttól vagy százméternyire. Hullámverte csúcsán egy ember üvöltött vadul, hangja egy pillanatra túlszárnyalta a vihart. A következő pillanatban azonban az Alma már messze járt, a szikla fekete pöttyé zsugorodott a fortyogó tajtékban.
– Ez majd bead a jenkinek! Hol a nagy tengerész? – kérdezte az egyik utas.
Rasmunsen egy négyszögletes, fekete vitorlára pillantott hátra a válla felett. Látta, mikor egyszer csak kiugrott szél iránt a távoli szürkeségből, s már vagy egy órája figyelte, mint növekszik. A tengerész nyilván rendbe szedte a csónakot, és most be akarja hozni az elvesztett időt.
– Ott jön, ni!
Mindkét utas abbahagyta a jégtördelést, és figyelt. Húsz mérföldet tettek meg a Bennett-tavon – éppen elég nagy hely az a víznek, hogy az égig hányja a maga hegycsúcsait. Hol lesüllyedve, hol felmagasodva, mint valami viharisten, a tengerész elhúzott mellettük. A behemót vitorla, úgy látszott, szinte kiragadja a csónakot a hullámok tajtékából, valósággal kitépi a vízből, hogy azután harsogva és füstölögve odavágja a tátongó hullámvölgybe.
– Ezen nem fog ki a víz!
– De lemerül az orra!
Alighogy ez elhangzott, a fekete vitorla lecsapott, és eltűnt szem elől egy hatalmas parti hullám mögött. Újabb hullám gördült át a helyén s megint egy, de a hajó nem bukkant elő. Az Alma a közelbe ért. Pár doboz meg evező táncolt a vízen. Kinyúlt egy kar, azután egy bozontos fej bukott fel néhány méterrel odább.
Egy darabig csend volt. Ahogy a tó vége feltűnt a láthatáron, a visszatorlódó hullámok folyvást bevertek a csónakba, olyannyira, hogy a tudósítók már nem a jeget tördelték többé, hanem merték vödörszám kifelé a vizet. Még ez sem volt elég, hanem miután ordítva megtanácskozták Rasmunsennel, a poggyásznak estek neki. Liszt, szalonna, bab, takarók, tábori kályha, kötélzet, mindenféle apró-cseprő holmi, ami a kezük ügyébe került, repült kifelé. A csónak meg is érezte rögtön, kevesebb vizet kapott, és jobban kiemelkedett.
– Most már elég! – kiáltott Rasmunsen keményen, mikor a legfelül fekvő tojásokhoz akartak nyúlni.
– Elég a ny-nyavalyát! – felelte vadul a vacogó fogú. Jegyzetfüzeteik, fényképezőgépeik, filmtekercseik kivételével minden felszerelésüket feláldozták. Lehajolt, megragadott egy lekötözött tojásosládát, és kezdte rángatni kifele.
– Tegye le! Tegye le, azt mondom!
Rasmunsennek sikerült előszednie revolverét, és könyökével tartva a kormányrudat, célzott. A tudósító felegyenesedett a keresztpadon, előre-hátra dülöngélve egyensúlyozott, arcát fenyegetés és néma düh torzította el.
– Uramisten!
Ezt a társa kiáltotta, és arccal előre a hajó fenekére vetette magát. Az Almát, mialatt Rasmunsen figyelmét más kötötte le, derékon kapta egy hatalmas víztömeg, és megpörgette. A hátsó vitorlarész belapult és csapkodni kezdett, a keresztrúd pedig borzalmas erővel végigsepert a csónak felett, s a dühös tudósítót törött gerinccel kilódította a vízbe. Árboc és vitorla is vízbe repült. Amint a csónak veszített sebességéből, a hullámok megint becsaptak, és Rasmunsen a merőedényhez ugrott.
Az elkövetkező félórában sok csónak sodródott el mellettük, aprók és nagyobbak, olyanok, mint az övék, rémült lélekvesztők, melyek nem bírtak egyebet tenni, csak rohantak bolondul tovább. Akkor egy tíztonnás bárka a fenyegető pusztulást megkockáztatva, szélbe állított és lebocsátott vitorlával egyenest feléjük tartott.
– Forduljon el! Forduljon el! – üvöltött Rasmunsen.
