Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Jack London: A hercegnő

Jack London: A hercegnő

29 október 2016

jack londonVidáman égett a tűz a dzsungelben, és a tűznél vidáman végignyúlva iszonyú külsejű férfi hevert. A csavargók dzsungele volt, ott húzódott meg az erdő keskeny csíkja, a vasúti töltés és a folyópart között. A férfi azonban nem volt csavargó. Annyira mélyére süllyedt a társadalmi szakadéknak, hogy igazi csavargó nem telepedett volna mellé a tűzhöz. Egy városi csibész, aki tudatlan zöldfülű az “úton”, leült volna az efféle figurával, de csak addig, amíg meg nem ismeri jobban. Még a lezüllött tyúktolvajok és zsebmetszők is elmentek volna mellette, ha egyszer már volt dolguk vele. Egy igazi csavargó, két ringyó vagy taknyos utcakölykök egy maroknyi csapata kikutathatta volna a rongyait azért az eltévedt néhány garasért, s azzal kidobhatta volna az éjszakába. Még egy iszákos tekergő is összehasonlíthatatlanul felsőbbrendűnek érezte magát hozzá képest.
Keverékfajta volt ez az ember a csavargóvidéken. Megrögzött iszákos, aki dologkerülővé züllött; már annyira kiveszett belőle a méltóságérzet, hogy sohasem lesz zabos – még a büszkesége is elkopott, úgy, hogy akár a szemétládából is kiszedte ennivalóját. Valóban szörnyű jelenség volt. Éppúgy lehetett hatvanéves, mint kilencven. Gúnyája még a rongyszedőnek sem kellene. Mellette kibontott batyuja hevert: rongyos felöltője s benne egy üres, füsttől fekete paradicsomos doboz, egy üres, horpadt, tejkonzerves doboz, valamicske hulladék hús, egy része csomagolópapírba göngyölve – a húst nyilván egy mészárszékben kunyerálta -, egy répa, melyen átment a kocsikerék, három penészes, rothadt burgonya meg egy mézeskalács; a kalácsból egy harapás hiányzott, alighanem a csatornából mentették ki, mert védőrétegként rajta volt a csatorna rászáradt szennye.
Arcán óriási pofaszakáll burjánzott, piszkosszürke, évek óta nem nyírták. Ez a sűrű pofaszőr fehér lett volna, de nyár lévén, már régen látott alapos záport. Ami az arcából látszott, olyan volt, mintha nekiütközött volna egy kézigránátnak. Orra annyira elformátlanodott, hogy behegedt töredékén orrnyeregnek nyoma sem volt; egyik, borsó nagyságú orrcimpája lefelé nyílt, amíg a másik, akkora, mint a vörösbegy tojása, kifordult az ég felé. Egyik sötétbarna, ködös szeme rendes nagyságú volt és kidülledt, mintha ki akarna ugrani – ezzel a szemével szakadatlanul sírt a vénségtől. A másik szeme alig volt nagyobb a mókusénál, és baljósan ragyogva felfelé bazsalygott bezúzott szemöldökcsontjának beszőrösödött sebhelyére. És csak fél keze volt.
De azért vidáman feküdt. Megmaradt kezével tompultan vakarta mellét, és arcán szelíd, érzéki gyönyörűség tükröződött. Összekaparta a morzsákat, kis ideig habozott, aztán belső zsebéből egy orvosságosüveget húzott elő. Az üveg tele volt színtelen folyadékkal, láttára apró szeme még jobban ragyogott, és szaporán pislogott. Felkapta a paradicsomos dobozt, felkelt, lement a kurta ösvényen a folyóhoz, megtöltötte a dobozt sárszínű folyóvízzel, és visszatért. A tejkonzerves dobozban egy rész vízhez két rész folyadékot kevert a gyógyszeresüvegből. Ez a színtelen folyadék tiszta szesz volt – ezt hívják “tütü”-nek a csavargóvidéken.
