Már ébren volt. A szemhéjai áttetsző opálján átsértett a verőfény, mely nyersen, fájósan lobbant be az udvari szoba függönytelen ablakán. És hallotta, hogy zakatol már odakinn az élet; gyerekek visongtak, éles, asszonyi hangok örökös, ingerült csatája hallatszott, s a szűk vizű, pumpás kút vascsövét rángatták acsarkodó erőszakkal, ma is úgy, mint mindig, hajnal óta. Piszkos, kültelki udvar volt ez a nagy, vidéki város gyárfüstös, zsúfolt negyedében – munkásház, ahol naphosszat az udvaron mossa egy sereg asszony kastos, tarka rongyait; fülledt szagú, kockás cihájú vánkosok szellőznek, és a szegénység fojtó párája erjed. Ide nyílt az ablakuk.
Az asszony magára terítette a ledobott hálóköntösét, és betakarta az arcát, meztelen vállait, mert ragadós, konok legyek rajzottak a hőségben az ágyon. Még jó lett volna aludni. Nem volt fáradt, de az imént álmodott valamit, most reggel – és az jó volt; valami nagy, hűvös szoba idegen és ódon – mély, sötétzöld homályú – és diófaillat a nagy, barna bútorok fölött. Vert ezüst álmatag csillanását látta egy pohárszéken – és nagy csönd –, valami kimondhatatlanul jó és mély enyhülés volt ottan. Egy verssort zümmögött a füle az ébredezés kuszán rebbenő kapcsolatában ehhez; – „… mint egy gyűrű agátja, mit egy tanácsos az ujján visel”, igen, ó, igen, még gyermekkorában olvasta ezt Shakespeare-ből – és akkor ötlött fel először, mint valami elsüllyedt életből való emlék – a nagy, barna úri ebédlő képe. Most egy gyűrűt látott – széles, idegen mívű aranyveretben a mély tüzű követ – egy kéken erezett, reszketeg férfikézen. Ám ez nem az álom – ez mostanában volt valahol – tegnap.
Heltai Jenő: A Tündérlaki lányok
A tündérlaki lányok hárman voltak. Kettő közülük tisztességes volt, a harmadik nem. A két tisztességest Mariskának és Jolánnak hívták, az egy nem tisztességest Putyinak. Ez nem is volt színésznő, csak afféle show-girl, magyarul látványossági kisasszony, és erkölcstelen életet élt. Ugyanis volt egyetlenegy nagyon gazdag barátja. Az eltartotta, nagy lakást rendezett be neki, pénzzel és ékszerekkel tömte, és agyba-főbe ruházta.
Mariska és Jolán Putyinál laktak, tőle kaptak ruhát, kalapot, ékszert, pénzt, mert Putyi jó testvér volt, és nagyra becsülte húgaiban azt, hogy tisztességesek. Mariska és Jolán is büszke volt arra, hogy ők tisztességes lányok, semmit sem kell cserébe adniuk a lakásért, a selyemharisnyákért, a tollas kalapért meg a lakkcipőért.
Kaffka Margit: Az orsó mellől
A tavaszi nappal világosszürkén élte túl delét, és halkan hanyatlott az este kimerültsége felé. Az öreg cseléd még mindig az edényekkel zörgött odakünn, és a mosogatás profán zaja, a porcelánok fáradt csörömpölése szomorúan és siváran neszelt át a nagy, falusi szoba csendjén, és betöltötte azt a fojtó és vigasztalan délutáni órák tűnődéseivel, a céltalanság és fülledt egyhangúság fantomjaival. A csipkeverő orsók fásan csörrentek össze, és a pap felesége a két ernyedt kezére könyökölt.
Mindjárt vége a mának – gondolta, és hátraszegte fejét, mert az idegei élesen, nyugtalanul feszültek a nyakszirtje fölött. Most ki vannak takarítva a szobák, amiket holnap újból söpörni kell – már elszedték az asztalt is, és odaát a füstös, bőrkanapés szobában jóllakottan olvashatja Kantját a férfi, ki miatt a hétköznapok ez apró gépezete forog. És tegnap – és holnap – mindig csak így, e csendes, gyermektelen házban. Pedig lám – a fiatalság napjai ezek! Hát minden ember csak így – felhúzott óra, mely egyhangúan leberreg? Az élet! Ez a szó jutott eszébe, előbb csaknem gépiesen, amíg kinézett a felleges, tavaszi égre; – de aztán egyszerre sok mindenre gondolt. Mint már régen nem – mint valaha, leány korában mindig. A távoli városokra, amiket nem ismert – ahol események loholnak, emberek örülnek, bűnhődnek és cselekszenek. Mert azt hitte, hogy ott mindez látható, hogy az élet, mint hangos kikiáltó rángatja ott szét függönyeit. Mindig falun élt, és elpihent, beletörődött asszonylelkében sohasem aludt ki egészen a lappangó nyugtalanság, mely kevesellte az életet. Soha nem győződhetett meg róla, hogy sehol sem adhat többet az élet, mert nincs többje neki.