Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- VALLÁSBÖLCSELET » --- Rajnai Lencsés Zsolt: Az istenérvekről agnosztikus szemmel » Rajnai Lencsés Zsolt: Teisztikus jellegű agnosztikus filozófiám (Első rész: Alapfogalmak tisztázása – A teizmus istenfogalmának kialakulása, körülhatárolása és a természetes teológia meggyöngülése)

Rajnai Lencsés Zsolt: Teisztikus jellegű agnosztikus filozófiám (Első rész: Alapfogalmak tisztázása – A teizmus istenfogalmának kialakulása, körülhatárolása és a természetes teológia meggyöngülése)

28 április 2011

001

BEVEZETÉS

Ez a mű, lehet, hogy nem jó semmire, mert sehova se visz. Nem tart valahová és célja nincs. Csak magamnak akarok megfelelni azzal, hogy befejezem, ha már korábban elkezdtem, s publikáltam itt, a gondolkodom.hu oldalon, de félbehagytam. Félbehagytam, mert nem volt rá igény, most mégis törekedni fogok rá, hogy lerövidítve bár, de pontot tegyek a végére, mert ezzel tartozom önmagamnak, és azon keveseknek, akik érdeklődnek a téma iránt.

Írásom se az ateistákat, se a hívőket nem szándékozik meggyőzni, felőlem mindenki abban hisz, amiben akar, viszont alkalmas lehet a nyugalom, és a hit megzavarására (ugyanis semmilyen tekintélyre és kinyilatkoztatásra nincs tekintettel), ezért, aki szeretne békességben tovább hinni a saját hitében, inkább ne olvassa el…

Véleményem szerint az Isten létét alátámasztó és cáfoló érvek nagyjából kiegyenlítik egymást, én ezért vagyok agnosztikus, vagyis olyan, aki azt gondolja az istenkérdésről, hogy nem lehet róla megalapozott hitünk és tudásunk. (Az “agnosztikus” szó jelentése: “ismeret nélküli”, “tudás nélküli”. Ez picit félrevezető lehet, mert nem csak az lehet agnosztikus, akinek nincs ismerete/tudása Isten létezéséről, hanem az is, akinek nagyon is sok ismerete/tudása van az Istent bizonyító (teista) és az Istent cáfoló (ateista) érvekről egyaránt, de úgy gondolja, az érvek kiegyenlítik és lerontják egymást, ezért a “van-e Isten?” kérdésre “nem tudom”-mal felel. Nos, ilyen vagyok én.)

Kicsit írok most arról, hogyan keveredtem a hit vonzáskörébe.

Gyermekkoromban vallásos nevelést kaptam, de csak hiányosan és részben. A nagyapámtól hallottam először Istenről, aki 5-7 éves koromban nevelt, és utána 18 éves koromig tőle ismertem meg a katolikus vallást, abban az évenkénti 1-2 hétben, amit a nyári vakációk idején nála töltöttem. Az év többi részében ateistának neveltek, főleg a nevelőapám.

Nehéz gyermekkorom volt, 18 évesen saját lábra álltam, és tovább érdeklődtem a vallás iránt. Bejártam és megvizsgáltam a keresztény gyülekezeteket, egyházakat és szektákat. Ez átmenetileg örömöt nyújtott, és válaszokat adott a lét kérdéseire, olyanokra, amik engem foglalkoztattak, például, hogy miért van szenvedés, erőszak és halál. De 25 éves koromra olyan sok kérdésem lett a vallás felé, hogy már nem látogattam többé az istentiszteleteket, vagy ha mégis, csak hébe-hóba.

Tíz évig a magam erejéből próbáltam válaszokat találni az általam kérdéses (de morálisan visszás) bibliai furcsaságokra. Az utolsó 2-3 évben a vallási vezetőktől (és az általam nagyra becsült “nagy tudású”, “komoly” keresztényektől) igyekeztem segítséget kérni, – nem sok sikerrel. Azután 35 éves fejjel (2002-ben) beiratkoztam az ELTE Bölcsészettudományi karra, nappali, filozófia szakon. Azért mentem oda, hogy válaszokat leljek a lét legalapvetőbb kérdéseire, olyanokra, mint: Isten, halál, létezés, etika, valóságismeret (episztemológia) stb. Négy évig jártam egyetemre, de nem fejeztem be. Okai összetettek. Először is: megkaptam a választ amiért mentem (s engem a papír, a diploma, sosem érdekelt; ráadásul, mint filozófia tanár éhen halnék, ha abból akarnék megélni). Másodszor, magánéleti válságok (főleg anyagi, de lelki is)  lehetetlenné tették, hogy ne dolgozzak, hanem napi 10 órát tanuljak, egyetemre járjak, könyvtárba futkossak, vizsgákra készüljek stb., holott valamiből enni, élni kellett. Sok más oka is volt amiért az egyetemet abbahagytam, főleg lelki válságok, de ezekkel nem untatom a kedves Olvasót…

Az egyetemen minden erőmmel arra koncentráltam amiért oda mentem: a metafizikára, a vallásfilozófiára, az etikára és az episztemológiára. Tanáraim elmondása szerint az egyik legjobb tanítvány voltam. Négy év alatt nagyjából megkaptam kérdéseimre a választ (hogy tudniillik nincs biztos válasz, és hogy miért), s ezt, ebben a tanulmány-sorozatban fogom kifejteni.

2006-ban, amikor abbahagytam az egyetemet, 100%-ig a költészet felé fordultam. A művészetben kerestem vigaszt, hogy elcsendesítsem a lelkemben támadt szomorúságot. A szomorúság oka részben magánjellegű volt, részben egyetemes, minden embert érintő, az tudniillik, hogy semmi bizonyosat nem tudhatunk sorsunkról, jövőnkről, Istenről, a halál utáni létről és egyebekről…

Mindazonáltal ma is hiszek Istenben, pontosabban szólva: nem tudok nem-hinni benne, ezért “teisztikus jellegű” az én agnoszticizmusom, de fontos leszögeznem: az én hitem már nem a vallások Istenébe vetett hit, sőt az én fogalmaim szerint ez már nem is annyira hit, mint inkább csak vágy és remény. Mert én a “hit” fogalmát nem a vallásos, hanem tudományos értelemben használom, s hitnek azt nevezem, ami mellett több érv szól, mint ellene. A hit tehát: valószínűségi tudás. Nekem pedig  ilyen hitem nincs, én csak, mint fuldokló kapaszkodik az utolsó szalmaszálba, – így kapaszkodom egy Jóságos Isten létezésébe az időnként felszínre törő érzelmeimen és vágyaimon keresztül. De a vágyak, tudom, egy filozófiai diszkusszióban nem kompetensek, viszont ami kompetens lehet, hogy olyan agnosztikusnak tartom magam, aki a teizmus és az ateizmus érveit jól ismeri, így azokat pro és kontra bemutathatja.