De csónakjának alacsony pereme nekifeszült a nehéz alkotmánynak, és a megmaradt tudósító átkapaszkodott. Rasmunsen mint a macska kúszott a tojásosládákon az Alma orrába, és dermedt ujjakkal próbálta összecsomózni a vontatókötelet.
– Gyöjjön át! – kiáltott neki egy vörös pofaszakállas férfi az egyik csónakból.
– Ezer tucat tojás van velem! – ordította vissza Rasmunsen. – Fogjanak vontatókötélre! Megfizetem!
– Gyöjjön át! – bömbölték kórusban.
Irdatlan, fehér tarajos hullám tornyosult fel egészen a közelükben, átzúdult a bárkán, és félig elárasztva hagyta ott az Almát. A bárkát elrúgták, s Rasmunsent átkozva, vitorlát bontottak. Rasmunsen átkokkal felelt, és nekiesett a meregetésnek. Az árboc és a vitorla, felhúzókötelénél fogva, mint valami horgony, széllel és hullámokkal szemben tartotta a csónakot, így Rasmunsennek alkalma nyílt, hogy megszabaduljon a víztől.
Három óra múltán dermedten, kimerülve, s magában motyogva, mint az őrült, de még mindig merve a vizet, Rasmunsen földet ért a Keribú-gázló közelében, a jégborította parton. Két ember, egy hivatalos futár meg egy félvér vezető kisegítette a parti hullámverésből, biztonságba helyezte a rakományt, és partra húzta az Almát. Csónakon elfelé igyekeztek a vidékről, s viharvert táborukban menedéket adtak Rasmunsennek éjszakára. Másnap reggel továbbutaztak, de Rasmunsen úgy döntött, hogy a tojással marad. És attól kezdve terjedt a vidéken az ezer tucat tojásos ember híre. Aranyásók, akik még a jég beállta előtt befutottak, hozták jöttének hírét. Negyven Mérföld és Circle City deres hajú, vén rókái, szívós állkapcsú, babtól kérges gyomrú dörzsölt fickók csirke és saláta álomszerű emlékképeit idézgették nevének hallatára. Dyea és Skaguay városa is érdeklődni kezdett iránta, közeledtéről mindenkit, aki átjött a hágókon, kifaggatott, míg Dawson – az arany város, a tojástalan város – izgult és nyugtalankodott, s lesben várt minden érkezőt, hogy hírt kapjon felőle.
De erről Rasmunsen mit sem tudott. A hajótörését követő napon úgy-ahogy helyrehozta az Almát, és kifutott vele. Kegyetlen keleti szél fújt a szeme közé Tagish felől, de Rasmunsen előszedte az evezőt, s keményen belefeküdt, bár a fele idő alatt visszafelé sodródott, és a jeget tördelte a lapátokról. Amint gyakran megtörténik errefelé, Viharágnál parthoz csapódott, Tagishnál háromszor elázott, és partra húzta a csónakot, Mocsár-tónál pedig belefagyott a vízbe. Az Alma összezúzódott a jégtáblák torlódásában, de a tojás épen maradt. A jégen át visszacipelte a két mérföldnyire fekvő partra, és rejteket épített, ami még évek múltán is ott állt, s akik ismerték, mutogatták egymásnak.
Félezer fagyos mérföld nyújtózott közte meg Dawson között, s a vízi út bezárult. De Rasmunsen, furcsa, feszült kifejezéssel arcán, gyalog nekivágott visszafelé a tavaknak. Hogy mit szenvedett magányos útján egyetlen szál takaróval, fejszével és maroknyi babbal felszerelve, azt a közönséges halandónak nem adatott megtudnia. Egyedül a sarki utazó képes azt megérteni. Elég annyi, hogy a Csilkuton elkapta a hóvihar, és Birka-táborban otthagyta két lábujját a seborvosnál. Mégis lábra állt, és a Puget-öbölig edényt mosogatott a Pawona konyháján, onnan meg szenet lapátolt egy személyszállító gőzösön San Franciscóig.
