A csillagzat alatt, mint irigy,
vaksággal megvert bolyongók,
alig értjük a körülöttünk valót…
Rajnai Zsolt Tibor: Egy fotóhoz…
Árnyékok vagyunk egy sejtelmes térben…
Ködök, a fehérek és feketék világában…
Lélegző kontúrok, kik akaratok
hömpölygésével fontossá lenni törekszünk,
Rajnai Zsolt Tibor: Az ember
Por kavargott a téren.
Szelek szárnyán ült,
pára-hullámokba lépett,
és úszott szerteszéjjel…
Rajnai Zsolt Tibor: Hagyjá’ élni, eridj odébb!
Jó dolgomban nem is tudom,
kérdésim, hogy jönnek belém,
de megsebeznek, mint szurony,
és csak csüngök lelkem belén.
Rajnai Zsolt Tibor: Ó fájdalom!
Puha éjjel álmos térben 
hozzánk szövi csöndjét, sötétjét
a kormos, égi kárpit.
És mi alszunk, fordulunk, öregszünk,
észre is alig vesszük,
ahogy falja, fogyassza, emészti életünket
fojtó jelenlétünk.
Aztán nappal: tűzben, lázban égünk,
serényen futva remélünk,
és őrült-mód repes százezer tervünk…
Mint szorgos hangyák
nagy sebbel-lobbal földre dobjuk,
vagy égre festjük
parányin-véges árva lényünk…
És az élet csak robog;
most velünk, de majd nélkülünk is:
kacat-tervek közt imbolyogva, – értelmetlenül…
Rajnai Zsolt Tibor: Ez van
Rajnai Zsolt Tibor: Nincs visszaút
A halál átfésüli torz játékkal
mind a lélektereket,
s beszűkíti a boldogságból
tágult rügyes élettereket.
