Rajnai Zsolt Tibor: Ricsajos haldoklás

Mondd, hogyan értenéd, miről beszélek,
ha nem élted át, amit én?
A szavakat talán érted, de az élmény
pernyés-dohos kínját biztosan nem.

Hazudnak. A csepp kivételtől eltekintve,
mindig, mindenki, mindenhol hazudik.
Vagy szépít, vagy füllent, vagy torzít,
vagy ígér és megszegi, – ami ugyanaz…

Magamhoz szólva mondom:
ha majd jön az öregség, szép lassan
minden összefüggő kín lesz, amiből
életed elején csak puha ízelítőt kaptál.
És akkor nem lesz veled senki, hogy
segítsen, hogy helyetted szenvedjen.
Most sincs.

Miért hiszel folyton, újra és újra az életed
vásznán feltűnő emberekben?
Nem csalódtál még eleget? Miért bízol?
Miért hiszed, hogy az az új idegen
más lesz, mikor még senki nem volt
más, csak mind ugyanolyan…?

Hová bújhatnál önmagad elől?
Gondolataid veled mennek, és kínoznak
szüntelen. Csapdába jutottál. Gúzsba.

Hová tűnt lelkem szép virágos kertje?
Kihalt, üres, hideg minden…
És mennyi szószátyár, Istenem, mennyi!

A sok csúszkáló, sodródó,
maga-se-tudja-mit-miért-hisz ember…
És mind okos! Oly bölcsek, hogy nem
tudom, sírjak, vagy nevessek
a sok bölcsességtől…?

Egy kicsiny luk kellene, aztán megbújni
benne csendben. Hogy észre se vegyenek,
és én se lássak semmit.

Szédülök s hallucinálok.
Ijedtemben sok kígyót és patkányt
embernek nézek… Bennem van a hiba.
Mert ők is csak szenvednek,
s ezért marnak belém.
Méltósággal kellene viselnem,
meleg szánalommal. Nem megy.

Nincs időd? Ha fontos lennék, volna.
Nekem van rád időm, mert fontos vagy!

Majdnem mindenkire van, mert fontos.
De neked s nekik nincs.
Vagy csak az ímmel-ámmal mímelt
ajak-biggyesztett közönyt levető látszat
játszat velük irgalmatlan szamaritánust.
Ilyenkor morzsát dobnak. Undorító.

Hová süllyedtünk?
Miért, voltunk valaha feljebb?
A kor utolér.
Már értem József Attilát,
mikor azt mondja: “A kés hegyét bár
anyádnak szegezd te bátor!”.
Eme botrányos sor értelme:
A kérdés tőrét anyád felé fordítsd,
s ordítsd: “Miért szültél mama,
mondd, miért születtem?”

Én a legmocskosabb bűntől
mentes vagyok mégis: nem nemzettem
embert e ”csudaszép” világba!

A “Nagyon fáj” vers olyan, mintha
én írtam volna, de csak nemrég értem.
“Hallja míg él, azt tagadta meg, amit ér,
elvonta puszta kénye végett, kívül-belül
menekülő élő elől a legutolsó menedéket”.
De ki Uram? Mondd, kiről beszél
a költő? Azt hiszem már értem…

Ha elejtem magam, nem emel fel senki.
Ha szólok, nem fülel senki.
Ha nem szólok, rajtam gázolnak.
Ha rájuk szólok, bennem gázolnak.
És folyton hazudnak, hazudnak,
és rajtam kérik számon, hogy fáj nekem.
Minden eset ugyanúgy végződik.
Mindegyik.

Nincs igaz ember csak álmaimban.
Ölünk és ölelünk. Egymást. Szeretteinket.
Nem élünk. Ricsajos haldoklást művelünk.

2007. június

Összes kategória

Vissza a Főoldalra!