Sovány, borzas hajú ember volt, aki végigbicegett a fénylő hivatali padlón, hogy újabb jelzálogkölcsönt kérjen a bank embereitől. Beesett arcát a csenevész szakáll nem takarta el, szeme mintha mély üregekbe húzódott volna, s ott égett hideg fénnyel. Kezét kicserzette a megerőltetés és a kemény munka, körmeit vastagon lerakódott szenny és szénpor szegélyezte. Zavarosan valami tojásokról és jégtorlaszokról, szelekről meg áradásokról beszélt, de amikor megtagadták kérését, hogy többet kapjon a második ezresnél, beszéde összefüggéstelenné vált, s főként a kutyák és a kutyaeleség áráról, hócipőről és mokasszinokról, utazószánokról és egyéb ilyesmiről beszélt. Ezerötszázat adtak neki, ami több volt, mint a kis házikó értéke, s fellélegeztek, mikor odakaparta az aláírását, és kilépett az ajtón.
Két hét múlva a Csilkuton járt három kutyaszánnal, mindegyiket öt kutya húzta. Az egyik csapatot maga hajtotta, két felfogadott indián a másik kettőt. Mocsár-tónál feltörték a rejtekhelyet, és megrakodtak. De út nem volt. Ő volt az első, aki át akart kelni a jégen, s neki jutott a feladat, hogy elhányja a havat, és utat véssen a behemót folyami jégtorlaszok közé. A háta mögött gyakran tábortűz füstcsíkját látta a tiszta égbe kígyózni, és csodálkozott, hogy azok az emberek vajon miért nem érik be őt. Nem volt ugyanis járatos a vidéken, és ezért nem értette meg. Nem értette indiánjait sem, mikor azok magyarázatot próbáltak adni. Ezt sértésnek vették, de mikor csökönyösködni kezdtek, és reggelente megtagadták a táborbontást, Rasmunsen pisztolyt ragadva szorította munkára őket.
Mikor a Fehér Ló-zúgó mellett átmászott egy jéghídon, és az előző fagyástól még gyenge és érzékeny lába ismét megfagyott, az indiánok várták, hogy majd letáborozik. De ő feláldozott egy takarót, s vizesvödör nagyságú, ormótlan mokasszinba bugyolált lábbal vette át az élen haladó fogat vezetését, mikor megint rákerült a sor. A munka elöl volt a legkegyetlenebb, és az indiánok tisztelték is érte, bár bütykös uijaikkal suttyomban a homlokukat kopogtatták, és jelentőségteljesen csóválták a fejüket. Egyik éjjel megpróbáltak ellógni, de Rasmunsen golyóinak süvítése meggyőzte őket, s fogcsikorgatva, morogva bár, de visszajöttek. Így aztán, mivel csak vad csilkutok voltak, összedugták a fejüket, hogy megölik; de ő úgy aludt, mint a macska, és se ébren, se álmában nem nyílt alkalom. Sokszor próbálták magyarázni neki, mit jelent a háttérben kanyargó füstoszlop, de nem volt képes felfogni, és gyanakodni kezdett rájuk. És ha duzzogtak vagy rühellték a munkát, nem habozott egyenest a szemük közé célozni, sem készen tartott revolverének látványával hűtögetni felhevült lelküket.
És így ment ez – lázongó emberekkel, vad kutyákkal, és olyan úton, amely csaknem a sírba vitt. Rasmunsen küzdött az emberekkel, hogy vele maradjanak, küzdött a kutyákkal, hogy távol tartsa őket a tojástól, küzdött a jéggel, a hideggel és a saját fájós lábával, amely nem akart gyógyulni. Amint a friss szövet kisarjadt rajta, megmarta és elégette a fagy, úgyhogy gennyes kelevénye támadt, akkora, majdhogy az ökle belefért. Reggelente, mikor először ránehezedett, a feje elkábult, és csaknem elájult a fájdalomtól; később azonban a nap folyamán rendszerint elgémberedett, hogy akkor jelentkezzék csak újra, mikor a takaróiba burkolózott, hogy aludni próbáljon, és mégis, ő, aki hivatalnok volt, s íróasztal mellett ült egész életében, robotolt tovább, mikor az indiánok már kidőltek, és lepipálta még a kutyákat is. Hogy milyen keményen dolgozott, hogy mennyit szenvedett, arról nem is volt tudomása. A kitűzött, egyetlen cél megszállottja volt, s most, hogy közelébe ért a célnak, rabja lett egészen. Tudatának előterében Dawson állt, hátterében az ezer tucat tojás, és közöttük énje vergődött és küzdött szüntelenül, hogy a kettőt egyetlen ragyogó, aranyló pontban egyesítse. Ez az aranyló pont az ötezer dollár volt, a cél beteljesedése, és kiindulópontja minden újabb célnak. Egyebekre nézve pedig puszta automata volt. Semmi más dolognak nem volt tudatában, mintha csak üvegen át, homályosan látná, s nem is gondolt rá egyáltalán. Kezének munkáját gépiesen végezte; ugyanígy az agymunkát is. Így aztán arckifejezése egészen merev lett, még az indiánok is féltek tőle, és bámulták a különös fehér embert, aki rabszolgává tette és ilyen bolond módon szorítja munkára őket.