Szóval az én halovány istenhitem, mely főleg a vágyból és az érzelmekből táplálkozik (de azért nem csak abból, hanem időnként úgy érzem, hogy a pro és kontra érvek küzdelméből egy hajszállal a teizmus kerül ki győztesen), nem bibliai és nem vallásos hit! Mert az én istenképembe nem fér bele sok minden ami a Bibliában, vagy a Koránban elfér… Vagyis, még ha hiszek, vagy hinnék is egy bizonyos Istenben, annak vajmi kevés köze lenne az emberek által megírt kinyilatkoztatásokhoz! Persze nem tagadom, vannak átfedések, és azt sem tagadom, hogy ezek a művek etikai szépségeket is tartalmaznak; – de számomra még így is, túl emberi mind… Mert az én istenképem rendkívül egyszerű és nyílt, mint amilyen én vagyok. Ha volna Isten – gondolom – akkor (1) minden értelmes lénynek, (2) minden történelmi időben és földrajzi helyen (3) félreérthetetlen módon kinyilvánítaná (A) a létezését, (B) az akaratát, az elvárásait, az üzenetét, s elmondaná, hogy az az ember (akivel épp érintkezik) (C) mi célból született. Ezután, (D) egész életében segítené őt, úgy, hogy legalább az az ember (E) tudja – ne érezze, hanem TUDJA – (empirikus tapasztalatokkal, vagy logikailag szükségszerű módon), hogy Istentől jövő segítsége és útmutatása azért történik, hogy ő (az egyén) (F) etikailag mind jobbá és érettebbé váljon, hogy mire meghal, (G) elérje az un. “üdvösséget”, vagyis, a halál után egy örök, boldog, tudatos állapotba jusson valahol, valamilyen létsíkban, vagy dimenzióban, vagy majd a feltámadás után (ez már részletkérdés). Ezen istenképem szerint, Isten (ha van) mindenkinél bölcsebb és etikailag jobb, így érvekkel meggyőzni nem lehet, viszont nem is kell, mert mindenkinek jót akar, mindenkit üdvösséghez akar és tud segíteni, vagyis nem lesznek sem kárhozottak, sem pokol. Ezt az állapotot apokatastasisnak hívják, és az ókeresztények (pl. Origenész) még hittek  benne. Kant is valami ilyesmit mond akkor, amikor azt állítja, hogy a jellemfejlődés a halál után folytatódik… Az én istenképem – ha, és amikor hiszek egyáltalán –  ilyen, és merőben szemben áll  a Bibliával és minden más Kinyilatkoztatással! De ez az istenkép bennem, inkább csak vágy, és semmivel nem igazolható elégséges erővel. Sajnos Isten léte nem tényállás, így az első feltétel máris megdől, hiszen sem a létét, sem akaratát nem tudja az ember biztos tudással, sem terveit, szándékait stb. Így aztán lehetséges, hogy nincs is Isten. (Ezért vagyok én agnosztikus.) Persze felmerül a kérdés, hogy az emberiség miért ilyen nagyon-nagyon istenhívő?? Miért van az, hogy minden korban, minden kultúra istenekkel rendelkezett, hinni akart, és hitt is? Erre kevés válasz az, hogy “azok sötét korok voltak”, hiszen lehettek volna másképp is sötétek, ráadásul, ma is rengeteg tudós és művelt ember hisz Istenben. Nem. Itt másról lehet szó. Talán úgy tűnhet, hogy az “ember lelkébe van pecsételve az istenhit”. Ennek tehát, vagy van valami létbeni (ontológiai) alapja, és akkor van Isten, vagy nincs, és akkor az istenhit, egy óriási illúzió a szívünkben. De ha van, miért nincsenek válaszok a fenti kérdésekre? Miért hallgat Isten? Ha meg nincs, akkor miért nem tudjuk kinőni végre ezt a balga illúziót?

Ezek az alapvető kérdések, bár van még sok ilyen..

A következő tanulmányokban, végigveszem majd az istenérveket és tényleg objektivitásra törekedve megpróbálom kiértékelni mindet…

MIÉRT FONTOS, HOGY VAN-E ISTEN?

“Életünk során csaknem valamennyien feltesszük magunknak azt a kérdést: létezik-e Isten? A kérdés fontosságát talán nem kell különösebben megindokolnunk. Amennyiben Isten létezik, akkor végső soron az Ő akarata határozza meg úgy az emberiség, mint az egyes ember életének végső rendeltetését, s ebben az esetben feltehetően minden eszközzel arra kell törekednünk, hogy akaratát megismerjük és teljesítsük. Amennyiben viszont Isten nem létezik, akkor az emberiség és az egyes ember az életére vonatkozó legfontosabb kérdésekben végső soron egyedül van. Magának kell választ adnia arra: milyen értékek, célok alapján érdemes és kell élni. Mai ismereteink fényében továbbá nincs különösebb valószínűsége annak, hogy az emberi élet a testtől függetlenül fennmaradhatna a halál után is, tehát ha Isten nem létezik, akkor valószínűleg túlvilág és halhatatlanság sincs, és életünket ennek tudatában kell berendeznünk. A legtöbben valamilyen ösztönös, érzelmi alapon, vagy a bennünket körülvevő társadalmi közeg vélekedéseit elfogadva döntünk a kérdésben, azonban sokakat az ilyen válasz nem elégít ki. Az istenkérdésben átgondolt, racionális döntésre törekvő emberek közül pedig sokan a filozófiai reflexióhoz fordulnak válaszért.” (Szalai Miklós filozófus)

Szalai Miklós évekig tanított az egyetemen, később a kapcsolatunk tanár-diák viszonyból baráti viszonnyá alakult. Miklós ateista, ha nem is teljesen, de majdnem. Évekig vitatkoztunk (higgadtan, barátsággal és jó szándékkal mind a két oldalon) és nagyon sokat tanultam tőle. Azt hiszem egy korrekt, jóindulatú, kedves embert ismertem meg a személyében, aki az angolszász analitikus vallásfilozófia legnagyobb alakja ma Magyarországon, – ateista oldalon mindenképpen.

Én azért picit másképp látom a fenti kérdést, mint ő, legalábbis annyiban, hogy véleményem szerint sokkal drámaibb a helyzet, ha nincs Isten, mint ahogy lefesti.

Pascal szépen ír erről:

„Képzeljünk el magunknak egy csomó embert, láncra verve, egytől egyig halálra ítélve; naponta kivégeznek közülük néhányat a többi szeme láttára, akik pedig életben maradnak, a maguk sorsát látva társaikéban, fájdalommal, reménytelenül bámulják egymást, és várják, mikor következnek ők. Ez az emberi sors.” (Pascal: Gondolatok, 199. töredék)

Egy másik nagyon szép példáját látjuk az élet, halál végett való értelmetlenségének Sziddhárta Goutama – a későbbi Buddha – életében.