Mielőtt még ivott volna, lassú lépteket hallott a vasúti töltésről ereszkedőben, és összerezzent. Óvatosan lehelyezte a földre, két lába közé, a konzervdobozt, betakarta kalapjával, és szorongva leste a fenyegető veszélyt.
Egy ember bukkant fel a sötétből, ugyanolyan mocskos-rongyos, mint ő. A jövevény ugyanúgy lehetett ötvenéves, mint hatvan, és nevetségesen kövér volt. Körös-körül dagadt rajta a háj. Az egész ember ilyen hájhurkákból állt. Bunkós orra akkora volt és olyan formájú, mint a marharépa. Szemhéja püffedezett, és kék szeme versenyt dülledt vele. Gúnyájának varrása sok helyen felhasadt testének hájhurkáin. Lábikrája benőtt a sarkáig, mert kamáslijának szakadt gumioldala dagadozott a hájtól. Fél kezét lóbálta, vállán lógott kis rongybatyuja rászáradt sárral az alján – a sarat még onnan hozta, ahol legutoljára megaludt. Próbaképp óvatosan közeledett, míg meggyőződött a tűz melletti férfi ártalmatlanságáról: akkor hozzálépett.
– Hé, tata – köszönt a jövevény, és kis szünetet tartott, hogy megbámulja a másik szembeötlő, égre tátongó orrlyukát. – Mondd csak, Pofaszakáll, hogy csinálod, hogy nem esik be az orrodba a hajnali harmat?
Pofaszakáll összefüggéstelenül mormogott valamit mély torokhangon, és beleköpött a tűzbe, annak jeléül, hogy nem találta hízelgőnek a kérdést.
– Szent Habakuk! – kuncogott a kövér. – Ha esernyő nélkül találsz kimenni záporeső idején, hát megfulladsz, mi?
– Meglehet, Kövér, meglehet – dörmögte Pofaszakáll unottan. – Nem új, amit locsogsz. Már a könyökömön jön ki.
– Remélem, még inni tudsz – szólt a Kövér lágyabb hangon; egy kezével ügyesen megoldotta a hurkot, amely batyuját összefogta, és hívogatólag intett.
Batyujából mindjárt elő is húzott egy fiaskót, tele tütüvel. De lépteket hallott a töltésen, összerezzent, lába közé, a földre helyezte az üveget, és kalapja alá rejtette.
Mint kiderült, a jövevény nemcsak hogy hasonló szerzet volt, de úgyszintén félkezű. Oly komor megjelenése volt, hogy köszönés nem hangzott el, csak dörmögés. Nagy csontú, tagbaszakadt, sovány, mint a hulla, arca, mint a mocskos halotté – oly visszataszító, lidérces vénség volt, amilyen csak Dóré képzeletében valaha megszületett. Fogatlan, vékony ajkú szája egyetlen keserű, kegyetlen vonássá torzult nagy, görbe orra alatt, mely csaknem állát érintette, és úgy hajlott meg, mint a gatyás ölyv csőre. Sovány, horgas keze valóságos madárkarom. Meg nem rebbenő, merev, szürke üveggyöngy-szeméből a halál keserűsége, az abszolút nullpont fagyossága és kegyetlensége sugárzott. Borzongató volt a jelenléte, és Pofaszakáll meg Kövér ösztönösen közelebb húzódott egymáshoz, hogy védekezzenek a kiszámíthatatlan veszedelem ellen. Hogy javítsa esélyeit, Pofaszakáll titokban közelebb piszkált egy több kilós, jókora követ, hogy keze ügyében legyen, ha tettlegességre kerülne a sor. Kövér is hasonlóképp cselekedett.
Mind a ketten bűntudatos zavarban nyalták szájukat, míg a fénytelen szemű, rettentő jövevény vasvillatekintetét rávetette hol az egyikre, hol a másikra, majd az idomtalan kövekre, amelyekkel felfegyverkeztek.