A Le Barge-tónál azután, mikor az űrbéli fagy a földgolyó sarkát meghódította, hideghullám érkezett, és a hideg elérte a hatvan-egynéhány fokot zérus alatt. Ekkor Rasmunsen, aki nyitott szájjal dolgozott, hogy így szabadabban lélegezzék, meghűtötte a tüdejét, és útjának hátralevő részén száraz, fojtó köhögés kínozta, amely különösen a tábortűz füstjében és túlságos megerőltetés hatására vette elő. A Harminc Mérföld folyón nagy darab nyílt vizet talált, amit ingatag jéghidak íveltek át, körül pedig keskeny, ravasz és bizonytalan jégszegély határolt. A jégszegélyre lehetetlenség volt gondolni is, de ő rámerészkedett gondolkodás nélkül, s megint revolverére szorult, mikor emberei húzódoztak. A jéghidakon azonban, bár hó fedte őket, óvatosságra volt szükség. Ezeken hótalpaikon lábaltak át, hosszú póznákat tartva keresztben a kezükben, hogy legyen mibe kapaszkodni szerencsétlenség esetén. Mikor átértek, akkor következtek a kutyák. És az egyik ilyen hídon, ahol a közbülső jég hiányát elleplezte a hó, az indiánok egyikét elérte a végzete. Olyan gyorsan és simán szaladt keresztül a jégen, mint a kés a puha vajon, s a folyam elsöpörte szem elől, be a jégár alá.
Azon az éjszakán elmenekült a társa is a halovány holdfényben, Rasmunsen hiába lyuggatta a csendet a revolverével – amit mindig hamarább szedett elő, mint a józan észt. Harminchat óra múlva az indián a rendőrállomáson volt a Nagy Lazac-tónál.
– Ő-ő… ő… furcsa embernek lenni… hogy mondani?… Elveszteni az… övé… eszét – magyarázta a tolmács a felzavart kapitánynak. – Mi? Igen, lenni bolond, nagyon bolond ember. Tojások, tojások, mindig tojások lenni… ugye mondani? Jönni oda el vele.
Ez néhány nappal azelőtt történt, hogy Rasmunsen odaért három összeerősített szánján, egyetlen falkában hajtva az összes kutyát. Nehézkes dolog volt ez így, s ahol körülményes volt az áthaladás, a szánokért egyenként vissza kellett fordulnia, bár az út legnagyobb részén, herkulesi erőfeszítés árán, sikerült valamennyit egyetlen gyeplőn tartva vezetnie. Nem látszott rajta, hogy nyugtalanítaná, mikor a rendőrkapitány elmondta neki, hogy embere útban van a dawsoni hatóságokhoz, és a jelen pillanatban talán már feleúton jár Selkirk és Stewart között. Akkor sem mutatott érdeklődést, mikor közölték vele, hogy a rendőrség utat tört már egész Pellyig; eljutott ugyanis az egykedvű belenyugváshoz a természet minden megnyilvánulásával szemben, akár jó az, akár rossz. Mikor azonban meghallotta, hogy Dawson az éhínség karmában szenved, elmosolyodott, felhányta a szerszámot kutyáira, és útnak eredt.
