H. G. Wells: Az alma

– Meg kell szabadulnom tőle – mondta a kocsi sarkában ülő férfi, a csöndet hirtelen megszakítva.
Mr. Hinchcliff feltekintett, mert nem hallotta jól. Elragadtatott figyelemmel szemlélte a bőröndje fogantyújához madzaggal odakötött kollégiumi sapkát – újonnan elnyert pedagógusi állásának külső és látható jelét -, a kollégiumi sapka elragadtatott csodálatával és az általa felidézett kellemes előérzetekkel. Mr. Hinchcliffet ugyanis most vették fel a londoni egyetemre, és segédtanárként készül működni a holmwoodi gimnáziumban – felettébb irigylésre méltó állás. A kocsin át útitársára meredt.
– Miért ne ajándékoznám el? – mondotta az. – El kell ajándékozni! Miért ne?
Magas, fekete, napégette férfi volt, de az arca sápadt. Karját szorosan összefonta, lábát feltette a szemközti ülésre. Hosszú, fekete bajuszát pödörgette, és mereven bámult cipője orrára.
– Miért ne? – ismételte.
Mr. Hinchcliff köhintett.
Az idegen kinyitotta szemét – különös, sötétszürke szempár volt -, és majdnem egy percig egyenesen Mr. Hinchcliffre bámult. Arckifejezése növekvő érdeklődést mutatott.
– Igen – szólt lassan. – Miért ne? És véget vetni neki.
– Sajnos nem egészen értem, mire gondol – mondta Mr. Hinchcliff, újabb köhintéssel.
– Nem egészen érti, mire gondolok? – ismételte az idegen gépiesen, miközben furcsa szeme ide-oda járt Mr. Hinchcliff és a csomag között, a tüntetően fitogtatott sapkával, aztán visszatért Mr. Hinchcliff pelyhes ábrázatára.
– Ön ugyanis egy kissé szaggatottan beszél – mentegetőzött Mr. Hinchcliff.
– Miért is ne? – mondta az idegen, továbbfűzve gondolatait. – Ön diák? – intézte a szót Mr. Hinchcliffhez.
– A londoni egyetem levelező tanfolyamán – felelte Mr. Hinchcliff leplezetlen büszkeséggel, és idegesen megtapogatta nyakkendőjét.
– Tudásszomjtól űzve… – mondta az idegen, és hirtelen levette lábát az ülésről, öklét térdére rakta, és úgy meredt Mr. Hinchcliffre, mintha soha életében nem látott volna diákot. – Igen – mondta és mutatóujjával a levegőbe bökött. Aztán felállt, a poggyásztartóról leemelt egy táskát és kinyitotta. Szótlanul kivett belőle egy ezüstpapírba bugyolált gömbölyű tárgyat, és óvatosan kibontotta. Azután Mr. Hinchcliff felé nyújtotta – kicsiny, nagyon sima, aranysárga gyümölcs volt.
Mr. Hinchcliffnek szeme-szája elnyílt. Nem nyúlt a tárgy után – ha ugyan neki szánták egyáltalán.
– Ez itt – mondta lassú szóval a fantasztikus idegen – a Tudás Fájának Almája. Nézze csak meg: kicsiny, fényes és csodálatos – a Tudás. És én önnek adom.
Mr. Hinchcliff elméje egy percig gyötrelmesen dolgozott, aztán átvillámlott agyán a kielégítő magyarázat: “Bolond!”, és ezzel megvilágosodott az egész helyzet. Az ember ne ingerelje az őrülteket. Fejét kissé oldalt hajtotta.
– A Tudás Fájának Almája? Ejha! – mondta Mr. Hinchcliff. Kitűnően megjátszott érdeklődéssel szemlélte a gyümölcsöt, aztán az idegenre tekintett. – De hát miért nem akarja megenni maga? És mellesleg – hogy jutott hozzá?
– Nem fonnyad meg soha. Három hónapja az enyém. És épp olyan fényes és sima és érett és kívánatos, ahogy láthatja. – Kezét térdére tette, és eltűnődve nézte a gyümölcsöt. Aztán újra bebugyolálta a papirosba, mintha letett volna arról a szándékáról, hogy elajándékozza.