– Ha! – mondta a rettentő jövevény vigyorogva, oly félelmes, fenyegető hangon, hogy Pofaszakáll és Kövér önkéntelenül is kőkorszakbeli fegyvereik után nyúltak.
– Ha! – ismételte a jövevény, és határozott, gyors mozdulattal, fél keze karmával kabátja oldalzsebébe nyúlt. – Ördögi mázlija van ennek a két ócska tekergőnek velem.
A karom kibukkant a zsebből, és tettre készen egy háromkilós vaskorongot húzott elő.
– Mi nem akarunk balhét, Hosszú – remegett a Kövér.
– Hé te, ki vagy, hogy Hosszúnak mersz nevezni? – mordult rá a jövevény.
– Én? Hát én a Kövér vagyok, és minthogy eddig még nem találkoztunk…
– És persze az a másik ott, a Pofaszakáll, azzal a murisan pislogó veres lámpással a szemöldöke alatt, és urambocsá! azzal az orral, ami mindig a bögréjébe laffog?!
– Jól van, jól van – dörmögte Pofaszakáll kelletlenül. – Egyik orr olyan, mint a másik. Erre rájöttem vénkoromra. Úgyis mindenki ezzel zaklat, már a könyökömön jön ki. Vagy: ha esik az eső, ernyő kell, hogy meg ne fulladjak, és így tovább.
– Nem szegődöm senkihez, nem szeretem a társaságot – dörmögte a Hosszú. – Azért, komák, ha tovább akartok állni, jót mondok, szedjétek a lábatokat, de szaporán.
Zsebéből cigarettacsikket halászott elő, amelyről lerítt, hogy a csatornából halászták ki; hozzákészült, hogy a szájába veszi és elrágja. De meggondolta a dolgot, vadul társaira pillantott, és kibontotta batyuját. Markában megjelent a flaska a tütüvel.
– Na! – morogta. – Nem is adok belőle egy cseppet sem az ilyen rongy mukiknak, mint ti, hiszen nekem magamnak sem elég ahhoz, hogy jól bepiáljak.
A másik kettő büszkén felemelte kalapját, hogy megmutassa ki-ki a maga készletét; abban a pillanatban a békülékenység átsuhanó fénye villant meg a jövevény ványadt arcán.
– Van itt víz is, hogy keverjük – mondta Pofaszakáll, felmutatva paradicsomos dobozát, tele a folyó mocskos levével. – Istállók vannak erre följebb – tette hozzá mentegetőzve. – De azt mondják…
– Ha! – vágta el kurtán a Hosszú, és összetöltötte az italt. – Trágyalénél rosszabbat is kóstoltam már életemben.
Mikor már minden kész volt, kinek-kinek fél kezében ott volt a konzervdoboz a tütüvel, a három lény, aki valaha ember volt, mintegy régi szokásból habozott, aztán szégyenkezés fogta el őket, hogy ennyire kitárták magukat.
Pofaszakáll kezdte elsőnek a hetvenkedést.
– Szoptam ennél már sokkal jobb italt – hencegett.
– Bádogbögréből – vigyorgott a Hosszú.
– Ezüstpohárból – javította ki Pofaszakáll.
Hosszú szúrós, kérdő tekintetet vetett Kövérre.
Kövér bólintott.
– Az asztal végén – mondta Hosszú.
– Feljebb – javította ki a Kövér. – Már születésemnél fogva is. Sohasem utaztam másodosztályon. Vagy elsőn, vagy fedélközön. Ami közötte van, azt nem szerettem.
– Te? – mondta a Pofaszakáll, és kérdőleg Hosszúra nézett.
– Ittam én a királynő egészségére is, áldja meg az Isten – felelte Hosszú ünnepélyesen, nem morgott, nem vigyorgott.
– Tán a kamrában? – szúrta közbe a Kövér.
Hosszú a vaskorongja után nyúlt, Pofaszakáll meg Kövér egyidejűleg a kövek után.