A következő pihenőnél aztán megtudta a titokzatos füstoszlop nyitját. Arra a hírre, ami a Nagy Lazac-tónál járta, hogy Pellyig már fel van törve az út, a füstcsíknak nem kellett tovább az ő nyomdokában késlekednie; s magányos tüzénél gubbasztva Rasmunsen tarka szánoszlopot látott elhaladni maga mellett. Elsőnek a futár meg a félvér érkezett, azok, akik őt a Bennettből kihalászták; azután Circle Citybe tartó levélhordók jöttek két szánon, majd egy vegyes társaság következett, hazafelé igyekvő klondike-iakból. Kutyák és emberek egyaránt frissek, jól tápláltak voltak, Rasmunsen és dögei meg agyonfáradtak, és csupa csont meg bőr valamennyi. Azok a füstkarikások egy napot utaztak, kettőt pihentek, és erejüket váratlan akadályokra tartogatták, amíg feltört csapáson haladhattak; ő meg azalatt mindennap hanyatt-homlok küszködött és evickélt előre, megtörve kutyái életkedvét, és kiszipolyozva vérüket.
Ami őt magát illeti, ő törhetetlen volt. Az idegenek, ezek a kövér, ruganyos emberek, szívélyesen megköszönték érdekükben kifejtett erőfeszítését – szívélyesen megköszönték, széles vigyorral és mocskos röhögéssel, és most, hogy megértette, Rasmunsen nem is válaszolt. De még csak néma keserűséget sem táplált magában. Lényegtelen volt az egész. A cél – a cél mögött lapuló valóság – nem változott. Itt áll ő meg az ezer tucatja – amott van Dawson; a feladat ugyanaz.
A Kis Lazac-tónál, kifogyván a kutyaeledelből, a kutyák rárohantak az eleségre, s innen egészen Selkirkig babon élt – nyers, barna, kövér szemű, hizlaló száraz babon, amely megfeküdte és csikarta a gyomrát, és kétóránként heves görcsöket okozott. De a selkirki ügyvivő ajtaján hivatalos hirdetmény lógott, azzal, hogy két éve nem ment fel gőzös a Yukonon, és ennek következtében az élelmiszernek megfizethetetlen ára van. Az ügyvivő fel is ajánlott cserébe lisztet, mégpedig csészényit minden tojásért, de Rasmunsen a fejét rázta, és odébbállt. Az állomás alatt a kutyák számára sikerült fagyott lóbőrt vennie az indiánoktól, akik felszedték a csilkut hajcsárok levágott lovainak hulladékát és belsőségeit. Maga is próbálkozott a bőrrel, de száját a bab felsértette, a szőrszálak pedig behatoltak a sebekbe, és ez elviselhetetlen volt.
Itt Selkirkben összetalálkozott a Dawson felől vonuló éhségzarándoklat előfutáraival, akik ettől kezdve komor tömegben lepték el a csapást. Nincs koszt! – ez volt a nóta, amit fújtak. – Nincs koszt, el kellett gyünni. Majd a tavasszal jobb lesz megint. – A liszt kilója három dollár, de nem kapni.
– Tojás? – felelte az egyik. – Dollár darabja, de nincs egy szem se.
Rasmunsen villámgyors számítást végzett.
– Tizenkétezer dollár – mondta fennhangon.
– Hogy micsoda? – kérdezte amaz.
– Semmi – felelte Rasmunsen, és odébb nógatta a kutyákat.
Mire a Stewart folyóhoz ért, hetven mérföldnyire Dawsontól, öt kutyája elhullott, és a megmaradtak is rogyadoztak a hámban. Befogta saját magát is a fogatba, és húzott minden megmaradt csöppnyi erejével. Alig vánszorgott így is naponta tíz mérföldet. Pofacsontját meg az orrát újra meg újra megmarta a fagy, hogy megfeketedett; hüvelykje, melyet a vezetőrúdon külön tartott többi ujjától, ugyancsak lefagyott, és szörnyű fájdalmat okozott. Lába még akkor is az ormótlan mokasszinba volt bugyolálva, és gyötrelmes fájások hasogatták. Hatvan Mérföldnél a bab utolja, amit már porcióznia kellett egy idő óta, elfogyott, mégis rendületlenül tartotta magát, és nem nyúlt a tojásokhoz. Lelkében nem tudott megbékülni e gondolat jogosultságával, s vánszorgott tovább előre, rátérve az Indián folyóhoz vezető útra. Itt egy frissen ejtett jávorszarvas meg egy régi aranyásó jószívűsége új erőt öntött belé és kutyáiba, Ainslie Házánál pedig már mindenért kárpótolva érezte magát, mikor egy menekülőhullám, amely alig hagyta el Dawsont, biztosította, hogy minden egyes darab tojásért megkaphat egy és negyed dollárt.