Az alábbiakat Tolsztoj tollából idézem:

Sziddhárta Goutama, fiatal, boldog királyfi volt – aki elől a királyi udvar eltitkolta az öregséget, a betegséget, és a halált – kikocsikázik, és egy borzalmas, nyáladzó szájú, fogatlan öregembert lát. A királyfi, aki elől mindaddig eltitkolták az öregséget, megdöbben, és azt kérdezi kocsisától, mi ez, és mitől került ez az ember ilyen siralmas, ilyen undorítóan csúnya állapotba. És amikor megtudja, hogy ez minden ember közös sorsa, hogy őrá, a fiatal királyfira is kikerülhetetlenül ugyanez vár, már nem tud tovább kocsikázni, hazahajtat, hogy gondolkozzék a dolgon. És bezárkózik és töpreng. És bizonyára kitalál magának valami vigaszt, mert vidáman és boldogan ismét kikocsikázik. De ezúttal egy beteg kerül elébe, egy zavaros szemű megkékült, reszketeg, elcsigázott embert lát. A királyfi, aki elől eltitkolták a betegségeket, megáll, és azt kérdi, mi ez. És amikor megtudja, hogy ez betegség, amely minden embert fenyeget, és hogy akár holnap ő maga, az egészséges és boldog királyfi is ugyanígy megbetegedhet, ismét elmegy a kedve a szórakozástól, hazahajtat, megint megnyugvást keres, és bizonyára meg is találja, mert harmadszor is kikocsikázik, ám a harmadik alkalommal megint egy újabb látvány fogadja: azt látja, hogy visznek valamit. “Mi ez?” – “Halott.” – “Mit jelent az, hogy halott?” – kérdezi a királyfi. Azt a választ kapja, hogy halottá válni annyit jelent, mint azzá lenni, amivé ez az ember lett. A királyfi odamegy a halotthoz, kitakarja és megnézi. “És mi lesz vele ezután?” kérdi a királyfi. Azt a választ kapja, hogy elássák a földbe. “Miért?” – Azért, mert immár bizonyára sohase lesz élő, hanem csak bűzt áraszt, és megférgesedik. – “És ez a sorsa mindenkinek? Velem is ugyanez történik? Engem is elásnak, belőlem is bűz árad; engem is megesznek a férgek?” – “Igen.” – “Vissza! Nem kocsikázom tovább, és soha nem is fogok többé.” És Sziddhárta nem tudott vigaszt találni az életben, így hát megállapította, hogy az élet a legfőbb rossz, és minden lelkierejét arra fordította, hogy megszabaduljon és másokat is megszabadítson tőle. (Tolsztoj: “Tanulmányok, elmélkedések” sorozat IX. kötet, „Gyónás” c. eszmefuttatás.)

Marcus Aurelius, a sztoikus filozófus-császár szavai is elgondolkodtatók:

„Az emberi élet tartama pillanat; az anyag változó, az érzékelés homályos; egész testünk összetétele könnyen romlandó; a lélek ide-oda kapkodás; a szerencse kifürkészhetetlen; a hírnév bizonytalan. Egyszóval: minden testi dolog rohanó vízfolyás, minden lelki jelenség álom és ködkép, az élet harc és számkivetés, az utókor dicsérete feledés. (…) Mindenki csak a jelenben él, ez pedig röpke pillanat: a többi idő vagy már elmúlt, vagy bizonytalan. Arasznyi az ember élete, arasznyi az a földzúg ahol él, arasznyi a legtovább fennmaradó hírnév is. Hiszen ezt a hírnevet gyorsan pusztuló emberférgek egymást felváltó nemzedékei hordozzák, ezek pedig még önmagukat sem ismerik, nemhogy arról tudnának, aki már régen meghalt.” (Marcus Aurelius: Elmélkedések, 2. 3. könyv.)

Sok gondolkodót idézhetnék még, Salamont, Dosztojevszkijt, Schopenhauert, József Attilát (stb.) de elég ennyi.

Véleményem szerint tehát, az emberi lét, a legtöbb ember számára csak kevés boldogságot tartalmazott, s a valaha élt emberek nagyobbik része sokat szenvedett, küszködött a betevő falatért, a szabadságért, valamint a betegségek, a zsarnokság és a kizsákmányolás ellen, és csak egészen keveseknek (s azoknak is csak rövid ideig) adatott meg a boldogság, amire pedig minden ember eredendően törekszik. Mindezeken túl a legtöbb ember mindig is vágyott élni, kerülte és félte a halált, az elmúlást, az elveszést. Ha pedig van Isten, akkor legalább esély mutatkozik arra, hogy a halál után folytatódik a létezésünk valamilyen formában, s arra is, hogy az a (tökéletes) boldogság amire a legtöbb ember vágyakozik (de sohasem kapott meg), létezik, és az övé lesz a túlvilágon. (Ezt hívják a keresztények üdvösségnek.)

Mindazonáltal nem szeretnék abba a hibába esni, hogy túlértékelem a teista oldal “hasznát”, hiszen ha nincs Isten, az is jelenthet nekünk jót valamilyen értelemben. Itt van mindjárt a szabadság, a nyugalom (legalábbis a halál közeledtéig), a felesleges terhek cipelésének hiánya, az önmegvalósítás, a boldogság (bár ez relatív, hisz mindenkit más tesz boldoggá, s a jóléti társadalmakon kívül kevés boldogságról beszélhetünk), és az értelem világossága. Ha az ember ateista, szabadabban élhet, jobban élvezheti a testi-lelki örömöket, nem fenyegeti őt folyton a bűntudat, nem cipel felesleges terheket, olyanokat, amiket a vallás kényszerít rá, sőt, értékes individuumnak tarthatja önmagát, olyannak, aki teljes mértékben megélheti és kiteljesítheti saját magát (mind a művészetekben, mind a tudományos gondolkodásban, vagy éppen a szexualitásban, a testi-lelki örömökben, élményekben stb.), talán a felesleges terhek cipelésétől szabadon, boldogabb is lehet, és szabadon gondolkodhat mindenféle tekintélytől (vallási elöljáróktól és szentírásoktól stb.) függetlenül. Lehet önálló véleménye, és nem kell attól tartania, hogy Isten, vagy a Biblia mit mond, vagy mást mond-e, mint tulajdon meggyőződése.

Mint látjuk tehát, a teista és az ateista oldalnak is lehet “haszna”, így a kérdés, hogy “van-e Isten?” életbe- és boldogságba-vágóan fontos lehet számunkra…

ALAPFOGALMAK TISZTÁZÁSA

Most, hogy láttuk, hogy miért fontos az istenkérdés, arról kell írrom, hogy milyen Istenről lesz szó, milyen Isten létezése mellett szóló érveket fogunk vizsgálni? Nem mindegy ugyanis, hogy mi egy hipotézis tárgya, hiszen a hipotézis tárgyától függően más és más érveket kell használunk annak alátámasztására, vagy cáfolására.

Nézzünk példákat a könnyebb megértés kedvéért:

Ha azt gondolom, hogy Isten egy szakállas bácsi, aki Föld felett, vagy valahol a felhők tetején éldegél, akkor ez ellen a hipotézis ellen egy jó érv lesz az, hogy az űrkutatás mind ez ideig semmi ilyesmivel nem találkozott; ha viszont azt gondolom, hogy Isten nem anyagi, hanem szellemi lény, akkor ez nem lesz jó érv.

Ha azt gondolom, hogy Isten mindig szereti az embereket és a boldogságukra törekszik, akkor ez ellen jó érv lesz, hogy az emberek nagyon sokszor nem boldogok, de ha azt gondolom, hogy Isten szigorú és igazságos, akkor ez nem lesz jó érv, mert lehetséges, hogy az emberiség zöme a szenvedést meg is érdemli.

Ha azt gondolom, hogy Isten a világtól független, akkor létezése mellett jó érv lesz, hogy a világ – jelen tudományos ismereteink szerint – a térben és az időben kezdődött valamikor. Ám ha Istent a világhoz tartozó örök világtörvénynek gondolom, akkor ez az érv már nem lesz jó.