– Ugyan, ne heveskedjünk – mondta Kövér és elejtette fegyverét. – Nem vagyunk afféle népség. Úriemberek vagyunk. Igyunk, ahogy urakhoz illik.
– Igyunk egy jót, egy igazit – helyeselt Pofaszakáll.
– A sárga földig! – hagyta helyben Hosszú. – Sok tütü folyt le a folyón, amióta utoljára urak voltunk; de felejtsük el a hosszú utat, amit megtettünk azóta, és nyúljunk el tisztességgel, ahogy ezt régen, fiatal korunkban, minden úriember tette.
– Az én öregem… az apám is ilyen volt – mondta Kövér egyetértőleg, mindjárt kijavítva szavát; ősrégi emlékek törtek fel régóta begyepesedett agysejtjeiből, a szavak, a kifejezések helyes használatáról.
A másik kettő bólintott – ők is ilyen apától származtak -, azzal megemelték konzervdobozukat, tele szesszel.

Nemsokára mindannyiuk flaskója kiürült; rongyaikból előhalászták a másodikat. Agyuk kellemesen felengedett, felhevültek, jóllehet még egyikük sem árulta el igazi nevét. De már ügyeltek angol beszédjükre. Helyesen ejtették ki a szavakat, és a csavargóvidék nyelve elhallgatott.
– Ilyen a szervezetem – magyarázta Pofaszakáll. – Kevesen bírták volna, amin én keresztülmentem életemben; hiszen majd elmondom. És sohasem vigyáztam magamra. Ha igaz volna, amit a moralisták és a biológusok mondanak, már régen halott volnék. Ugyanígy áll a dolog veletek kettőtökkel. Nézzetek ránk: ugyancsak benne vagyunk a korban, úgy dorbézolunk, ahogy fiatalok se mernének, földön hálunk a szabadban, esőben, szélben, fagyban, sohasem fedél alatt, nem félünk a tüdőgyulladástól, a reumától. Sok fiatalt már régen hordágyon vinnének a kórházba.
Abbahagyta, hogy újabb itókát keverjen, s addig a Kövér fűzte tovább a szót.
– És megvolt a mulatságunk – dicsekedett. – Ha a kedveseinkre meg a többiekre gondolunk – lopta Kiplingtől -, “duhajkodtunk, barangoltunk…”
– “Duhajkodtunk, barangoltunk a mi időnkben” – egészítette ki Hosszú az idézetet.
– Meghiszem azt, meghiszem azt – erősítette a Kövér. – Hercegnők tüntettek ki szerelmükkel… legalábbis engem.
– Kezdd el! Mondd el, hogy volt! – unszolta Pofaszakáll. – Fiatal még az éjszaka, és miért ne gondoljunk vissza arra, amikor még palotában laktunk?
Kövérnek ez csöppet sem volt ellenére; megköszörülte a torkát, mielőtt nekifogott, és összeszedte gondolatait, hogy hol is kezdje.
– Tudnotok kell, hogy jó családból származom. Mondjuk, Percival Delaney, igen, mondjuk, Percival Delaney nem volt ismeretlen Oxfordban annak idején; nem mintha tudásáról lett volna híres, bevallom; de azok a vidám fiatal kölykök a régiek közül, ha még megvan valamelyikük, emlékeznének rá.
– Az én családom a Hódítóval jött át – szakította félbe Pofaszakáll, és elismerőleg gratulált a Kövérnek története bevezetőjéhez.
– Mi a neved? – kérdezte a Kövér. – Azt hiszem, nem jól értettem.
– Delarouse, Chancey Delarouse. Éppúgy megteszi, mint akármelyik név.
Kezet ráztak, és a Hosszúra pillantottak.
– Nos igen, ha már itt tartunk… – fordult hozzá kíváncsian a Kövér.
– Bruce Cadogan Cavendish – morogta mogorván a Hosszú. – Folytasd, Percival, a hercegnőddel meg a királyi palotával.
