Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Harmadik fejezet, amely azt mondja el, mint szökött meg Candide a bolgároktól, s mi történt vele azután)
Sose volt szebb, fényesebb, frissebb, jól rendezettebb gyülekezet, mint ez a két hadsereg. Kürtök, sípok, trombiták, dobok és még inkább az ágyúk oly összhangba olvadtak össze, amilyent a pokolban sem hallhattak még. Előbb az ágyúktól fordult fel hat-hatezer ember mindkétfelől; aztán a puskák oltottak ki vagy kilenc-tízezer gazembert, akik a világok legjobbjának szennyezték be a felszínét. A szuronyok is nyomósan érveltek, s kellő okául szolgáltak pár ezer ember halálának. Az egész emberveszteség harmincezer lélekre rúghatott. Candide remegett, mint egy filozófus, s úgy elbújt, ahogy csak tudott, e heroikus mészárlás elől.
S miközben a két király tedeumot ünnepeltetett ki-ki a maga táborában, Candide jobbnak találta, ha ezentúl máshol mélyed az okok és okozatok tanulmányába. Átlépett egy jó rakás halotton és haldoklón, és előbb a szomszéd faluig jutott; itt csak port és hamut látott, mivel ez avar falu volt, s a bolgárok felégették a nemzetközi jogszabályok szerint. Emitt megkínzott aggok nézték letiport asszonyaik haldoklását, végső perceikben is csecsemőiket szoptatták; amott elgyötört lányok hörögtek, miután egy-két bolgár hős természetes ösztöneit táplálták; megint mások, már-már csontig égve, könyörögtek, fejezzék be kínjaikat. Lépten-nyomon kiloccsant és véres agyvelő hevert a földön levágott karok és lábak mellett.
Futott Candide, ahogy csak tudott, s meg sem állt egy újabb faluig: ez már bolgár falu volt, s az avarok bántak el vele. Candide addig járt a romok között a véres és vonagló testrészeken, míg aztán végleg ki nem került a csatamezők tájékáról; zsákjában volt még egy kis élelem, szívében meg Kunigunda képe. Mire Hollandiába ért, minden élelme elfogyott; de mivel többször hallotta, hogy ebben az országban minden lakos jómódú s hitére nézve keresztény, biztos volt, hogy ott is majd úgy bánnak vele, mint azelőtt a báró úr kastélyában, persze mielőtt kirúgták onnan Kunigunda kisasszony szép szeméért.
Így hát alamizsnát kért néhány komoly képű polgárembertől, de ezek mind azt felelték néki, hogy ha tovább is koldulni mer, becsukják egy javítóházba, ott aztán majd megtanulja, mi a móres.
Akkor egy másik úrhoz fordult, aki épp aznap egy nagy gyűlésen óra hosszat prédikált a felebaráti szeretetről. Ez a szónok igen görbén nézett végig Candide-on, s így szólt hozzá:
– Mit keres ebben az országban? Jó dologban jár-e, vagy sem?
– Nincs okozat ok nélkül – felelte szerényen Candide -, minden egyetlen láncot alkot, s minden a legeslegjobb rendben. Mert igenis szükség volt arra, hogy engem kirúgjanak a kastélyból, hogy otthagyjam Kunigundát, hogy megvesszőzzenek a regementben, és hogy most alamizsnát kérjek, míg megkereshetem a kenyeremet; mindez csak így történhetett és nem másképp.
– Barátom – válaszolt a szónok -, mit gondol, a pápa-e az Antikrisztus?
– Ezt ugyan még nem hallottam – válaszolta neki Candide -, de akár az, akár nem az, nekem nincsen kenyerem.
– Ne is legyen, gazember, nem érdemelsz egy morzsát sem: takarodj, takarodj, nyomorult, s ne kerülj többé a szemem elé.
A szónok hű felesége épp akkor dugta ki a fejét felettük az ablakon, s amikor meghallotta, hogy ez az ember nem tartja Antikrisztusnak a pápát, mit nem öntött a fejére? Teli… Ó, egek, hová nem ragadja hölgyeinket a hitbuzgalom!
Egy soha meg nem keresztelt ember, egy derék jó anabaptista, akit név szerint Jacques-nak hívtak, látta, milyen kegyetlenül s gyalázatosan bántak egy testvérével, egy kétlábú, tollatlan lénnyel, akinek még lelke is van; hazavitte házába, megfürösztötte, adott neki friss kenyeret, habzó sört meg két egész forintot, s tanácsolta, álljon be az ő egyik gyárába, ahol Hollandiában szőtt perzsa kelméket készítenek. Candide majdnem letérdelt előtte, s így szólt:
– Jól mondta a bölcs Pangloss mester, hogy minden a legjobban van ezen a legeslegjobb világon, mert lám, százszor erősebben érzem kegyelmednek a jóságát, mint annak a feketeköpenyesnek s házastársának a szívtelenségét.
Másnap, ahogy a városban sétált, egy gennyes sebekkel borított koldusemberrel találkozott: a szeme szinte kialudt, orra csonka volt, szája ferde, a fogai feketék, már-már hörögve beszélt, keservesen köhögött, s csak úgy köpte a fogait minden egyes roham közben.
Leave a Reply