Végül pedig: ha azt gondolom, hogy Isten egy szuper-intelligencia, akkor e mellett jó érv lesz, hogy a Kozmoszban nagyjából és egészében rend van, de ez a komplex rend nem lesz elégséges ahhoz, hogy egy erkölcsileg kiváló Istent bizonyítson, ugyanis a rend nem csak jóságos rend lehet, hanem egy kegyetlen rend is, mint ahogy egy náci koncentrációs táborban is rend és fegyelem volt, de ez a tényállás nem szólt amellett, hogy a rend fenntartója egy jóságos személy. Hasonlóképpen a Kozmosz rendje is, amiben nagyon sok szenvedés és kegyetlenség (is) van, egy szuper-intelligencia létezéséhez jó érv lehet, de egy jóságos Isten létezéséhez már nem.

Ezekből a példákból jól láthatjuk, hogy fontos pontosan körülhatárolnunk azt, hogy milyen az az istenkép, amiről szó lesz ebben a tanulmánysorozatban.

Vágjunk is bele…

Az istenfogalom amiről szó lesz, egy olyan istenfogalom, ami a filozófiában, és a nagy világvallások teológiájában (a zsidóság a kereszténység és az iszlám teológiájában) alakult ki, s ez az istenkép a teizmus istenképe. Itt azonban meg kell jegyeznem egy fontos dolgot. Olyan, hogy teizmus, nem, vagy legalábbis nem nagyon létezik, hanem csak zsidó, vagy keresztény, vagy muszlim hagyomány. A teizmus, mint olyan, egy filozófiai műszó, és e három monoteista világvallás nyomán létesített filozófiai istenfogalom, amely egy logikai absztrakció révén mondható teizmusnak. A teizmus, e három vallás logikailag közös magva, ezért, ha ez a logikai mag, megállja, vagy megállná a helyét, akkor ez, némi evidenciát fog adni arra nézve is, hogy e három vallás közül valamelyik, vagy esetleg mind, igaz legyen. Ez a logikailag közös mag, ha igaznak bizonyul,  azért ad majd némi evidenciát ezeknek a vallásoknak, mert ezek az irányzatok nem úgy jöttek létre, hogy logikailag egy precíz vallást terveztek alapítóik, hanem a vallási hagyományból bontakoztak ki, és ha ennek ellenére mégis, logikailag és tartalmilag plauzibilis (hihető) hipotézist nyújtanak, akkor ez a tényállás jó érv lesz amellett, hogy e három vallás közül valamelyik (vagy valamilyen formában mind), Isten vallása, egyháza legyen.

Most néhány alapfogalmat tisztázzunk röviden:

Kezdjük az ateizmus fogalmával, azt hiszem ezt a szót mindenki érti, első közelítésben „istentagadást” jelent, egy kicsit később meg fogjuk látni, hogy nem csak ezt.

Agnosztikusnak azok az emberek tartják magukat, akik az istenkérdésben nem tudnak dönteni, akik azt mondják, „nem tudjuk, létezik-e Isten”.

Ha hiszünk Istenben, háromféle Istenben hihetünk: a teizmus a deizmus és a panteizmus Istenében.

Persze a panteizmus erősen kérdéses, hogy egyáltalán tényleg istenhit-e, vagy ateizmus, ugyanis a panteizmus abban hisz, hogy minden, ami létezik, az tulajdonképpen Isten, vagy Isten része. Tehát ez az anyagi világ, benne az emberek és minden, Isten részei, vagy pedig egyfajta világtörvényt, világlelket tartanak Istennek, ami mindent áthat és tulajdonképpen ennyi Isten. Kérdés persze, hogy ez személyes Isten-e, vagy sem. A panteizmussal nem fogunk foglalkozni a későbbiek során.

A deizmus egy intelligens, személyes Istent hirdet, aki a világ teremtője, esetleg fenntartója, de semmiképpen sem gondviselője. Aki értelmes lény, de erkölcsileg közömbös.

Mint mondtam korábban, a teizmus istenképéről lesz szó, ezért nézzük, mit értünk a teizmus istenfogalma alatt, de még mielőtt pontosan körülhatároljuk a teizmus istenképét, röviden szeretném felvázolni, hogy hogyan alakult ki ez az istenfogalom.

A teizmus, a monoteizmus, vagy más szóval az “egyistenhit” fogalom része.

A TEIZMUS ISTENFOGALMÁNAK KIALAKULÁSA

A monoteizmusnak két eredete van: az egyik az ókori zsidóság vallása, a másik pedig a görög filozófia.

A Biblia szerint kezdetben, Isten elhívja Ábrahámot, és belőle és leszármazottaiból nevel népet magának. Az ószövetségi zsidóság az egyiptomi fogságból való szabadulás után elfoglalta Kánaánt, és ott sokszor átvették az ottani istenek tiszteletét, de Mózes és követői (Áron, Józsué és a bírák stb.) ezt (a bálványimádást), Isten nevében mindig megtiltották. Ekkor azonban még nem volt olyan nyilvánvalóan artikulálva a zsidóság szemében, hogy egy Isten, Jahve létezik, és Őt kell imádják. Például egyszer Józsué nyíltan kiált Jahve mellett, és felszólítja Izrael népét, hogy, ha rossznak találják azt, hogy Jahvénak szolgálnak, akkor válasszanak maguknak még ma egy másik Istent, azok közül az istenek közül, akiknek hajdan az atyák szolgáltak, vagy az Emóreusok istenei közül, „mindazonáltal – mondja Józsué – én és az én házam Jahvénak szolgál”. (Józsué 24,15) Azt se feledjük, hogy az Izraelnek adott legfőbb parancsolat így szól: „Halld ó Izrael, Jahve, a mi Istenünk, egy Úr!” (5 Móz 6,4) A kivonulás után elindul a templomi szolgálat; a papok végzik a maguk szakrális feladatát, de a nép csak kevéssé folyik ebbe bele. Később próféták lépnek fel, és a papoknak, a királyoknak és a népnek is folyton rámutatnak arra, hogy Istennek kevés az, hogy gépiesen végezzék a feladatukat, hanem erkölcsi tisztaságot is követel népétől. Amikor később Asszíria elpusztítja Izrael legnagyobb részét majd a babiloni birodalom elhurcolja a maradékot, a prófétáknak meg kellett magyarázni a népnek azt, hogy miért történhetett mindez: talán más népek istenei erősebbek lennének? Ezeknek a magyarázatoknak a nyomán (a fogság idején), a vallás, mélyrehatóan átalakult egyfajta etikai monoteizmussá, s a zsidóság ezután már azt hirdette, hogy (1) más Istenek egyáltalán nincsenek is, csak Izrael Istene és (2) a hódító hatalmak eszközök Isten kezében, azért, mert a hűtlenné vált zsidó népet így bünteti és tisztítja meg a bűntől. Miután a fogság véget ért, és 70 év múlva a zsidók hazatértek a fogságból, Izrael újjáépíti a templomot, s írásba foglalják az ószövetséget. Pár száz év múlva a római birodalom is leigázza Izraelt. Ekkor lépett fel Jézus, és Ő utána az apostolok, akik szerint nem az a legfontosabb, hogy erényesen éljen az ember (s még kevésbé az, hogy a ceremoniális törvényeknek gépies módon megfeleljen), hanem inkább az, hogy az ember felismerje és beismerje a maga bűnös voltát, és Istenhez járuljon bűnbocsánatért. A kereszténység a kegyelmet kezdte hirdetni, míg a Jézus utáni zsidóság másban keresett lelki kiutat a római elnyomásból: a nagyon komoly és elmélyült szakrális tanulásban és a törvények végtelenül aprólékos kidolgozásában és betartásában.

