Mennyi falánk szem és zajgás,
ricsajok, embersikolyok…
Be sok akarat, mint konok,
kezeletlen, torz vadhajtás.
Rajnai Zsolt Tibor: Amiben felragyoghatunk!
Ártatlan tiszta ragyogás és
szépség-lepte őszinte áldozata
megannyi igaz lehetőségnek
és várománynak…
Rajnai Zsolt Tibor: Álmodó utca
Egy kosár gyerekzsivajról álmodott az utca.
Régi idők tiszta lármáiról, karikába hajtott
szökkenésekről, pántlikás nagy kalapokról,
és kiskabátokban bujkáló kamasznevetésről…
Rajnai Zsolt Tibor: Éljünk!
A halál már itt ódong körültünk,
éljünk hát, hogy ne mondjuk majdan:
“Elillant, úgy, hogy alig örültünk,
be szépek voltunk egykoron, hajdan!
S ó mi’ kár, hogy az elvesztegetett idő,
mi futkos, szerte, boglyas-szüntelen,
Rajnai Zsolt Tibor: Őrállók lámpása
Rajnai Zsolt Tibor: Buzdítás boldogságszerzésre!
Mikor a vágy nem ismer határokat,
mert férfi szántja mélyen az árkokat,
mikor a nagy-nagy női követelmény,
mint megvadult, bőszült vonatszerelvény
vágtat és lohol, vagy tornyokra ülne,
vagy csak repülne, – á, dehogy szelídülne! -,
és mámorosan hintázna szilajon,
Rajnai Zsolt Tibor: A három vendég
Egy pillangó szállt
a szívem redőire,
hogy törékeny lábait megvetve
szerelmet fakasszon,
s fittyet hányjon a magány őreire!
Katica röppent
elmém borús tárházaiba.
Leszállt, megpihent, majd ott hált,
hogy visszhang essen a vágy tárnáiba…
Rajnai Zsolt Tibor: Körketrec
Bőrbörtön és tudatkaloda,
nem, bizony te nem mész sehova!
Itt maradsz, csak vergődsz a halálig,
míg reményed elhull mind egy szálig.
Rajnai Zsolt Tibor: Szemed zöld, puha bársonyán
Szemed zöld, puha bársonyán,
mint festő színes vászonán
a fény, fut s ragyog.
Pilláid hozzám küldik azt,
mint ragyogását a Nap
és az űrbéli csillagok.
Rajnai Zsolt Tibor: Összeroskadt
Összeroskadt bennem a lét,
vánszorogva viszem
testem.
S mind inkább úgy hiszem,
hogy nem volt e földön
mit keresnem.