Seneca: Erkölcsi levelek (8. levél)
„Te szólítasz fel engem – mondod -, hogy kerüljem a tömeget, vonuljak vissza és érjem be öntudatommal? Hol vannak hát azok a tanítások, melyeknek parancsa: meghalni cselekvés közben?” Még ha úgy látszik is, hogy csak most tanácsolom neked a visszavonulást – én azért rejtőztem el s zártam magamra az ajtót, hogy többeknek használhassak. Egyetlen napom sem múlik el semmittevésben. Az éjszakák egy részét tanulmányaimnak igényelem. Nem adom át magam az alvásnak, hanem ledőlök, s a virrasztástól fáradt, le-lecsukódó szememet a munkára függesztem. Nemcsak az emberektől vonultam vissza, hanem az ügyektől is, s elsősorban az én ügyeimtől; az utókor számára fejtek ki tevékenységet. Nekik jegyzek fel egyet-mást, ami talán hasznukra lesz. Üdvös intelmeket bízok a betűkre, jó hatású gyógyfűkeverékeket; kitapasztaltam, hogy hatásosak az én kelevényeimre – ha nem gyógyultak is be azok még tökéletesen, nem harapódznak tovább. Későn ismertem meg a helyes utat, és a tévelygéstől elcsigázva: most megmutatom másoknak. Így kiáltok: „Kerüljétek el mindazt, ami a tömegnek tetszik, amit a véletlen juttatott. Minden esetleges jó előtt gyanakodva, félénken álljatok meg: a vadakat és halakat is mindig valamilyen csali remény szedi rá. A szerencse ajándékainak vélitek őket? Csapdák csupán. Mind, aki biztonságos életet akar közületek élni, amennyire lehetséges, kerülje a léppel bevont javakat, még másért is csalódunk bennük nagy nyomorultul; azt hisszük: birtokunkban vannak, s mi ragadtunk beléjük. A szakadékba visz ez az út; e felívelő életnek a vége bukás. S még csak az sincs megengedve, hogy megálljunk, ha a boldogulás letérít a helyes útról, vagy legalább egyenesen állva, vagy egy csapásra süllyedjünk el: nem fordítja meg a hajót a szerencse, hanem lebuktatja és odavágja.
Kövessétek azt az ép és üdvös életformát, hogy csak annyira ápolgassátok testeteket, amennyire a jó egészség igényli. Keményebben kell bánni vele, hogy kifogástalanul engedelmeskedjék a léleknek: az étel az éhséget csillapítsa, az ital a szomjúságot oltsa, a ruha a hideget tartsa távol, a ház a testet fenyegető veszélyek ellen nyújtson védfalat. Hogy ez gyeptéglából emelkedik-e, vagy különféle idegen fajtájú kövekből, egy csöppet sem lényeges: tudjátok meg, hogy az embert éppolyan jól fedi a szalmatető, mint az arany. Vessetek meg minden ékítményt vagy díszítményt, amit felesleges fáradozás hoz létre. Fontoljátok meg: semmi sem csodálatra méltó a lelken kívül; ha az nagy, semmi sem nagy a számára.”
Ha így beszélek magamban, ha így beszélek az utókorhoz, nem vagyok-e a szemedben hasznosabb, mint ha ügyvédként megjelennék a tárgyalásra kitűzött napon, vagy rányomnám gyűrűmet a végrendelet tábláira, vagy a senatusban szavamat s kezemet adnám a jelöltnek? Higgy nekem, akik látszólag semmit se csinálnak, nagyobb dolgokat visznek véghez: az emberi és az isteni világgal foglalkoznak egyszerre.
De végezni kell már és – ahogy rendszeresítettem – valamit fizetni is ezért a levélért.[44] Nem az én zsebemből: még most is Epikurost forgatom, tőle olvastam ezt a mondást a mai napon: „Ha az igazi szabadságot akarod elnyerni, a filozófia rabszolgájának kell lenned.” S nem kell várakoznia egyik napról a másikra, aki ennek veti alá s adja át magát: rögtön felszabadul. Ugyanis a filozófiának szolgálni maga a szabadság. Lehetséges, hogy megkérdezed: miért idézek több jó mondást Epikurostól, mint a mieinktől. De hát miért gondolod, hogy ez Epikuros szava, s nem közkincs? Milyen sok költő mondja azt, amit a filozófusok vagy elmondtak már, vagy el kell mondaniuk! Nem érintem a tragédiaírókat, sem a római színjátékokat. Hiszen ezekben is van valami komolyság, középúton vannak a komédiák s a tragédiák között. Mennyi ékesszóló verssor bújik meg a bohózatokban! Milyen sokat kellene Publiliusnál kothurnusban elmondani és nem mezítláb! Egy verssorát idézem, amely a filozófiára s éppen a nemrég szóba hozott részére vonatkozik: ebben azt állítja, hogy a véletlen adományait nem szabad a magunkénak tartani:
Mit vágyunk szerzett, tőlünk idegen marad.
Emlékszem, hogy ezt a mondanivalót te nem kevésbé jól és tömörebben fejezted ki:
Mit a szerencse tett tieddé, nem tiéd.
S nem felejtem el, hogy még ügyesebben is mondtad:
Ha kaphattál jót, el is vesztheted megint.
Ezt nem számítom fizetségnek: a magadéból adtam neked.
Élj egészségben!
Leave a Reply