A nyugati istenhit egyik forrása tehát a zsidó és keresztény vallás istenképe volt.

A másik forrása viszont az ókori görög filozófia; Platón és Arisztotelész szintén eljutott valamiféle egyistenhitre, de ez nagyon más, mint a zsidó-keresztény monoteizmus.

Platón azt tanította, hogy bizonyos absztrakt fogalmakkal ismerjük meg a valóságot, és ezek az absztrakt fogalmak (ideák) valahol, a tér is az idő „felett” léteznek, és az anyagi világ létezői ezekből részesednek. Ugyanakkor ezek sem alkotják a végső valóságot, hanem van a JÓ, a létezés valamiféle teljessége, amely absztraktabb, mint az ideák, és az ideák meg ebből a JÓ-ból részesednek. Azt is tanította, hogy létezik a Démiurgosz (építőmester), aki az ősanyagba belehelyezte az ideákat (a formákat), de kérdés, hogy milyen viszonyban van egymással a Démiurgosz és a JÓ, ám ezt Platón nem tisztázta kellőképpen.

Arisztotelésznél egy sokkal konkrétabb istenfogalommal találkozunk, az un. Első Mozgatóval. Arisztotelész is úgy gondolta, hogy a megismerés absztrakt részének a magyarázata az, hogy a valóságban van valami absztrakt. Úgy vélte, van egy tiszta forma, mely csak forma, és tiszta gondolat, s ez a tiszta forma és tiszta gondolat mozdulatlan. S mivel minden mozgás változás (s ezen ő azt értette, hogy valami, ami korábban csak a lehetőség szintjén volt meg, ténylegessé válik), kell legyen egy „Első Mozgató” (Isten) akiben nincs semmi lehetőség, hanem csak tiszta ténylegesség, tiszta aktus, mivel Ő tökéletes. Arisztotelész szerint Isten úgy mozgatja a világot, hogy a csillagokat mozgató szellemeket a maga tökéletességével vonzza, s ezáltal, az öröktől fogva létező világ öröktől fogva mozog.

Az időszámításunk utáni harmadik században élt Plótinosz, ő neoplatonista volt, s ő úgy gondolta, hogy létezik valamiféle létteljesség, az un. „Egy”, amely a létezés egy differenciálatlan teljessége. Mivel differenciálatlan teljesség, ezért az Egy, öntudattal sem rendelkezik, hiszen ha tudattal bírna, akkor már valamiféle megosztottság, valamiféle kettősség volna benne. Az Egy, tehát egy egységes teljessége mindannak ami a világban létezik és létezhet. Ez a létteljesség azután „emanál”, kiárad önmagából, „túlcsordul”, s ezzel megteremti a világot és egy csomó közvetítőt a világ és önmaga között. Az Egyből fakad tehát a Szellem (amelyben már van egyfajta megosztottság, a megismerő és a megismert, vagy más szóval a tudat és a tudat tárgya közötti megosztottság), s a Szellemből és az Egyből születik a Lélek, amiben már vágy és akarás is van, ami egy újabb megosztottságot visz a világba (mivel kell legyen ezeknek tárgya is, amire a vágy kiterjed). S a Lélekben vannak a platóni ideák, és azok segítségével teremti a formátlan ősanyagból a világot a Lélek.

Az alapkülönbség a két monoteizmus között négy dologból áll:

Az első különbség az, hogy az ókori görögök nem ismerték a semmiből teremtés fogalmát, így az idő, Isten számára örök.

A második különbség az, hogy nincs párbeszéd Isten és ember között, hiszen Isten tökéletes és valahol fenn van a transzcendenciában, s nem érintik az emberi cselekvések. Ezzel szemben a Biblia Istene képes megváltozni, hiszen például az Édenben azt mondta az embernek, hogy ha eszik a fáról, meghal még azon a napon, de nem halt meg, hanem az teljesedett be, amit a kígyó jövendölt, ugyanis Isten is elismeri a bűneset után hogy „most lett az ember olyanná, mint miközülünk egy”. Egy másik példa a vízözön előtt, amikor azt mondja Isten, hogy „megbántam, hogy embert teremtettem” és még sorolhatnánk a példákat.

A harmadik különbség az, hogy a Biblia Istene kinyilatkoztatta magát, vagyis nem csak az emberek kereshetik Őt imáikkal, de fordítva is működik a dolog: Isten keresi az embert a kinyilatkoztatással.

A negyedik különbség, hogy a bibliai istenkép sok ponton erősen emberszerű, érzelmektől fűtött antropomorf, míg a másik (a görög filozófia Istene) mozdulatlan, változatlan, változhatatlan és maga a „tökéletesség”. Ez a kétfajta istenfogalom szintetizálódott abban, amit úgy szoktunk nevezni, hogy nyugati monoteizmus, és annak filozófiai megfogalmazásában, amit teizmusnak hívunk.

A két istenkép összekapcsolását az első ötszáz év keresztény egyházatyái végezték el, s erre szükségük is volt, azért, mert

(1) a római értelmiség szemében tudományosan elfogadhatóvá kellett tenni a mitikus, antropomorf keresztény istenfogalmat.

A római értelmiség tanult filozófiát, és az ő szemükben a zsidó-keresztény vallás a maga partikularitásával (esetlegességével) úgy tűnt, mint egy barbár keleti nép meséje: volt egyszer egy Isten, aki kivezette őket Egyiptomból, aztán még a fiát is elküldte, a föld egy kicsiny zugába. Ezek furcsának tűntek a szemükben, hiszen kérdések merültek fel bennük: mért pont oda és akkor küldte el, Isten hogyan tudott emberré lenni stb? Ők úgy vélték, hogy egy nagyon tiszta és nagyon szép istenfogalmuk van és lenézték a naiv embereket, akik még mindig abban hittek, hogy Zeusz megcsalta Hérát, később a trójai háborúban ingadozott egy darabig, hogy elpusztítsa-e Tróját, vagy ne, de aztán Héra addig beszélt a lelkére, amíg Zeusz engedett neki (stb.). Hasonló mítoszként néztek a zsidók történetére, és csak mosolyogtak e meséken.

(2) meg kellett magyarázni azt is, hogy Isten szereti a pogányokat is, és nem hagyta sorsukra (ennek bizonyítéka, hogy a lelkükbe ugyanazok a törvények lettek beírva, mint amit a Kinyilatkoztatás tartalmaz).

Ezt Pál már a római levél 1:20-ban kifejti, s erre a versre hivatkozva fogadta el a római katolikus egyház 1870-ben azt a dogmát, hogy Isten létezése, teljes bizonyossággal a természetes józan ész útján felismerhető.

A két istenfogalom tehát az egyházatyák révén összekapcsolódott, s mi, ma (de a történelemben már korábban is) ezt hívjuk filozófiai istenfogalomnak.

