Rajnai Lencsés Zsolt: A fűcsomó és a szalmalepke

Rajnai Lencsés Zsolt: A fűcsomó és a szalmalepke

Élt valahol kinn a réten egy fűcsomó. Egyszerű volt és magányos. Nem volt szép, sőt, mint mondják kifejezetten csúf teremtés volt. Míg társai sudáron, feszesen nőttek az ég felé, addig ő puhán, girbe-gurba alakkal és ütött-kopott ábrázattal roskadt a földre. A többi fűcsomó és a szép virágok gyakran mulattak torzságán, s megjegyzéseket tettek. Volt, aki csak különcnek, mások betegnek, vagy puhának tartották, de a legtöbben csak nevettek rajta. Idővel aztán ráuntak a gúnyolódásra és elfordultak tőle, így a füvecske magára maradt, amit nem is nagyon bánt, hiszen kinek kellenek ilyen barátok?

Történt aztán egy nyári reggelen, hogy egy szép szitakötő szállt a fűcsomóra. Szárnya vörös volt, mint a rubin (de áttetsző, melyen átszökik a fény), és szemei kékek, mint az óceán. Ki tudja mért választotta a kis csúfságot pihenőhelyül, hiszen annyi szép virág volt a közelben, de valamiért mégis így tett, s mielőtt leszállt a fűre, szárnyaival úgy csapkodott körülötte, mint énekesmadarak piciny nyelve táncol szájukban mikor trilláznak.
– Légy a barátom – szólította meg a fűcsomó a különös idegent – olyan egyedül vagyok! De a szitakötőnek más fogalmai voltak a barátságról, így aztán hiába mondta a fűnek, hogy próbáljuk meg, a következő napokban és hetekben, amikor visszajárt barátkozni, minden mozdulatán érződött, hogy nem szereti a fűcsomót, márpedig, mint mondják a szeretet elengedhetetlen feltétele a barátságnak. A csúf kis teremtésben viszont érzékeny lélek lakozott, s nehezen viselte a szitakötő ridegségét, ezért pár hónap próbálkozás után elhatározta, hogy kiugrasztja a nyulat a bokorból:
– Mondd Kedves, mért jársz vissza hozzám, mi vonz téged ide, mit szeretsz bennem? – kérdezte.
És a szép szitakötő, akiben egyszerű, és mint mondják kissé érdes lélek lakozott így felelt:
– Semmit sem szeretek benned, de tisztellek, mert őszinte vagy, s mikor beszélgetünk, rámutatsz hiányosságaimra. Ilyenkor úgy érzem, szavaiddal tükröt tartasz nekem, s kívülről látom saját bárdolatlanságomat. Mert bárdolatlan vagyok néha, bárdolatlan – ismételgette a bárdolatlan szót a szitakötő, amit korábban a fűcsomótól hallott, mikor egy kisebb faragatlanságáért ezzel a szóval dorgálta. – Ezt a szót majd eltanulom tőled – fejezte be válaszát a vörösszárnyú, és elröppent.
“Legalább nem áltat” – gondolta a füvecske -, a mai világban ez is érték! De nagyon megviselte, hogy újdonsült barátja nem szereti, és fájt neki a szép rovar érdes nyelve és szíve…
A következő találkozásnál, amikor a szitakötő újra felkereste, a fűcsomó kérte, hogy többet ne jöjjön, mert fájdalmas számára ez a barátság. De mint tudjuk, a szakítások soha nem mennek egyszerűen, és hát mi tagadás ez sem ment!
Mert a fű hiába szedte össze minden igyekezetét, hogy őszintén, de bölcsen hozza a kék szemű tudomására szívtelenségét, szavai hatására a szitakötő haragra lobbant és rákiáltott:
– Lehet, hogy bárdolatlan vagyok, te viszont rút, és a mező réme; ha ember volnál, azt mondanám: nem vagy egy szépség, sem ízig-vérig macsó, vagy Adonisz! – forgatta a szitakötő darazsak fullánkjánál is élesebb nyelvét a fűcsomó szívében… A kis rútságnak nagyon fájt ez a modor, és ő is haragra gerjedt:  Read More

Rajnai Lencsés Zsolt: Álmodó utca

Egy kosár gyerekzsivajról álmodott az utca.
Régi idők tiszta lármáiról, karikába hajtott
szökkenésekről, pántlikás nagy kalapokról,
és kiskabátokban bujkáló kamasznevetésről…

Olyan időkről álmodott, mikor a karcsú szelek
üde zsivajban fürödtek, s az önfeledt jókedv
vígan nyújtózott árgyélus3 gyermekek
csillag-homlokán…

De jaj, felébredt, felébred az utca,
és sírva fakadt! Mert látta, hogy a változó
világ meggyötört hátán piercinges gyerekek
csillogó mobiltelefonnal seftelnek, és
karjukon, mellükön, vállukon,
lábukon tetovált tinta világol… Read More

Rajnai Lencsés Zsolt: Éljünk!