– De hogy jutott hozzá? – kérdezte Mr. Hinchcliff, aki szeretett vitatkozni. – És honnan tudja, hogy ez a Fa Gyümölcse?
– Három hónapja vettem ezt a gyümölcsöt – mondta az idegen -, egy ital vízért és egy karéj kenyérért. Aki nekem adta – mert ezzel az életét mentettem meg – örmény férfi volt. Örményország! Az a csodálatos ország, minden országok közt az első, ahol Noé bárkája a mai napig fennmaradt, az Ararát hegyének jégmezőibe temetve. Ez a férfi, mondom, másokkal együtt a kurdok elől menekülve, akik üldözték őket, felment a hegyek között olyan elhagyatott helyekre, amelyekről az emberek általában nem is tudnak. És üldözőikkel a nyomukban, magasan a hegycsúcsok között, késpenge élességű fűtől zöldellő lejtőre jutottak, és ez a fű mindenkit, aki belehatolt, könyörtelenül összevagdalt, hasított. A kurdok a sarkukban voltak már, és nem volt mit tenni, mint belevetni magukat a fűbe, és az volt a legkomikusabb, hogy a vérük árán nyert ösvény vezette nyomukra a kurdokat. Valamennyi menekülőt lemészároltak, csak ez az örmény és egy társa menekült meg. Hallotta társai sikoltását, üvöltését és a fű suhogását üldözői körül – embermagasságú fű volt. Aztán kiáltást hallott, arra másik kiáltás felelt, és amikor kisvártatva megállt, már minden elcsendesült. Mit sem értve a dologból, újra előretört, összevagdalva és vérzőn, amíg egy szakadék alatt elterülő meredek sziklalejtőre nem jutott, és akkor látta, hogy a fű lángban áll, és a füst fátyolként emelkedik közé és ellenségei közé.
Az idegen kis szünetet tartott.
– És aztán? – kérdezte Mr. Hinchcliff. – Mi történt?
– Ott állt, a fű késpengéitől összehasogatva és vérezve, a sziklák lángoltak a délutáni napsütésben, az égbolt akár a megolvadt réz, és felé gomolygott a tűz füstje. Nem mert ott maradni. A halált nem bánta, csak a kínzásoktól rettegett. Messziről, a füstön túlról ordítozást, kiáltozást hallott. Asszonyi sikoltásokat. Felkapaszkodott hát az egyik sziklaszurdokba; mindenfelé bozót nőtt, amelynek levelei közül tövisként meredtek elő a száraz ágak, végül felkapaszkodott egy hegygerincre, és amögött elrejtőzött. És ekkor találkozott a társával, egy pásztorral, aki szintén megmenekült. A hideg, az éhség és szomjúság mit sem számított a kurdokhoz képest; és megindultak a magaslatok felé, a hó és jég közé. Három napig bolyongtak.
A harmadik napon jött a látomás. Azt hiszem, éhes embereknek gyakran van látomásuk, de hát itt ez a gyümölcs. – Felemelte a bebugyolált gömböt. – És más hegylakóktól is hallottam erről, akik ismerik ezt a legendát. Estefelé történt, amikor a csillagok sűrűsödnek, hogy egy síkos sziklalejtőn haladtak alá egy hatalmas sötét völgybe, furcsa, eltorzult fák között, és ezeken a fákon kicsiny golyók függtek, mint a szentjánosbogár fénygömbjei; furcsa, kerek, sárga fények.
És ezt a völgyet hirtelen, nagy messzeségben, sok mérföldnyire, aranyló láng világította meg; lassan végigpásztázta, és fényében éjfeketévé sötétültek a torz fák, és a környező lejtő, és ők maguk is olyanná váltak, akár a tüzes arany. És ők a látomáskor, ismervén a hegyek legendáit, rögtön tudták, hogy az Édenkertet látják, vagy az Édenkert őrzőjét, és arcra borultak, mint akit villám sújtott.
Amikor újra fel mertek tekinteni, a völgy egy darabig sötét volt, aztán a fény visszatért, égő borostyánszínben.
