Életünk minden másodperce az univerzum új és egyedülálló pillanata, egy pillanat, mely soha többé nem tér vissza. Ezzel szemben mire tanítjuk a gyermekeinket? Arra, hogy kettő meg kettő az négy, és Párizs Franciaország fővárosa.
Mikor tanítjuk meg őket arra, hogy mik valójában?
Mindegyikünknek azt kellene mondanunk:
- Tudod, mi vagy te? Csoda. Páratlan a magad nemében. Soha ezelőtt nem született hozzád fogható. Csodálatos a lábad, a karod, az ügyes ujjad, a mozgásod.
Lehet belőled Shakespeare, Michelangelo vagy Beethoven. Képes vagy bármire. Igen, te vagy a csoda. Vajon, ha felnősz, tudsz-e majd ártani valakinek, aki éppolyan csoda, akárcsak te magad?
Mindannyiunknak azon kell fáradoznunk, hogy a világot gyermekeihez méltóvá tegyük.
Ami neked fáj, fáj mindenkinek, ki téged szeret… Ha kinyújtják kezüket feléd, ragadd meg, vagy legalább éreztesd velük, hogy viszontszereted őket… Éreztesd a hálát, és a “várjatok rám, visszatérek” érzést. Ne hagyd elveszni, akik még megvannak! Felelősséggel tartozol értük, még akkor is, ha fáj épp a lelked, ha vigasztalhatatlan vagy… Mert még ilyenkor is szeretned kell, – ettől vagy Ember! Tekints hát rájuk, és szeresd őket. És ha így teszel, magadra, máris kevésbé figyelsz, és nem fáj annyira, ami fáj… Akarj élni mindenáron, hogy erőt és szeretetet sugározz szét, hogy tedd a dolgod, amire születtél! Hogy könnyebb legyen mindenkinek körülötted! Különben veled haldoklik mindenki, aki szeret, s fény helyett árnyék leszel, ki mást is besötétít…
A természet minden műve eljut kiteljesedéséhez. Van egy pont, ameddig gyarapszik, azután már csak hanyatlik. A művészet alkotásai ellenben ritkán érik el azt a tökélyt, hogy ne lehetne rajtuk többé javítani. Mindent teljében élvezni, kitűnő ízlésre vall, de ez nem mindenkinek adatott meg, s a módját sem érti mindenki. Még a szellem termékeinek is van ilyen érettségi foka, melyet fontos felismerned, hogy megbecsüld és kihasználd.
Szerkesztő: rajnai február 19 2012 • Kategória: -- vers
“Örvendezz, ifjú, a te ifjúságodban,
és vidámítson meg téged a te szíved
a te ifjúságodnak idejében, és járj a te
szívednek újtaiban és szemednek látásaiban:
de megtudd, hogy mindezekért az Isten
tégedet ítéletre von.” (Prédikátor könyve 12,1)
Ajándékodból egy csipetnyi
Maradt az alkonyi órákra
S Uram-Isten,
Most kezdek szépen örvendezni.
Áldott sors, hogy hogy’ vettem észre
Idejében az ifjuságom:
Így kisebb lesz
Élő-voltom megbüntetése.
Szívem utja, szemem látása
Sohse volt a szabad hajósé -
S önmagamnak
Valék mindig vak, furcsa mása.
A teista olyan ember, aki szilárdan meg van győződve egy jóságos és hatalmas Legfőbb Lény létezéséről: szerinte ez a lény teremtette valamennyi eleven, érző, gondolkodó, kiterjedéssel bíró lényt, gondoskodik fajuk fönnmaradásáról; ha nem is kegyetlenül, de megbünteti őket bűneikért, és megjutalmazza őket erényes cselekedeteikért.
A teista nem tudja, hogyan büntet Isten, hogyan vesz kegyelmébe valakit, és hogyan bocsát meg, mivel nem ringatja magát vakmerően abban a hitben, hogy tisztában volna vele miképpen cselekszik Isten; azt azonban tudja, hogy Isten cselekszik és igazságos.
Gondviselés ellen felhozható érvek nem ingatják meg hitében, mert ezek komoly érvek ugyan, de nem bizonyítékok; noha a Gondviselésnek mindössze néhány következményét és külső megnyilatközását észleli, endelmeskedik nekí; az általa látott jelenségekből következtet azokra, amelyeket nem lát, s úgy véli, hogy a Gondviselés térben és időben mindenütt és mindig jelen van.
Szerkesztő: rajnai január 22 2012 • Kategória: -- vers
Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!
Hová siet, abbé úr? – ahogy a nóta mondja. Tudják-e vajon, hogy abbé annyit jelent, mint atya?
Ha azzá leszünk, szolgálatot teszünk az államnak; a legjobbat cselekedjük, amit ember cselekedhet; gondolkodó lény kel életre bennünk. Van ebben a cselekedetben valami isteni.
De ha csak azért vagyunk abbé urak, hogy tonzúrásan díszelegjünk; körgallért meg rövid kabátot hordjunk, hogy valami jövedelem felé kacsingassunk, akkor nem érdemeljük meg az abbé nevet.
A hajdani szerzetesek választott főnöküknek adták ezt a nevet. Az abbé lelki atyjuk volt. Hogy változik az idő múlásával a szavak jelentése! Az abbé szegény ember volt, több más szegény ember élén: azóta a szegény lelki atyáknak kétszáz- meg négyszázezer tallér a jövedelmük; és manapság Németországban olyan szegény lelki atyák is vannak, akiket seregnyi testőr vesz körül. Egy szegény, aki fogadalmat tett a szegénységre, és aki ennek következtében földi hatalmasság! – erről már volt szó; de ezerszer is el kell ismételni -, bizony tűrhetetlen.
A hatalmas erény változatai
az utat követik.
Az út magában-véve
árny és köd.
Köd és árny,
hol képek rejlenek.
Árny és köd,
hol dolgok rejlenek.
Mélység, köd,
hol magvak rejlenek.
Létük: valóság,
belük: igazság.
Ôskortól máig
nem kallódott el a neve:
általa megnevezhetô mindennek kezdete.
Mindennek kezdetét mint tudhatom?
Csupán vele.
Az út, mely szóba-fogható,
nem az öröktől-való;
a szó, mely rája-mondható,
nem az örök szó.
Ha neve nincs: ég s föld alapja;
ha neve van: minden dolgok anyja.
Ezért:
aki vágytalan,
a nagy titkot megfejtheti;
de ha vágya van,
csak a dolgokat szemlélheti.
E kettő mögött közös a forrás,
csupán nevük más.
Közösségük: csoda,
s egyik csodától a másik felé tárul
a nagy titok kapuja.
Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták:
- Milyen szép ez a kicsi fa! – S ezt a kisfenyő nem szívesen hallgatta.
A következő esztendőben egy jókora hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák.
- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim – sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak fészkelnének az ágaim között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék, mint azok ott!
És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett kerülniük. Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon – áhítozott a kisfenyő.
Loading ...
Életünk minden másodperce az univerzum új és egyedülálló pillanata, egy pillanat, mely soha többé nem tér vissza. Ezzel szemben mire tanítjuk a gyermekeinket? Arra, hogy kettő meg kettő az négy, és Párizs Franciaország fővárosa.
Töltök ...