– Hát, fiatal koromban valóságos ördög voltam – eredt meg a szava Percivalnak. – Igazi gonoszcsont voltam otthon, igazi gézengúz, fittyet hánytam a világnak. Aztán meg szemrevaló férfinak mondtak, mielőtt így kijöttem a formámból; póló, vadászlovaglás, ökölvívás, birkózás, úszás – Ausztráliában érmet nyertem belovaglással, és én tartottam jó néhány csúcsot, négyszáz métertől fölfele. A nők utánam fordultak, amerre elmentem. Hej, a nők! Áldja meg őket az isten!
És a Kövér, más néven Percival Delaney, a férfiasság torzképe, hurkás kezét püffedt ajkához emelte, és hangos csókot cuppantott a csillagos mennybolt felé.
– És a hercegnő! – mondta végül, újabb csókot küldve a csillagoknak. – Alakra oly szép volt nőnek, mint én férfinak. Oly bátor és vakmerő, amilyen meggondolatlan és ördögi merész. Uramisten! A vízben valóságos sellő volt, a tengeristennő maga. Ami pedig a származást illeti, hozzá képest én csak amolyan felkapaszkodottnak számítottam. Királyi származása visszanyúlt régmúlt idők ködébe.
Nem fehérektől származott, aranybarna volt a bőre, aranybarna a szeme is; térdig érő haja kékesfekete és sima, csak picurkát göndörödött tincsekbe, ami oly bájossá teszi a nők haját. Ó, nem volt gyapjas haja, összes felmenő ősei közt egyetlen gyapjashajút sem találtál. Polinéziai nő volt, izzó, aranyszínű, elragadó és szeretni való, fejedelmi polinéziai lány.
Újból szünetet tartott, a lány emlékezetére csókot hintett a kezével; és Hosszú, más néven Bruce Cadogan Cavendish, az alkalmat kihasználva közbevetette:
– Ha! Lehet, hogy nem nagyon csillogtál a tudásoddal, de szép szókincset összeszedtél Oxfordban.
– És a Dél-tengereken még pompásabb szótárt állítottam össze a szerelem lexikonából – kapott a szón mindjárt Percival; és folytatta: – Talofa szigetén történt, ami szerelmet jelent; a Szerelem Szigete, ez volt az ő földje. Apja, a király, öregember volt, béna térddel gyékényszőnyegén ült, és szögletes üvegből pálinkát ivott, egész nap, egész éjjel, bújában-bánatában. A lány, az én hercegnőm volt egyedüli ivadéka, a fivére kettős kenujában ottveszett az orkánban, Szamoából hazafelé jövet. A polinéziaiak közt a fejedelmi nőknek ugyanannyi joguk van az uralkodáshoz, mint a férfiaknak. Tény és való, nőágon vezetik vissza családfájukat.
Erre mind Chancey Delarouse, mind Bruce Cadogan Cavendish nyomban helyeslőleg bólintott.
– Ó – mondta Percival -, látom, mind a ketten jól ismeritek a Dél-tengereket. Azért hát nem is szaporítom a szót… biztos vagyok benne, hogy méltányolni fogjátok hercegnőm bájait, Tui-nui-nak, Talofa hercegnőjének, a Szerelem Szigete hercegnőjének szépségét.
Kezet csókolt magának a lány emlékére, tejkonzerves dobozából hörpintve, jót húzott a szeszből, majd újra megcsókolta tulajdon kezét, megint a hercegnő emlékére.
– De tartózkodó volt, és ha ott repesett is körülöttem, sohasem elég közel. A karommal ha kinyúltam, hogy átöleljem, volt-nincs, nem láttam sehol. Megismertem, ahogy még soha, sem azelőtt, sem azután, a szerelem ezer drága és gyönyörteli gyötrelmét, a meghiúsult, az örökké visszahúzódó és biztatva-intő szerelemét: s minderre a szerelem istennője tanított.
