Benned dereng fel minden hajnal,
ébredve puhán, kócos hajjal.
És belőled süt, csábít, igéz,
incselgő lelked, mely égig ér!
Rajnai Zsolt Tibor: Lélek és násztánc
Szavak nélkül nézlek
s fürkészlek.
Csönd a pillantásban,
érintés a mában
és az elmúlásban.
Pillád ívén lágy tekintet.
Puhán nézel.
Nem igézel.
Vajon mire gondolsz?
Mily gondolat, s mennyi érzés
(törődés, erény és féltés)
tolong
e tekintetkapu mögött,
lélekrészeid között?
Csak nézlek
s eltűnődöm,
hogy fészke
hol leleddz
a benned szunnyadó vágynak,
a szerelem-forrásnak
és a boldogságnak?
Mondd, jártadban, hajad libbenése,
mennyi puha lépést látott?
S akartad-e felkutatni az Embert s a világot?
Mosolyod árka hány csók neszezését itta
úgy, hogy lényed hozzátapadt ama ritka
“tiéd-társ férfilényhez”,
kiben feloldódott éned titka,
s eggyé forrt a végtelennel?
Rajnai Zsolt Tibor: Kövecske szív
Klára ikreket fogant. Azokban az időkben nem volt még ultrahangos vizsgálat, így fogalma se lehetett, hogy fiúkat, vagy lányokat hord a szíve alatt. Ezért várt mindkettőt: egy fiút és egy leányt.
“A kislányt majd Gabriellának, a fiút pedig Gábornak nevezem!” – tervezgette a névadást, és mikor napjai beteltek, a szülőszobában megindult a szülés. De ott érte ám a meglepetés! Mert fiút nem, de kislányt szült, – kettőt!
Rajnai Zsolt Tibor: A fűcsomó és a szalmalepke
Élt valahol kinn a réten egy fűcsomó. Egyszerű volt és magányos. Nem volt szép, sőt, mint mondják kifejezetten csúf teremtés volt. Míg társai sudáron, feszesen nőttek az ég felé, addig ő puhán, girbe-gurba alakkal és ütött-kopott ábrázattal roskadt a földre. A többi fűcsomó és a szép virágok gyakran mulattak torzságán, s megjegyzéseket tettek.