Ekkor a pásztor talpra ugrott, nagyot kiáltott, és lefelé kezdett rohanni, a fény felé, de a társa túlságosan megijedt, semhogy kövesse. Némán, szédülten, riadtan állt, és nézte, amint társa a vándorló fényözön felé halad. És alighogy nekiindult a pásztor, mennydörgésszerű zaj hallatszott, láthatatlan szárnycsapások száguldottak el a völgy felett, és valami nagy és szörnyű félelem; és ekkor az az ember, akitől a gyümölcsöt kaptam, megfordult, hogy talán még elmenekülhet. És hanyatt-homlok újra felrohant a lejtőn, nyomában a száguldó zűrzavarral, és megbotlott az egyik torz bokorban, és egy érett gyümölcs hullott le róla a kezébe. Ez a gyümölcs itt. A szárnyak és a mennydörgés ott zúgtak körülötte. Felbukott és elájult, amikor pedig eszméletre tért, ott találta magát saját falujának üszkös romjai között, és én meg a társaim ápoltuk a sebesülteket. Látomás volt? De még mindig kezében szorongatta a fa arany gyümölcsét. Voltak ott mások is, akik ismerték a legendát, tudták, mi lehet a furcsa gyümölcs. – Szünetet tartott. – És ez az – mondta.
Nagyon különös történet volt ez, egy sussexi harmadosztályú vasúti kocsiban. Olyan volt, mintha a valóság pusztán csak a fantasztikum fátyla volna, és itt most kiütközött a fantasztikum.
– Tényleg? – Mr. Hinchcliff csak ennyit tudott mondani.
– A legenda szerint – mondta az idegen -, a kertben nőtt törpe fák abból az almából erednek, amelyet Ádám a kezében tartott, amikor őt és Évát kiűzték a Paradicsomból. Ádám ráeszmélt, hogy a markában tart valamit, meglátta a félig megevett almát, és ingerülten félredobta. És most ott terem a gyümölcs abban az örökös hóval övezett, elhagyatott völgyben, és lángpallosok őrzik az Ítélet Napjáig.
– De hát én azt hittem, ezek a dolgok… – Mr. Hinchcliff pillanatnyi szünetet tartott – mesék vagy inkább példázatok. Ön azt állítja, hogy ott, Örményországban…
Az idegen válaszul feltartotta tenyerén a gyümölcsöt.
– De ön nem tudhatja – mondta Mr. Hinchcliff -, hogy ez valóban a Tudás Fájának Gyümölcse. Lehetséges, hogy az az ember… mondjuk… valamiféle káprázatot látott. Tegyük fel…
– Nézze meg – mondotta az idegen.
Csakugyan különös gömb volt, nem igazán alma; furcsa, arany színben izzott, majdnem úgy, mintha magát a fényt préselték volna bele az anyagába. Ahogy Mr. Hinchcliff nézte a gyümölcsöt, megelevenedett előtte a hegyek közé zárt elhagyatott völgy, az őrködő lángpallos, az imént hallott történet ódon furcsasága. Megdörzsölte szemét.
– De hát… – mondta.
– Ilyen maradt, sima és teljes, három hónapon át. Nem fonnyad, nem szárad, nem romlik.
– És ön, a maga részéről… – kérdezte Mr. Hinchcliff – valóban azt hiszi, hogy ez…
– A Tiltott Gyümölcs.
Nem lehetett tévedés; az idegen viselkedése komoly, elméje teljesen ép volt.
– A Tudás Gyümölcse – mondta.
– Tegyük fel, hogy az – mondta Mr. Hinchcliff, kis szünet után, még mindig a gyümölcsre szögezve szemét. – De végül is, ez másféle tudás – nem ugyanaz. Úgy értem, hogy Ádám és Éva már megette a Tudás Gyümölcsét.
– Bűneiket örököljük, de a tudásukat nem – mondta az idegen. – Akkor minden egészen világos és tiszta lenne. Mindenbe beleláthatnánk, mindenen átlátnánk, mindennek a legmélyebb értelméig hatolnánk…
– Hát akkor miért nem eszi meg? – kérdezte Mr. Hinchcliff hirtelen sugallat hatására.
– Elfogadtam, azzal a szándékkal, hogy megeszem – mondta az idegen. – Az Ember elbukott. Pusztán csak az, hogy megeszi, aligha…
– A tudás hatalom – jelentette ki Mr. Hinchcliff.
