Guy de Maupassant: Az öregember

“Rondelis, az újonnan megnyílt fürdőhely, kiválóan alkalmas hosszabb tartózkodásra, sőt állandó letelepedésre is. Vastartalmú vize az egész világon a leghathatósabb a vér mindenfajta betegsége ellen, s azonfelül oly tulajdonságokkal is rendelkezik, amely az emberi élet tartamát meghosszabbítja. Ez a rendkívüli hatás részben talán annak is tulajdonítható, hogy a városka fenyvesekkel borított hegyen épült. Évszázadok óta kétségkívül megállapított tény, hogy Rondelis lakói közül számosan meglepően magas kort értek el.”

Ez a reklámcikk valamennyi újságban megjelent.

Az üdülők tömegesen jöttek.

Egy reggel új vendég hívatta magához a fürdőorvost: Daron úr néhány napja érkezett, s egy szép kis villát bérelt ki az erdő szélén. A nyolcvanhat éves, szikár aggastyán még jól bírta magát, fürge és egészséges volt, és nagy igyekezettel palástolta öregségét.

Hellyel kínálta az orvost, és rögtön ezzel kezdte:

– Doktor úr, én az egészségemet az életrendemnek köszönhetem. Még nem vagyok nagyon öreg, de koros már igen, és hála egészséges életmódomnak, a betegségeket, még a múló, könnyű rosszulléteket is mindig elkerültem. Azt hallottam, hogy Rondelis éghajlata igen kedvezően hat az egészségre. Szívesen elhiszem, de mielőtt véglegesen letelepednék, bizonyítékokat óhajtok. Arra fogom kérni, hogy hetenként egyszer keressen fel, és tájékoztasson pontosan a következőkről: először is egy listát, mégpedig teljes listát kérek a város és a környék valamennyi lakójáról, aki elmúlt nyolcvanéves. Testi és lelki állapotukról is kérek néhány adatot. Továbbá tudni óhajtom, mi a foglalkozásuk, milyen életmódot folytatnak, milyenek a szokásaik. Ha valamelyik meghal, lesz szíves értesíteni engem és közölni velem az elhalálozás okát és körülményeit.

Aztán még kedvesen hozzátette:

– Remélem, doktor úr, jó barátok leszünk – s odanyújtotta aszott, ráncos kezét. Az orvos megszorította, és megígérte, hogy kívánságait lelkiismeretesen teljesíti.

Daron úr egész életében reszketett a haláltól. Úgyszólván minden örömről lemondott, mert az örömök veszélyesek. Ha ismerősei álmélkodtak, hogy soha életében meg se kóstolta a kedvet és képzeletet felpezsdítő bort, ő azt felelte: “Én ragaszkodom az életemhez.” Hangján átütött a félelem, s az “életem” szót úgy ejtette ki, mintha ennek az életnek, az ő életének roppant értéke lenne, amelyet rajta kívül senki sem ismer. Az “életem” szóval úgy elkülönítette magát a többi ember életétől, hogy nem volt mit felelni rá.

Valahányszor a saját személyéről vagy a tulajdonában levő dolgokról beszélt, különös nyomatékkal hangsúlyozta a birtokosjeleket. Ha azt mondta: “Az én szemem, lábam, karom, kezem” – mindenki érezte, hogy itt semmi kétség nem lehet: ezek a testrészek nem akárkiéi, ezek őhozzá tartoznak. Ez a megkülönböztetés kiváltképpen akkor volt feltűnő, mikor az orvosát emlegette: “Az én doktorom.” Mintha az orvos kizárólagos tulajdona lenne, s egyedüli rendeltetése, hogy vele, csak az ő betegségével foglalkozzék, soha semmi mással, és felette állna a világ valamennyi orvosának, kivétel nélkül valamennyinek.

A többi embert mindig is holmi bábnak tekintette; arra valók, hogy a földet benépesítsék. Két csoportba sorolta őket: az egyikbe azok tartoztak, akiknek köszönni szokott, mert a véletlen folytán megismerkedett velük, a másik azokból állt, akiknek nem köszönt. Egyébként az emberiség mindkét csoportja tökéletesen közönyös volt neki.

Attól a naptól kezdve, hogy a fürdőorvos elhozta a listát a tizenhét rondelisi lakos nevével, akik valamennyien túljártak már a nyolcvanon, Daron úr szívében aggódó érdeklődés ébredt az öregek iránt, akik majd egymás után halnak meg előtte.