A további tanulmányok tehát erről az istenfogalomról fognak szólni, arról, hogy ennek a fogalomnak megfelel-e valami a valóságban, az e mellett és az ez ellen szóló érvek fényében. Szeretném külön kihangsúlyozni, hogy nem a Biblia, vagy a Korán, vagy a Bhagavad-gita Istenéről lesz szó, hanem arról az istenfogalomról, amit a következőkben mindjárt leírok, s aminek kialakulását az imént, történelmileg ábrázoltam. Mindazonáltal igaz, hogy, ha a logikai mag (vagyis a teizmus) elesik, akkor a belőle kisarjadó fa is elhal; más szóval, ha a teizmusról kiderül, hogy alaptalan, vagy gyönge lábakon áll, akkor valamennyi monoteista vallásra ugyanez lesz igaz.

A TEIZMUS ISTENFOGALMÁNAK KÖRÜLHATÁROLÁSA

Nézzük Istennek milyen attribútumai vannak. Az attribútum fogalma alatt olyan tulajdonságokat értünk, amelyek nem vehetők el attól a bizonyos tárgytól, anélkül, hogy meg ne szüntetnénk vele magát a tárgyat is.

Először is Istent, a teizmus örökkévalónak gondolja, ez nem is lehet másképp, hiszen ha kezdete volna, akkor egy másik ok teremtette volna meg, de ez az ok nem lehetne kisebb tőle, tehát akkor azt a korábbi okot kellene Istennek tartanunk. Ágoston nyomán azonban nem csak örökkévalónak, hanem idő felettinek is gondoljuk, olyasvalakinek, aki a múlton jelenen és a jövőn “túl van”. Aki előtt az egész világtörténelem úgy áll, mint egy már látott és ismert film kópiája az ember előtt, kiterítve az asztalon, ahol együtt látjuk a múltat a jelent és a jövőt.

Másodszor, a teizmus, Istent, mindenhatónak gondolja, olyannak, aki mindent megtehet. Itt azonban egy distinkciót (fogalmon belüli megkülönböztetést) kell tennünk. Isten mindenhatóságát nem abszolút módon értjük és mégis abszolút módon. Máris elmondom, miért. A teizmus képviselőinek a legtöbbje mindig is úgy gondolta, hogy a logikai ellentmondások még Istent is kötik, éspedig azért, mert még Isten sem tud logikailag ellentmondásos dolgokat teremteni. Nem tud például olyan követ teremteni, amit ne tudna felemelni, Ő sem tud olyan háromszöget teremteni, aminek négy szöge van és így tovább. Persze ez nem csorbítja a mindenhatóságát, ugyanis a logikai ellentmondások nem valós, hanem látszatállítások, hiszen amit az állítás első fele felépít, azt a második fele lerombol. Például azt mondom, hogy „egy dolog része nagyobb, mint egésze”, akkor ellentmondásos állítást tettem, olyat, ami felszámolja saját magát. Tehát csak látszólag tűnik úgy, hogy Isten mindenhatóságát bármi is gátolná, de valójában nem így áll a helyzet, hiszen csak valami létező tudná Őt gátolni bármiben is, az ellentmondásos dolgok és állítások azonban valójában nem létező állapotok, hanem látszatállítások.

Harmadszor, a teizmus, Istent, mindentudónak gondolja, olyannak, aki mindent tudhat, ami tudható. Az persze, hogy Isten tudhatja-e a jövőt egyes teistákban kérdésként merül fel, mindenesetre, ha logikailag nem ellentmondásos, akkor a jövőt is ismeri.

Negyedszer, a teizmus, Istent, teljesen szabadnak és mindentől függetlennek gondolja, és a teremtett világot Tőle függőnek.

Ötödször, a teizmus, Istent teremtőnek gondolja, olyasvalakinek, aki teremtette és fenntartja a világmindenséget.

Hatodszor, a teizmus, Istent, erkölcsileg kiválónak gondolja, vagyis olyasvalakinek, akiben a jóság, az igazságosság és a szeretet tökéletesen egy és ugyanaz.

Hetedszer, a teizmus, Istent, változhatatlannak gondolja. Mivel mindentől független, ezért kívülről semmi sem képes megváltoztatni. Mivel belülről erkölcsileg kiváló, és mivel az időn túl létezik, és mivel mindentudó, ezért gondolatait is együtt gondolja, ezért Ő maga sem változik meg soha. (Itt azonban meg kell jegyezzek egy fontos dolgot. Sok bibliai fundamentalista gondolja azt, hogy a teizmus istenfogalma téves, mert nem teljesen egyezik a bibliai istenképpel, s ez utóbbiban igazuk is van. Mert bár olyasmit is ír a Szentírás, hogy “Istennél nincs változás, vagy a változásnak árnyéka”, de mégis, teli van a Biblia olyan részekkel, ahol Isten változik, megbán dolgokat, megváltoztat, meggondolja magát stb. Ezek a tulajdonságok azonban nem lehetnek részei az istenfogalomnak, mert ezek lerombolnák a mindentudóságát és a mindenhatóságát. Ekkor pedig megszűnne Isten lenni. Tehát a filozófiának muszáj volt korrigálni valamelyest az antropomorf istenfogalmat, hogy Isten, Isten maradhasson.)

Nyolcadszor, a teizmus, Istent, tökéletesnek gondolja, olyasvalakinek, aki maga a LÉT. A teizmus szerint Istenben minden léttökéletesség megvan valamilyen formában, és minden további lét, egy nála alacsonyabb fokon van meg, és Tőle függ.

Kilencedszer, a teizmus, Istent, végtelen lénynek gondolja, ez tökéletességéből fakad. Aki tökéletes, és aki nem függő, az nem rendelkezik semmiféle határokkal és végességgel. (Ez a tulajdonsága megint inkább a platonizmusból jött, mint a Bibliából, mégis – ha van Isten – szükségszerű, hogy végtelen lény legyen, különben, ha határolt lenne, ha volna benne korlát és végesség, tökéletlen lenne, és már nem lenne Isten. Gondoljunk például a végtelen számsorra. Ha Isten van, és Ő teremtett mindent, s Ő véges lenne, akkor a végtelen számsor egy bizonyos vonatkozásban meghaladná Őt, márpedig Istent semmiféle teremtett dolog, semmilyen vonatkozásban nem haladhatja meg.)

Tizedszer, a teizmus, Istent, anyagtalan, szellemi lénynek gondolja. Ez a korábbiakból fakad. Egy tökéletes, végtelen lény, amely minden fogyatékot, tehát végességet kizár magából, nem lehet anyagtól, tértől és időtől határolt, ráadásul azért sem lehet, mivel Ő teremtette ezeket, Isten tehát nem lehet testi lény. (Ez megint inkább a görög filozófiából ered, mint a Bibliából, hiszen Istenről azt olvassuk: sétált a paradicsomban a hűvös alkonyatban. Mégis, ha a józan észre hallgatunk, Isten – ha van –  nem lehet véges.)