– Szép szókincse van – szólt oda Bruce Cadogan Cavendish dörmögve Chancey Delarouse-nak. De Percival Delaneyt nem lehetett megállítani. Püffedt kezére csókot cuppantott, és feltartva az éjbe, folytatta:
– A szerelmi önkívületnek nem volt oly gyötrelme, amellyel el ne árasztott volna az én drága hercegnőm, hiszen maga az ígérkezés csalogató gyönyörűsége volt, s mindig ott csapongott a közelemben. Az édes szerelem oly poklán vezetett keresztül, amelyről Dante nem is álmodott. Ó, azok az ájult trópusi éjszakák a pálmafák alatt, a távoli hullámverés halk moraja, mint valami óriási tengeri kagyló titokzatos hangja! És ő, az én hercegnőm, nem engedett sóvárgásomnak, mely olyan volt, mint mikor bimbókkal-szirmokkal ezüsthúrokat cirógatnak; az őrületig fokozta szerelmem tüzét.
Akkor mutatott érdeklődést irántam, amikor Talofa bajnokaival megbirkóztam. Akkor figyelt fel rám, amikor kiváltam az úszásban, egyszer, egy úszóverseny után. Mosolyában már több volt kacérságnál, félénk tartózkodásnál, színlelt visszahúzódásnál.
Tintahalat fogtunk aznap a sziklán, nyilván tudjátok, hogyan: lebuktunk a szikla fala mellett a víz alá, ötölnyire, tízölnyire, amilyen mélyre csak bírtunk, és a korall minden lyukába-hasadékába bedugtuk vadászszurkáinkat, ahol csak tintahal fészkelhetett. A tintahalszurka tompa hegyű a két végén, úgy harminc centi hosszú, azt markoltuk keresztben tartva; a csel az, hogy tőrbecsaljuk a lustálkodó tintahalat, amíg ráfonja karjait öklünkre, a botra és a karunkra. Akkor már meg is fogtuk. A felszínre jöttünk vele, rávágtunk a fejére, mely a teste közepén van, és berántottuk a csónakba, mely ott várakozott… Ha elgondolom, hogy ilyeneket műveltem!
Percival Delaney egy pillanat szünetet tartott, és mintha fiatalságának roppant képe tárulna elébe, kerek arcán a rémület árnyéka suhant át.
– Egyszer kicibáltam egy tintahalat, jó két és fél méter volt a csápja, bizony, és mindezt tizenöt méter mélységben a víz alatt. Négy percig tudtam lenn maradni. Egy koralltömbbel ugrottam be, hogy húzzon: harminchárom méter mélységben kiszabadítottam egy beakadt horgonyt. Alighogy feljöttem, máris lebuktam újra, huszonöt méter magasról ugrottam lábbal előre…
– Jól van már, elég már, hagyd el már! – intette le Chancey Delarouse ingerülten. – Mesélj a hercegnőről. Ez pezsdíti az ember vérét, ha öreg. Szinte látom. Hát olyan szép volt?
Percival Delaney elmondhatatlan rajongással cuppantott.
– Mondom, hogy sellő volt. Az volt. Emlékszem, egyszer harminchat óra hosszat úszott, míg kimentették: a szélroham felborította a vitorlását. Láttam, amikor huszonhét méter mélységből gyöngykagylót hozott fel; mind a két keze tele… Csudálatos volt. Mint nő elragadó, fenséges. Ahogy mondtam: a tenger istennője. Igen, az. Egy Pheidiász vagy Praxitelész kellett volna, hogy megörökíthesse testének csodáját!