Nem kívánt megismerkedni velük, de alaposan tájékozódni akart személyükről, s az orvoson kívül – aki minden csütörtökön nála vacsorázott – senkivel se beszélt róluk. Csütörtökönként aztán tudakozódott:

– Mondja csak, doktor, hogy van Joseph Poinçot? Múlt héten azzal váltunk el, hogy gyengélkedik…

És mikor az orvos beszámolt a beteg állapotáról, Daron úr azt tanácsolta, hogy változtasson valamit a kúrán, próbálkozzék újfajta eljárásokkal, más kezeléssel; ha sikerül, rajta is alkalmazhatja. Ezek az öregek az ő kísérleti nyulai voltak, belőlük vonta le a tapasztalatait.

Egyik este az orvos, alighogy belépett, azt újságolta:

– Rosalie Tournel meghalt.

– Miben? – kérdezte remegve Daron.

– Anginás roham.

A kis öreg megkönnyebbülten sóhajtott fel, és megeredt a szava:

– Nagyon testes, kövér asszony volt… Nyilván túl sokat evett… Ha én majd az ő korába jutok, jobban vigyázok magamra.

(Két esztendővel volt idősebb az asszonynál, de csak hetvenet vallott be.)

Néhány hónap múlva Henri Brissot-ra került a sor. Daron úr nagyon megrendült. Ezúttal férfi halt meg, mégpedig sovány, elővigyázatos és három hónap híján egyidős vele. Nyílt kérdést nem mert feltenni, aggódva várta, hogy az orvos beszéljen.

– Ó, hát csak úgy hirtelen halt meg? – puhatolózott. – Múlt héten még egész jól érezte magát! Valami meggondolatlanságot csinált, ugye, doktor úr?

Az orvos mulatott az öregen.

– Nem hiszem, hogy meggondolatlan lett volna. A gyerekei azt mondják, hogy nagyon elővigyázatosan élt.

Daron úr már nem állta tovább az aggodalmat, és megkérdezte:

– De hát… hát… miben halt meg akkor?

– Mellhártyagyulladásban.

Micsoda öröm, micsoda nagy öröm! A kis öreg aszott keze boldogságában tapsra lendült.

– Na persze, mondtam én, hogy meggondolatlan volt. Ok nélkül nem jön a mellhártyagyulladás. Vacsora után nyilván kikívánkozott a friss levegőre, és a hideg megcsapta a tüdejét. Mellhártyagyulladás! Nem is betegség, hanem baleset. Mellhártyagyulladásban csak a meggondolatlan bolondok pusztulnak el.

Jókedvűen megvacsorázott, s az asztalnál az életben maradtakról beszélt. Már csak tizenöten vannak, de valamennyien szívósak, ugye. Hiába, ez az élet törvénye, először a gyöngébbek hullanak el; akik a harmincadik esztendejüket betöltötték, valószínű, hogy elérik a hatvanadikat is, a hatvanévesek gyakran a nyolcvanat, s aki már nyolcvan elmúlt, csaknem mindig százéves koráig él, mert ez a fajta a legerősebb, a legóvatosabb, a legedzettebb.

Ugyanebben az esztendőben még két öreg halt meg, az egyiket fuldoklási roham, a másikat vérhas vitte el. Az utóbbi esete igen jól elszórakoztatta Daron urat, mert arra a következtetésre jutott, hogy az elhunyt a halála előtti este bizonyára izgató ételeket evett.

– A vérhas a meggondolatlanok betegsége, a teremburáját, doktor úr! Jobban kellett volna vigyáznia a tisztaságra.

Ami pedig a másik öreget illeti, akivel fuldoklási roham végzett, az effajta roham általában az elhanyagolt szívbaj következménye.

Egyik este az orvos Paul Timonet haláláról számolt be, ez a vénember valóságos múmia volt, és azt remélték, hogy ő lesz a fürdő százesztendős reklámja.

Mikor Daron úr szokása szerint megkérdezte: – És miben halt meg? – az orvos azt felelte rá: – Hát bizony nem tudom.

– Hogyhogy nem tudja? Ezt mindig tudni kell. Talán valami sérülés?

Az orvos a fejét rázta:

– Nem.

– A májával vagy a veséjével volt baj?

– Dehogy, mindkét szerv kifogástalanul működött.

– Hát a gyomra? Emésztési zavarok gyakran váltanak ki szívrohamot.

– Nem volt szívrohama.

– No de csak meghalt valamiben! – erősködött izgatottan a megrökönyödött Daron. – Véleménye szerint miben halt meg, doktor?

Az orvos égnek emelte két karját.

– Nem tudom, fogalmam sincs róla. Meghalt, mert… meghalt, csak ennyit mondhatok.

Daron úr erre megindult hangon kérdezte:

– Hány esztendős volt? Már nem is emlékszem a korára.

– Nyolcvankilenc.

– Nyolcvankilenc! Hát akkor nem az öregség vitte el! – kiáltott fel hitetlenkedve és megnyugodva a kis vénember.

1882. szeptember 26.

Dániel Anna fordítása

Összes kategória

Vissza a Főoldalra!