Kalapáló szívvel és roggyanó térdekkel ért fel a meredek töltésre a dawsoni faházaknál. A kutyák annyira dögrováson voltak, hogy kénytelen volt pihenőt adni, és holtfáradtan a vezetőrúdnak támaszkodva, várt. Egy ember, feltűnően jó külsejű, nagy medvebőr bundába bújt ember őgyelgett arra. Kíváncsi pillantást vetett Rasmunsenre, aztán megállt, és fürkésző tekintettel a kutyákat és a három összekötözött szánt nézegette.
– Mije van? – kérdezte.
– Tojás – felelte Rasmunsen rekedten, hangja alig volt több a suttogásnál.
– Tojás! Ujjé! Ujjé! – A levegőbe ugrott, bolondul pörögni kezdett, s kivágott egy fél tucat vad harci táncmozdulatot. – Csak nem azt akarja mondani… hogy az egész?
– Az egész.
– De hiszen akkor maga a Tojásos Ember. – Körülsétálta Rasmunsent, és szemügyre vette a másik oldalról. – Mondja, hát nem maga a Tojásos Ember?
Rasmunsen nem tudta, de úgy vélte, hogy ő az, és a másik megjózanodott valamicskét.
– Mennyit kér darabjáért? – kérdezte óvatosan.
Rasmunsen vakmerő lett.
– Másfél dollárt – mondta.
– Rendben! – válaszolta a másik azonnal. – Ide egy tucattal.
– Ú… úgy értem, hogy darabja másfél dollár – magyarázta Rasmunsen tétovázva.
– Persze. Értettem. Legyen két tucat. Itt a por.
Kihúzott egy kisebb kolbász nagyságú, tömött aranyporos zacskót, és hanyagul a vezetőrúdhoz ütögette. Rasmunsen a hasában furcsa remegést érzett, az orrlikai viszkettek, és majdnem leküzdhetetlen kedve támadt, hogy leüljön, és elsírja magát. De kíváncsi, bámész tekintetű tömeg verődött össze, és egyik ember a másik után kért tojást. Rasmunsennél nem volt mérleg, de a medvebőrbundás kerített egyet, és előzékenyen kimérte az aranyport, míg Rasmunsen a tojást számlálta elő. Rövidesen tolongás, könyöklés, taszigálás és nagy ricsaj támadt. Mindenki venni akart, és elsőnek akart kapni. És ahogy nőtt az izgalom, Rasmunsen lehűlt. Ez így nem lesz jó. Lenni kell valaminek amögött, hogy ilyen mohón kapkodják. Okosabb lesz, ha előbb pihen egyet, aztán felbecsüli a piacot. Talán megér a tojás darabja két dollárt is. Akárhogyan is, de másfélért bármikor biztosan el tudja adni, ha akarja.
– Megálljunk! – kiáltotta, mikor már elkelt pár száz darab. – Most nincs több. Ki vagyok dögölve. Adjanak valami szobát, aztán oda majd jöhetnek.
Zúgolódás támadt erre, de a medvebőrbundás helyeselt. Huszonnégy fagyott tojás kocogott öblös zsebeiben, s mit törődött vele, jut-e a többinek is, vagy sem. Mellesleg látta, hogy Rasmunsen alig áll a lábán.
– Van egy szoba a Monte Carlótól jobbra a második sarkon túl – mondta neki -, az az, amelyiknek palacküveg ablaka van. Nem az enyém, de rám van bízva. Napi tíz dollár a bére, de megéri a pénzt. Menjen egyenest oda, aztán később majd megyek én is. Ne felejtse el a homályos ablakot.
– Ujjé, ujjé! – kiáltott vissza egy pillanat múltán. – Megyek, tojást zabálok, és hazagondolok!
Útban a szállás felé Rasmunsennek eszébe jutott, hogy éhes, és a Kereskedelmi Társaság boltjában vásárolt valami ennivalót, aztán vett a mészárosnál egy szelet marhahúst is, meg szárított lazacot a kutyáknak. Könnyen megtalálta a szobát, a kutyákat nem fogta ki, de begyújtott, és feltette a kávét.