– De boldogság-e? Én idősebb vagyok önnél, több mint kétszer olyan idős. Olykor-olykor kezembe veszem ezt a gyümölcsöt, és eláll a szívem verése arra a gondolatra, mi mindent tudhatna az ember, mily iszonyúan tisztán láthatna… Gondolja el, hogy hirtelen az egész világ könyörtelenül megvilágosodnék!
– Ez, úgy hiszem, igen hasznos lenne – mondta Mr. Hinchcliff.
– Gondolja el, hogy beleláthatna mindenki szívébe és agyába, akit ismer; szívük, agyuk legtitkosabb rejtekébe – azokéba, akiket szeret, akiknek szeretetét nagyra becsüli…
– Az ember hamar rájönne a csalásra – mondta Mr. Hinchcliff, akire erős hatással volt ez a gondolat.
– És ami még rosszabb: ismerni önmagát, legtitkosabb illúzióitól megfosztottan. Olyannak látni magát, amilyen. Mindazt, amiben megakadályozta a kéjvágy és a gyöngeség. Nem valami boldogító kilátás.
– Ez is nagyszerű dolog lehetne. “Ismerd meg tenmagadat”, hiszen tudja.
– Ön fiatal – mondta az idegen.
– Ha önnek nem fontos, hogy megegye, és csak terhére van, miért nem dobja el?
– Most talán újra nem fog megérteni engem. Hogy dobhatna el valaki egy ilyen tündöklő és gyönyörű dolgot? Ha az ember egyszer hozzájutott, a rabjává lesz. Másrészt viszont, elajándékozni? Elajándékozni valakinek, aki szomjazza a tudást, aki nem retten vissza a világos felismerés gondolatától…
– Persze – mondta Mr. Hinchcliff elgondolkozva -, lehet ez valami mérgező gyümölcs is.
És pillantása ekkor egy mozdulatlan valamire esett; egy fekete betűs fehér tábla végére, künn, a kocsi ablakán túl: “- MWOOD” – ennyit látott. Rémülten ugrott fel az ülésről.
– Jóságos Isten! – kiáltott fel Mr. Hinchcliff. – Holmwood! – és a pillanatnyi valóság rögtön feledtette azokat a misztikus felismeréseket, amelyek az imént hatalmukba kerítették.
A következő pillanatban már kinyitotta a kocsi ajtaját, bőröndjével kezében. A forgalmista már meglengette a zöld zászlót. Mr. Hinchcliff leugrott.
– Fogja! – szólt mögötte egy hang, s meglátta az idegen feketén fénylő szemét, és az aranygyümölcsöt, ragyogón és csupaszon, amint felé nyújtotta, a kocsi nyitott ajtaján. Ösztönszerűen elvette – a vonat már mozgásban volt.
– Nem! – ordította az idegen, és utánakapott, mintha vissza akarná venni.
– Vigyázzon! – kiáltott a peronon egy vasutas, előrerohant, és becsukta a kocsi ajtaját.
Az idegen ordított valamit, amit Mr. Hinchcliff nem értett, fejét kidugta az ablakon, karjával izgatottan hadonászott, aztán ráesett egy híd árnyéka, és egy pillanat múlva eltakarta. Mr. Hinchcliff meglepetten állt, a kanyarban eltűnő utolsó kocsira meredt, és kezében ott volt a csodálatos gyümölcs. Egy fél percig minden összezavarodott az agyában, de ekkor észrevette, hogy két-három férfi, aki a peronon áll, nagy érdeklődéssel figyeli. Csak nem ő az új gimnáziumi segédtanár? Eszébe ötlött, hogy a körülállók szemével nézve, a gyümölcs nagyon is lehetne holmi frissítőnek szánt gyermeteg narancs. Erre a gondolatra elpirult, és zsebébe dugta a gyümölcsöt, ahol az kellemetlenül kidudorodott. De hát ezen már nem lehetett segíteni, így hát, félszegen leplezve félszegségét, feléjük indult, hogy megkérdezze, merre vezet az út a gimnáziumba, és hogyan juttathatja el oda a peron túlsó szélén várakozó bőröndjét és két ládáját?