És egész nap, ahogy tintahalra vadásztam, majd meghaltam érte. Örült voltam, úgy bomoltam. Egyszerre ugrottunk be a nagy csónak oldaláról, együtt úsztunk, egymás mellett a hűs, színes, boldogító mélységben; úszás közben rajtam tartotta a szemét, azzal gyötört, s csak még jobban megőrjített. Végül mélyen, nagyon mélyen, elvesztettem önuralmam, és utánanyúltam. Ő sellő módra ingerkedett velem, láttam a mosolyt az arcán, amikor kisiklott. Mélyebbre menekült, és már biztosra vettem, hogy az enyém, mert ott voltam közte és a víz felszíne közt. De ő felverte tintahalszurkájával a mocskos korallhomokot a fenéken. Régi fogás, így menekül az ember a cápa elől. És most ellenem használta: úgy felkavarta a vizet, hogy elvesztettem szem elől. Amikor felbukkantam, ott kapaszkodott szemközt, a csónak szélébe, és kacagott.
Nem mintha megtagadta volna magát tőlem. De nemhiába volt hercegnő. Kezét karomra tette: – Figyelj csak – mondta. – Versenyezzünk, ki hozza fel a legtöbb tintahalat, a legnagyobb tintahalat és a legkisebb tintahalat. – Minthogy csók volt a díj, elképzelhetitek, micsoda tűzzel ugrottam be már a következő merülésnél.
Nem fogtam tintahalat. Soha többé, egész életemben nem buktam le tintahalért. Ötölnyire lehettünk odalent, és végigkutattuk a szikla falát, ahol a tintahalak fészkelnek; akkor történt. Éppen tintahalfészekre bukkantam, amely üresnek bizonyult, amikor ellenséges lény közeledtét éreztem, vagy érzékeltem inkább. Odafordultam. Ott volt közvetlen mellettem, nem is hal – cápa. Negyedfél méter hosszú; jellegzetesen világoló macskaszeme izzott, mint a hullócsillag: s mindjárt tudtam, micsoda. Tigriscápa.
Alig háromméternyire jobbra, a hercegnő egy korallrepedést piszkált a tintahalszurkájával, és a tigriscápa egyenesen felé tartott. Egyszeriben tudatára ébredtem a helyzetnek, és egy mindent felmérő villanásban, egész lényem ebben az egy gondolatban összpontosult: a ragadozót el kell terelni tőle. És mi egyéb voltam én, mint őrült szerelmes, aki boldogan küzd és hal meg, vagy még boldogabban küzd és él – szerelméért? Ne felejtsétek, csudálatos nő volt, s én lángoltam érte.
Világosan tudtam, milyen veszedelmes, amit teszek. Tintahalszurkám tompa hegyű végét beleböktem a cápa oldalába, mint amikor az ember siető ismerősét lepi meg, és hüvelykujjával oldalba böki. És az emberevő cápa felém fordult. Ismeritek a Dél-tengereket, tudjátok, hogy a tigriscápa, akárcsak az alaszkai csupasz képű szürkemedve, sohasem tágít. Jó néhány ölnyire a tenger alatt elkezdődött a harc – ha ugyan harcnak lehet nevezni az ilyen egyoldalú küzdelmet.
A hercegnő nem vett észre semmit, megfogta tintahalát, és a felszínre bukkant. Az emberevő nekem rontott. Ezerfogú tátott szája fölött megfogtam az orrát mindkét kezemmel s toltam el – úgy, hogy nekiszorított az éles korallnak; máig viselem a nyomát. Valahányszor felbukkanni próbáltam, nekem rohant, pedig nem maradhattam odalent a végtelenségig lélegzet nélkül. Valahányszor nekem rohant, rávertem mindkét kezemmel az orrára, úgy hárítottam el. Meg is menekültem volna ép bőrrel, ha meg nem csúszik a jobb kezem. Beszaladt a szájába könyökig. Tudjátok, milyenek a cápa fogai. Amit egyszer bekap, nem tudja elengedni. Össze kell hogy zárja, a teljes átharapásig, de vastag csonton nem megy keresztül a foga. Könyöktől lefelé leszedte a húst a csontról a csuklóízületig, ott már össze tudta zárni a fogát, de szegény jobb kezem nem volt neki egyéb étvágygerjesztőnél.