– Másfél dollár darabja… ezer tucat… az tizennyolcezer dollár! – Újra meg újra elmotyogta magában, amint tett-vett.
Ahogy a húst a serpenyőbe dobta, nyílt az ajtó. Rasmunsen megfordult. A medvebőrbundás volt. Eltökéltnek látszott, amikor belépett, mint akinek határozott célja van, de ahogy Rasmunsenre nézett, zavar telepedett az arcára.
– Szóval… hát szóval… – kezdte, de elakadt.
Rasmunsen kíváncsi volt, vajon a bért akarja-e.
– Szóval, hogy a nyavalya törje ki, tudja meg, az a tojás romlott.
Rasmunsen megtántorodott. Úgy érezte, mintha valaki váratlanul a szeme közé vágott volna. A szoba falai meginogtak, és pörögni kezdtek. Kinyújtotta a kezét, hogy megtámaszkodjék, és a kályhára tette. A beléhasító fájdalom meg a pörkölt hús bűze térítette magához.
– Értem – mondta lassan, és zsebében a zacskó után kotorászott -, vissza akarja kapni a pénzét.
– Nem is az a dohány… – mondta az ember – hanem jó tojása nincsen?
Rasmunsen megrázta a fejét.
– Jobb lesz, ha fogja a pénzét.
De a másik vonakodott és hátrált.
– Visszajövök – mondta -, ha átnézte az egészet, aztán majd megkapom, ami jár.
Rasmunsen begörgette a favágó tuskót a szobája, azután behozta a tojást. Egészen nyugodtan állt neki a dolognak. Fogta a kisbaltát, és sorra kettécsapta a tojásokat. A féldarabokat megvizsgálta, és leejtette a padlóra. Eleinte innen-onnan szedegetett a különböző ládákból, aztán módszeresen – egyet-egyet ürített ki végig. A halom egyre nőtt a padlón. A kávé kifutott, és az égő hús füstje elárasztotta a szobát. Rasmunsen rendületlenül és egyhangúan csapkodott, míg az utolsó ládával is végzett.
Valaki kopogtatott az ajtón, aztán megint kopogtatott, majd belépett.
– Szép kis maszat! – jegyezte meg, ahogy megtorpant és szemügyre vette a jelenetet.
A kettévágott tojások kezdtek felengedni a kályha melegében, és szörnyű szag terjedezett a szobában.
– Biztosan a gőzösön rohadt meg – vélte.
Rasmunsen hosszan és bambán meredt rá.
– Én Murray vagyok, Hosszú Jim Murray, mindenki ismer – mutatkozott be az. – Éppen hallom, hogy rohadt a tojás, hát én felkínálok magának kétszázat az egész kulimászért. Ha nem is lazac, de a kutya azér egész jól megzabálja ezt is.
Rasmunsen mintha kővé meredt volna. Meg se moccant.
– Menjen a pokolba – mondta szenvtelen hangon.
– Gondolja meg. Nem rossz ár ezér a maszatér, jobb, mint a semmi. Kétszáz ficcs. Na, mit szól?
– Menjen a pokolba – ismételte Rasmunsen csendesen -, és hordja el magát innét.
Murray félénk tisztelettel eltátotta a száját, aztán óvatosan kiment, hátrálva, tekintetét a másik arcára szegezve.
Rasmunsen kikísérte, és szabadon eresztette a kutyákat. Odadobta nekik az egész lazachalmot, amit vásárolt, és egy szánkószíjat felcsavart a kezére. Aztán visszament a szobába, és betolta maga mögött a reteszt. Az elszenesedett hús füstje marta a szemét. Fellépett a priccsre, a szíjat átvetette a mestergerendán, és tekintetével lemérte a kilengést. Alkalmasint nem találta megfelelőnek, mert a zsámolyt is a priccsre állította, aztán a zsámolyra kapaszkodott fel. A szíj egyik végére hurkot kötött, azon átbújtatta a fejét. A másik végét odaerősítette. Aztán kirúgta a zsámolyt maga alól.

Összes kategória

Vissza a Főoldalra!