Mármost az első négy attribútum nyilvánvalóan mind a bibliai, mind a platóni és arisztoteliánus filozófia része, igaz az első attribútumban egy kicsit több a filozófiai, mint a bibliai elem. Az ötödik egyértelműen bibliai. A hatodik megint bibliai és platóni. A hetedik nagyon érdekes, mert ha csak az ószövetséget nézzük, akkor azt mondjuk, hogy totálisan filozófiai elem, hiszen az ószövetség Istene borzasztóan változékony. Ha viszont az újszövetséget is nézzük, akkor abba már jobban belefér ez a változatlanság, de még így is, ez az attribútum inkább a görög filozófiából ered. A nyolcadik és kilencedik is inkább filozófiai, de azért vonásaiban az újszövetségben is megtalálható. A tizedik, ha az ószövetséget nézzük, akkor csakis filozófiai, de ha az újat is, akkor abba már belefér. De itt meg kell álljak egy kicsit és ezzel a tizedik attribútummal részletesen kell foglalkozzak.

Ma már azok közül, akik hisznek Istenben, nem nagyon hiszik azt, hogy Isten anyagi lény lenne, de vannak, akik a Bibliára hivatkozva még mindig ezt a felfogást képviselik. Vizsgáljuk meg most ezt a kérdést. Filozófiailag ez az álláspont teljesen tarthatatlan a következők miatt.

Először is gondoljuk el, hogy az Androméda-köd kiterjedése – ami az egész Univerzumhoz képest parányi homokszem – 150 ezer fényév. Ez a kiterjedés mégis akkora, hogy ha beleszúrnánk gombostűnket a ködről készült fotóba, akkor a lyuk mérete 600 fényévnek felelne meg a valóságban, amin, ha egy sugárhajtású repülőgéppel kellene keresztülhaladnunk, az utazás 650 millió évig tartana! Ezek után teljes képtelenségnek tűnik, hogy az egész Világegyetem felett, ami több milliárdszorosa az Androméda-ködnek, egy idős öregúr él, és ő irányítja az Univerzumot. Az is képtelenségnek tűnik, hogy Isten, aki (ha van) nyilván nagyobb és erősebb az Univerzumnál, egy óriási ember legyen, aki kiterjedésében nagyobb, mint az Univerzum, vagy kisebb, de nagyobb energia összpontosul abban az idős bácsikában, mint az anyagi világmindenség összes energiája.

Másodszor, azért tűnik képtelenségnek, hogy Isten anyagi és emberszerű lenne, mert Istent (ha van), mindenhatónak gondoljuk, olyasvalakinek, aki nem függ semmitől, de tőle függ minden más létező. Ám ha Isten anyagból volna, akkor Isten mellett az anyag is és a tér is (amit az anyag kitölt) örökkévaló lenne és ezektől függene Isten is, vagy legalábbis Isten, és az anyag egymástól függene, márpedig Isten fogalma alatt nem egy ilyen függő és korlátozott lényre gondolunk, hanem abszolút értelemben vett mindenhatóra és mindentől függetlenre lényre.

Harmadszor, Istenre (ha van)  úgy gondolunk, mint aki a semmiből teremtett, márpedig ha Isten testi lény volna, akkor anyagi teste térben kiterjedt lenne, és akkor már a tér és anyag is jelen volna öröktől fogva. De ahol anyag van, ott mozgás is van, hiszen nagyon képtelen gondolatnak tűnik, hogy Isten, az örökkévalóságon át mozdulatlanul ül trónján. De ahol mozgás van, ott idő is, amely a mozdulatok között eltelik, tehát ha Isten anyagból lenne, akkor a tér az idő és az anyag is öröktől fogva létezik, ez viszont ellentmond annak, hogy Isten a semmiből teremtette ezeket.

Negyedszer, Isten, ha van, és ha anyagból volna, akkor nem lehetne végtelen, mert más terektől határolt lenne; viszont, ha így van, akkor véges és korlátozott lenne, egyszóval Isten nem lenne tökéletes, ami abszurdum.

Ötödször, ha Isten, ember formájú anyag lenne, akkor értelmi funkciói – akárcsak nálunk – a fizikai aggyal összekapcsolt volna, s a kettő – Isten gondolatai és agya – egymástól függene. Viszont minden függőség, tökéletlenség és egymásra utaltság, ezért, Isten már megint nem volna tökéletes, ami abszurdum.

Hatodszor, ha Isten ember formájú anyag volna, akkor emberhez hasonló külseje és belseje lenne. Volnának belső szervei, érzékszervei és mozgásszervei. Csakhogy egyikre sincs szüksége: nem kell neki táplálék vagy levegő, így nincs szüksége gyomorra, tüdőre, májra (stb.); de fizikai szemekre, fülekre (stb.) sincs szüksége, hiszen anélkül is mindent lát és tud; és végül: kézre meg lábra sincs szüksége ahhoz, hogy cselekedjék. Arról meg már nem is beszélve, hogy Istennek nem lehet neme, hiszen Isten, mindent magában foglal. Tehát Istent hímnemű szakállas öregúrnak elképzelni, aki szemével néz és lábával sétál, totális képtelenség, mint ahogy az is, hogy hasa van és tüdeje, de sosem tölti meg táplálékkal, vagy levegővel. A bibliai elképzelés tehát – miszerint Isten, egy “öregkorú”, fehér szakállas bácsi – totális abszurdum!

A TERMÉSZETES TEOLÓGIA MEGGYÖNGÜLÉSE

A teizmus istenfogalma tehát nagyjából, ezekre az attribútumokra épül, s a filozófiai teizmus a XVII. századig egyfajta konszenzust élvezett a nyugati emberiségben; tehát nem a teizmus igaz voltán vitatkoztak az emberek, hanem azon, hogy a Kinyilatkoztatásokat hogyan kell értelmezni. A XVI-XVII. században elkezdődött a vallásos hit válsága kultúránkban. Ez öt okra vezethető vissza.

Először is, Kopernikusz nyomán rájöttek az emberek, hogy a Föld nem a világ közepe, hanem egy nagyon parányi pont az univerzumban, s ez, egyfajta érvet jelentett a hagyományos értelemben vett istenhit ellen, mert a Biblia szerint Istennek nagyon fontos az ember („kevéssé tetted őt kisebbé az Istentől” – mondja Dávid), de akkor hogy lehet az – kérdezték –, hogy egy ilyen jelentéktelen helyen éldegél.

Másodszor, jött Newton, aki ugyan vallásos volt, és úgy gondolta a tér és az idő Isten érzékszervei, de mégis, ebből a fizikából az látszott következni, hogy a dolgoknak nincs többé céljuk, hanem csak okuk van, és nincsenek különböző minőségei, hanem azok, valójában mennyiségi meghatározottságokra vezethetőek vissza. Ebben a világképben nagyon nehéz volt helyet szorítani a csodáknak, mert jóllehet Isten mindent megtehet, de akkor minden egyes csodánál, minden egyes részecskét, a világ végezetéig, teljesen át kell strukturálnia ennek megfelelően (gondoljunk csak arra, amikor Józsué megállítja a Napot az égen), hogy az ne idézzen elő katasztrofális változásokat a teremtés rendjében. (Márpedig a csoda azért volt nagyon fontos a teizmus számára, mert mind a három nagy világvallás ezekkel legitimálta magát.)

Harmadszor, a newtoni világképben a szabad akarat is veszélybe került, hiszen, ha minden a zárt mechanikai okságra vezethető vissza, akkor döntéseink is csupán annak hatására fognak megszületni, hogy milyen genetikai örökséggel születtünk és milyen empirikus tényállások (konkrétan milyen nevelés, és társadalmi közeg) vesznek körül minket.