A halál már itt ódong körültünk,
éljünk hát, hogy ne mondjuk majdan:
“Elillant, úgy, hogy alig örültünk,
be szépek voltunk egykoron, hajdan!
S ó mi’ kár, hogy az elvesztegetett idő,
mi futkos, szerte, boglyas-szüntelen,
nélkülünk rohan már, s egyre nő,
az életünk eltelt, mily’ reménytelen!

Semmi se hozza időnk vissza,
ráncos arcunk csak a könnyet issza!”

2013.02.16.

 

Összes kategória
Vissza a Főoldalra!

Rajnai Lencsés Zsolt: Fehéren reggel

Fehéren ülök csak kis szobámba’ reggel;
készülődik a lendület rongyos-álmos
kedvvel.

De a kar alig mozdul, tompán zsibbatag,
akár tél ölében fázó, szélfogó
pirkadat.

A csontom roppanó, a hang is pisszenő,
izmokon erek ülnek, mint lúdbőrös
hideg kő.

S a lelkem elterül, fehéren, álmoson,
és a konok reggel kegyetlenül
előoson.

2010.06.11.

 

Összes kategória
Vissza a Főoldalra!

Rajnai Lencsés Zsolt: Buzdítás boldogságszerzésre!

Mikor a vágy nem ismer határokat,
mert férfi szántja mélyen az árkokat,
mikor a nagy-nagy női követelmény,
mint megvadult, bőszült vonatszerelvény
vágtat és lohol, vagy tornyokra ülne,
vagy csak repülne, – á, dehogy szelídülne! -,
és mámorosan hintázna szilajon,
mert alél szívében minden tilalom,
mikor te vagy benne a szép vígalom,
mikor halkan azt súgja néked: ”Akarom!”,
add oda örömmel részére mindmagad!
Hadd legyen boldog, boldog és még boldogabb!
– Teáltalad!

2013.01.10.

 

Összes kategória
Vissza a Főoldalra!

Rajnai Lencsés Zsolt: Körketrec

Bőrbörtön és tudatkaloda,
nem, bizony te nem mész sehova!
Itt maradsz, csak vergődsz a halálig,
míg reményed elhull mind egy szálig.

A börtön falai szívreteszből,
rajtuk zárak, mind elfordítva.
Nincs szökés, vagy bebocsátás,
erősen tartják odaátról, ordítva!

Ez körketrec, szívtelenségből fonva,
engem téboly kerget-rángat, ide-oda,
gyere hát, állj be te is a sorba,
hogy énbelém döfj, lassan, vagy gyorsan.
Jöjj csak, most szabad, most lehet,
hisz csak a túlélésért teszed.
Ezért emeled rám tőrrel sújtó kezed! Read More

Rajnai Lencsés Zsolt: A te szemérmed

Pattan, lüktet, elenyészik.
Hullámzik, rezdül, enyészik.
Robban, elfúl, ingáz, felfed,
Elzár, szétnyit, kivár, szétszed.

Nyílik, vágyik, – szív magába.
Lüktet, ázik, – remeg ága.
Duzzad. Felfog. Most fény. Árnyék.
Érint, érez, siklik, fáj még.

Éled. Fordul. Röppen. Döbben!
Nedvel, nyirkol, gyöngyöz, csöppen.
Ázott, nyákos, rebben, áldott.
Völgyes, dombos, íves, árkos. Read More

Rajnai Lencsés Zsolt: Hórihorgas

Hajlott hátú hórihorgas ember,
méla-búban, szomorúban,
magában áll…

A fák csendben, dermedt-mozdulatlan
erőben tótágast állnak,
mint érzések…

Bágyadó avar pihen meg némán,
elhalón a sírok között,
csak álmodón…

Örök éjüket holtak alusszák,
öntudatlan-koporsóban,
szépen, halkan…

A vidéki süllyedt kis temető,
mint az Úr, méltósággal
érinthetetlen…

De a hajlott hórihorgas ember,
kifeslik a víg világból,
– csak mert könnyes… Read More

Rajnai Lencsés Zsolt: Szótalan szavak

Elszórt kérdések szerteszéjjel.
A válaszok gyáván lapulnak.

Elejtett derű a macskakövön.
De ironikus.

Sír a szél a házfalak között.
Emberidegen évek már itt járnak.

A bolond lány lelke volt a legszebb.
Aztán rám unt ő is.

Szavaim vedlenek.
Engemet.

A hiány definíciója: “Te”.
Az én jellemzése: “acél és agyagcserép”.
Az osztatlan jókedv feltétele:
“boldog tudatlanság”.

Némaság?
Embersors értve.

Versek?
A lélek lélegzése.

2010.06.19.

 

Összes kategória
Vissza a Főoldalra!

Rajnai Lencsés Zsolt: Szélmalmaim hajtva

I.

Merre jársz én lelkem, ha nem vagy velem?
Messziről felismerlek, mikor érkezel,
mert ha megjössz, úgy ragyogsz!

