Rajnai Tibor: Istennek hála…
Istennek hála, végre elajándékoztam a kutyámat! – mondta a kávéházi törzsasztalnál egy ismert nevű kutya-barát. Majd tovább mesélte:
– A kutyám szenvedélyesen ragaszkodott hozzám. Ha néha megszöktem tőle, torkaszakadtából üvöltött, amivel az egész környéket fellármázta. Leült a küszöbre és annyira vonyított, hogy átjöttek a szomszédból és megkérdezték, mi baja a kutyámnak?
A családom azt felelte:
– Mert az úr fürdik!
– Ettől kezdve, ha a kutyám vonyított, a szomszédok tudták, hogy fürdöm. Éjjelenként pedig tízszer is felköltött megnézni, hogy élek-e?
– Elismerem, hogy az ember önző és hálátlan, de akármilyen ragaszkodó is volt a kutyám, nem bírtam tovább.
– Hál Istennek, elajándékoztam egyik Házsongárdban lakó barátomnak. Tőle távol laknak a szomszédok, ott üvölthet a kutyám bátran!
– De jó neked, hogy túladhattál rajta! – sóhajtotta egy másik úr. – Bár én is elajándékozhatnám!
– Kit? – kérdezte a kutya néhai gazdája.
– Hát a feleségemet, barátom! – jött a döbbenetes válasz. – Mert épp olyan kibírhatatlan, mint a te kutyád. Nem törődik semmivel, csak engem imád. Állandóan az ölembe akar ülni és átfogni a nyakamat. Nem enged dolgozni és féltékeny, ha akárkivel is beszélek. Ha vele vagyok, olyan buta, hogy beszélni sem tudok vele; ha pedig néha megszököm tőle, egész nap csak sír… Hej, ha elajándékozhatnám! – sóhajtotta.
És ebben a sóhajban benne volt „minden”.
Kolozsvár, 1933.02.20.
Leave a Reply