Negyedszer, a XVII-XVIII. században elkezdték tudományosan vizsgálni a Kinyilatkoztatás szövegeit, és ezekből az derült ki, hogy a szerzőségi, és a keletkezési adatok némelykor nagyon is kétségesek.

Végül, ötödször, a XVIII. században működtek a nagy ismeretelméleti filozófusok Hume és Kant, akik egy olyan elképzelést fogalmaztak meg az emberi megismerésről, amely a természetes teológiát eléggé aláásta. A “természetes teológia” fogalma alatt a Kinyilatkoztatástól független teológiára gondolunk, vagyis azokra az istenérvekre, amelyeket az emberi ész a természetből kiolvas. (Ezeket fogjuk átnézni a következő tanulmányokban.) Sem Hume, sem Kant nem merte elvetni a Kinyilatkoztatott teológiát, de a természetes teológiát lehetetlen vállalkozásnak hitték, azért, mert a megismerésnek azok a kategóriái, amelyekkel a tapasztalatokat egymáshoz kapcsoljuk, és amelyekkel egy általánosabb következtetést vonunk le, kevésbé egyetemes érvényűek, mint azt a régi emberek gondolták. (Régen azt gondolták, hogy ezek feltétlenül érvényesek a valóságra, mindenekelőtt az okság, de Kant szerint ezek csak az emberi elme fogalmai, amelyeket csak azért alkalmazunk a tapasztalatra, mert e nélkül nem tudunk gondolkodni, Hume-nál viszont ezek nem mások, mint a nyelv konvenciói. Mármost ha Hume-nak vagy Kantnak igaza van, akkor minden tudásunk a tapasztalatra kell szorítkozzon és az ész nem léphet túl ezeken valamiféle transzcendens valósághoz.)

Ez az öt tényező együttesen odavezetett, hogy az emberek bizalma a természetes teológiában, vagyis a józan ész istenérveiben megrendült, s a vallásosság átfogalmazódott; az emberek azt kezdték mondogatni, hogy a vallás az hit, és nem ész kérdése…

Ezekre a változásokra különféleképpen reagált a protestáns és a római katolikus kereszténység (a zsidóság és az iszlám nagyjából és egészében bezárkózott, és nem foglalkoztak azzal, hogy mi történik a kultúrában).

A protestantizmus a felvilágosodás kiszolgálásának a szerepére vállalkozott. Kant nagy tanítvány Schleiermacher volt az, aki megteremtette a múlt századi protestáns teológiát, főleg a német protestáns teológiát, s ő azt mondja, hogy a vallás nem más, mint az erkölcsi kötelességnek függés formájában való átérzése. (Tehát az erkölcsi kötelességnek az átélése egy olyan módon, hogy függünk egy kozmikus hatalomtól.) Schleiermacher nyomán a protestáns teológusok tisztán a vallásos érzésre, a vakhitre, vagy esetleg az erkölcsi érzékre és értékekre alapozták az istenhitet.

A római katolikus egyház a felvilágosodással való szembenállást választotta. 1870-ben kimondták a pápai csalatkozhatatlanság dogmáját, és azt is, hogy a modern agnosztikus filozófia (élükön Kanttal) tévedett, és igenis Isten létezését a teremtett világból meg lehet ismerni. Innentől kezdve a katolikus egyház hivatalos filozófiája a neotomizmus lett.

A vallásosság a XIX. század közepén tovább gyöngült, s ebben egy hatodik tényező vállalta a legfőbb szerepet, éspedig az evolúcióelmélet elterjedése. Addig az emberek nem tudták megmagyarázni maguknak azt, hogy hogyan lehetséges, hogy az élőlények célszerű szervekkel vannak ellátva és a maguk környezetéhez alkalmazkodnak. Darwin a hitre súlyos csapást mért, mert a természetes kiválasztódással képes volt megmagyarázni azokat a folyamatokat, amelyeket célszerűnek lát az ember, és azt mondta: azok a fajok, amelyek rosszul alkalmazkodtak a környezetükhöz, kihaltak.

A XIX. században még egy hetedik szempont is előtérbe került: előrehaladt az összehasonlító vallástudomány, ami feltárta, hogy az emberek vallási hitei és hiedelmei mindig egy-egy adott szociológiai környezet hatására keletkeznek és fejlődnek.

Ez a hét tényező együttesen odavezetett, hogy a művelt néprétegekben a többség vallástalan lett, és egyfajta halvány deizmusban hitt, vagy ateista, vagy agnosztikus lett.

Ám a XX. században ezek a trendek kezdtek megfordulni. Már az első világháború után egy nagy összeurópai méretű válság hatására sokan lettek hívők a vezető értelmiség köreiben, s ez a tendencia azóta is növekszik. Ennek alapvetően két oka van.

Az első talán az, hogy a modern fizika (a mikrofizika) nem támasztja alá a teljes determinizmust, és így a csodák és a szabad akarat újra elgondolhatóvá váltak. Ugyancsak a modern mikrofizika szerint a valóság nem figyelhető meg teljesen a szubjektivitástól mentes módon, a mi megfigyelőképességünk befolyásolja a természet történéseit, s így a fizikában az idealizmus – a materializmus ellentéte – valamelyest előtérbe nyomult.

A második ok, amiért a XX. században a trendek kezdtek megfordulni, az, hogy az embereknek az evilági megváltáshitekben (amelyek szerint az ember meg tudja érteni a mindenséget, s ennek megfelelően át tudja alakítani az életét egy jobb és szebb irányba), csalatkozniuk kellett.

a.)   Ilyen csalódás volt az, hogy a XX. században lezajlott egy nagy kísérlet, a kommunizmus, amely egy tudományos ideológiára támaszkodott és az értelmiségiekből sokakat magával ragadott, – ám teljes erkölcsi és ökonómiai csődbe torkollott.

b.)  Ilyen volt az, hogy a tudományos technikai haladásról is kiderült, hogy legalább akkora ártalommal jár, mint haszonnal, mert pusztítja a környezetet és túl zaklatottá teszi az életünket.

c.)  Ilyen volt az, hogy magának a szabadságnak az eszméjében is csalódtak az emberek, s ma hiába élnek tabuk nélkül, mégsem boldogok.

d.)  Végül ilyen volt az, hogy a piacgazdaság és a kapitalizmus szintén megváltást ígért, mondván, hogy az anyagi javak halmozása boldogsághoz vezet, de erről kiderült, hogy még a jóléti társadalmakban sem hoz megváltást, mivel (1) a jólét nincs egyenlően elosztva és (2) ahol sok van felhalmozva belőle, ott sem boldogok az emberek.

Ma kb. itt tartunk, így újra fel lehet vetni azt a kérdést, hogy milyen érvek szólnak Isten létezése ellen, és mellett. És ezt a kérdést ma fel is vetik, hogy csak egy példát mondjak, az 1960-as évektől virágzik az angolszász analitikus vallásfilozófia, ahol folyamatosan az istenérveket vizsgálják, vitatják, fejtegetik…

--- Rajnai Lencsés Zsolt: Az istenérvekről agnosztikus szemmel