Olyankor magasnak tűnsz,
el alig érlek…
Hamvas vagy és szárnyas.
Égi. Eposzok tündérlánya,
és ifjak férfivitéze…

De máskor: lom s kacat közt alig lellek…
Hiányzol, ha nem vagy! Mégis, ha folyton
velem lennél, felemésztene a bánat.
Mert túl mély vagy: örvénylő tölcsér,
tátongó mélység, mindent látó gömb!
S én parány vagyok, egészen parány…

Mondd: mi a szomorúság?
Van a bánatnak fenomenológiája14?
Nana szerint, mikor szomorú vagyok,
csak magamat sajnálom.
Nem tudom így van-e, de azt tudom,
hogy őt igazán szerettem! Read More

Rajnai Lencsés Zsolt: Mint fodros, eső verte…

– egy vaginaképről

Mint fodros, eső verte, zokogó virág,
mely lélegzik a húson és a könnyön át,
az élet kapujába toppan bús lelkem.
Az ajkam most ideforr, reá, – leheverten…

És csak szemlélem némán e tiszta csodát,
az időn s a téren innen és odaát…
És mikor lényemen hagyja könnyező nyomát,
érzem oldódni kedvem komor alkonyát…

 

Összes kategória
Vissza a Főoldalra!

Rajnai Lencsés Zsolt: Tűnődés

Kocsi csend az utcán vasárnap reggel.
Elhalkul a tegnap még fölzajgó világ,
s békésen öleli lelkem a néma
harmóniát.

Kietlen síri nesz utcakőre esve.
Halkan dobol csak pár árva esőcsepp,
s tört, foltozott szívemnél csak a magányom
erősebb.

Ó mennyi kéretlen pillanat áll sorba,
hogy, mint emlék újra eszembe essen,
s mutassa, hogy sorsom között akaratom
milyen keskeny…

2010.08.04.

 

Összes kategória
Vissza a Főoldalra!

Rajnai Lencsés Zsolt: Viharsziget agóniája

Ődöngő szép szerelmem, ki lelkembe
ki- s bejársz unos-untalan, ki néhol
Isten vagy, máskor síró jajongás
fehér rongyaimban; azután te vagy a
platóni jóság, mint szalmaszál,
amin görcsös ujjaimmal lógok, mondd,
ki vagy te, gyöngyöm és göröngyöm?

Ki vagy te “én”, ki némelyeknek
nyitott könyv, másoknak csak
habos indulat, vagy tört betegség,
csonka zúzódás, de olykor fény is,
vagy étek, és néha még csoda is,
bár magamnak csak kutató fájdalom,
nyugtot nem lelő part, viharok közt
szorongó sziget, amin járni se tudok,
csak mint a kisded, mely elesik, feláll
és tipeg, oly bizonytalanul kérdezem,
ki vagy te alakváltó, belső,
sodró kényszerűség? Read More

Rajnai Lencsés Zsolt: Szinkroncsúszás

Néha csak úgy elmerengek….
Jó lenne visszamenni az időben,
és némelyeket megölelni még egyszer…
Utolszor bár, de szépen…
Nem akikké lettek,
hanem akik voltak, akiket hajdan
nem becsültem…

Más tapasztalatok hatása alatt,
másmilyen az ember…
Ha kergetik és erőszakolják,
fut előlük…, előttük…
Pedig ők nem akartak mást, csak
szeretni engem, és szeretve
lenni tőlem. De én csak futottam,
mert kényszerítve éreztem magam… Read More

Rajnai Lencsés Zsolt: Seb

Fáj, mert nem akartam.
Sőt, igyekezetemet összeszedve,
minden értelmemet latba vetve,
türelmemet pattanásig feszítve,
csöndben szóltam.
Mégis tőrként hatolt szavam.

Ilyenkor hónapokra elcsendesedem.
Meg sem szólalok…
Hát ilyen ügyetlen volnék?
Ennyire képtelen a helyes
kommunikációra?
És a seb, mi tátong, hozzám is elhat,
s az ő sebe, már az én sebem is…
És majdan, mikor neki már
rég nem fáj, mikor gyógyultan
és önfeledten szalad újra,
én még mindig,
örökké hordozom
azt a sebet, – az ő sebét…
Mert én okoztam.

2006 decemberében

 

Összes kategória
Vissza a Főoldalra!

Rajnai Lencsés Zsolt: Istenem, hol vagy?

Üres, szótalan magányban peregnek le
perceim nálad, bízó-bizalmatlanul.
Kereslek, tudni akarlak, de nem csak úgy
mint tömegek, hiszékeny bizonytalanul.

Kérdezlek az emberektől, de ők vállat
rántva biggyesztenek, s nem felelnek nekem,
ámde a csend s a fájdalom egész bezár
már a szótalanság magányába engem.

Kérdezlek mindenkitől, de csak ingatják,
és ítélkezve elfordítják a fejük,
nem kellenek botrányos kérdéseim, mert
hisznek vakon, mintha nem lenne szellemük. Read More