Megtudta, hogy poggyászát hat pennyért elviszik targoncán, ő pedig gyalog követheti. Hangjukban egy árnyalatnyi gúnyt sejtett. Egy pillanatra sem feledhette az áruló dudort.
A vasúti kocsiban megismert férfi furcsa komolysága és a varázslatos történet, amelyet elmesélt, egy időre eltérítette Mr. Hinchcliff gondolatait a rendes mederből. Ködként elűzte mindazt, ami közvetlenül nyugtalanította. Bolyongó lidércfény! De új állásának izgalma, és az a tudat, hogy Holmwoodra általában, az iskolához tartozókra pedig különösen előnyös benyomást kell gyakorolnia, újra teljes erejével áthatotta Mr. Hinchcliffet, és eloszlatta lelkében a zűrzavart. Különös, hogy egy sima és aranyfényű gyümölcs, amely alig három hüvelyk átmérőjű, mennyire kényelmetlen és felesleges holminak bizonyulhat egy kényes fiatalember számára, ha legelőnyösebb oldaláról akar mutatkozni! Fekete kabátjának zsebében szörnyen kidudorodott, teljesen elrontotta a vonalát. Elhaladt egy fekete ruhás kis öreg hölgy mellett, és úgy érezte, a pillantása rögtön erre a kinövésre esik. A fiatalember egyik kesztyűje a kezén volt, a másikat botjával együtt vitte, úgyhogy lehetetlenség volt nyíltan vinnie a gyümölcsöt. A városba vezető út egyik megfelelően elhagyott pontján kivette zsebéből az alkalmatlan nyűgöt, és megpróbálta a kalapja alá rejteni. De ehhez túl nagy volt a gyümölcs, a kalap komikusan ingadozott a fején, és épp amikor kivette belőle, egy hentesinas fordult be a sarkon.
– A fene egye meg! – mondta Mr. Hinchcliff.
Megette volna a gyümölcsöt és azon nyomban mindentudóvá vált volna, de hát micsoda bárgyú viselkedés lenne, ha egy bőlevű gyümölcsöt szopogatva vonulna be a városba – márpedig a gyümölcsön határozottan érződött, hogy bőlevű. Ha épp arra jönne egy iskolás fiú, komoly kárára lehetne a fegyelemnek, ha így látná. És esetleg ragadós lenne az arca a létől, vagy lecsurogna a kézelőjére, esetleg olyan maróan savanyú lenne, mint a citrom, és kifakítaná a ruháját.
Aztán egy kanyarban két csinos leányalak tűnt fel a napfényben. Lassan sétáltak a város felé és trécseltek – bármely pillanatban hátranézhetnek, és egy felhevült arcú fiatalembert pillanthatnak meg, aki valami foszforeszkáló sárga paradicsomot visz a kezében! Biztos, hogy jót nevetnének.
– Ördög vigye! – mondta Mr. Hinchcliff, és egy gyors dobással áthajította a fölösleges nyűgöt egy kert kőkerítésén, amely ott húzódott az út mentén. Amikor a gyümölcs eltűnt, enyhe szívfájdalmat érzett, hogy elveszett, de ez alig tartott egy pillanatig. Megigazította kezében a botot és a kesztyűt, és délcegen, öntudatosan továbbment, hogy megelőzze a lányokat.
Ám az éj sötétjében Mr. Hinchcliff álmot látott a völgyről, a lángpallosról és a torz fákról, és most már tudta, hogy valóban a Tudás Fájának Almája volt, amit oly könnyelműen eldobott. Nagyon rosszkedvűen ébredt.
Reggelre elmúlt a megbánása, de később visszatért és idegesítette; olyankor azonban soha, amikor boldog volt, vagy sok dolga akadt. Végül egy holdvilágos éjszakán, tizenegy óra körül, amikor egész Holmwood nyugodott, kétszeres erővel szakadt rá újra megbánása, és kalandra ösztökélte. Kisurrant a házból, átvetette magát a játszótér falán, és végigment a némán hallgató városon a vasúti állomáshoz vezető útra, aztán bemászott a kertbe, ahova a gyümölcsöt dobta. De odalent, a harmatos fű és a pitypang alig sejthető gömböcskéi között semmit sem talált.

Összes kategória

Vissza a Főoldalra!