Míg ez történt, a bal kezem hüvelykujját tövig nyomtam a szemgödrébe, és kitoltam a szemét. Ez se riasztotta vissza. A hús megbolondította. Csuklóm vérző csonkjára vetette magát. Ép kezemmel visszavertem vagy hatszor is, akkor bekapta szegény szétmarcangolt karomat újra, összezárta állkapcsát, leszaggatta a húst a csontról, válltól könyökízületig, azt átharapta és megkapta a második falást belőlem. Ezalatt azonban épen maradt kezemmel kitoltam a másik szemét is.
Percival Delaney vállat vont, és befejezte mondókáját:
– Odafent a csónakból láttak mindent, hogyan esett, és nem győzték magasztalni tettemet. Dalaikba foglaltak, mesélik történetemet mind a mai napig. A hercegnő pedig… – kurta, sokat jelentő szünetet tartott – a hercegnő hozzám jött feleségül… Ó, máma hopp, holnap kopp, pereg az idő, és forog a bolond, tébolyult szerencse, a facipő felfelé megy, a lakkcipő ballag lefelé, jön egy francia hadihajó, elfoglalnak egy szigetkirályságot Óceánián, ott ma egy parasztszármazású, műveletlen gyarmati csendőr uralkodik, és…
Történetét és mondatát itt befejezte: a tejkonzerves doboz lefeszegetett szájába temette ábrázatát, és szomjas kortyokban nyelte a maró italt.

Illő szünet után Chancey Delarouse, másképpen Pofaszakáll kezdett bele történetébe:
– Távol álljon tőlem, hogy kérkedjek azzal, milyen magasan születtem, s honnan süllyedtem idáig, hogy együtt üljek ennél a tűznél olyanokkal, akiket… erre hoz a szél. Annyit mondhatok, hogy valaha én is feltűnő férfi voltam. Hozzátehetem, hogy a lovaknak meg a túlságosan elnéző szülőknek köszönhetem, hogy világgá indultam. Én még ma is azt kérdezhetem: “Dover sziklái még mindig olyan fehérek?”
– Ha! – vigyorgott Bruce Cadogan Cavendish. – Majd mindjárt azt kérded: “S az öreg Lord Warden-nek hogy megyen sora?”
– Minden kicsapongásban benne voltam; mindhiába, a szervezetem olyan volt, mint a vas. – Pofaszakáll belemelegedett. – Most itt vagyok, jó hetven esztendő nyomja a vállam, de visszatekintve a hosszú útra, nem egy ifjoncot eltemettem, aki éppoly ördögi zabolátlan volt, mint én, de nem tudott velem lépést tartani. Már nagyon fiatalon megismertem a legrosszabbat, s most, hogy nagyon öreg vagyok, újra belekóstolok, de volt egy idő – ha, sajnos, nem tartott is sokáig -, amikor részem volt a jóban.
Én is csókot hinthetek szívem hercegnőjének. Igazi hercegnő volt, polinéziai, több mint ezer mérföldnyire délkeletre Delaneyétől, a Szerelem Szigetétől. Körös-körül a bennszülöttek Vidám-szigetnek nevezik a Dél-tengereknek azon a táján. A tulajdonképpeni neve – úgy, ahogy a rajta lakó nép hívja, helyesen így volna fordítható: “A Nyugalmas Nevetés Szigete.” A térképen azt a téves nevet találjátok, melyet régi hajósok adtak neki: Manatomana. A nemes és vitézlő tengerjáró nép Ádámnélküli Édennek hívja szerte az Óceánon. A misszionáriusok Isten Tanúbizonyságának nevezték egy darabig, olyan nagy sikerrel térítették lakosait. Ami engem illet, nekem a Paradicsom volt és marad.
Az én Paradicsomom – mert ott élt a hercegnőm. John Alibeli Tungsi volt a király. Tiszta bennszülött vér, a legrégibb és legelőkelőbb főnöki családhoz tartozott. Őseit Manua szigetéről származtatta, ott volt a faj tengeri őshazája. Úgy is emlegették: John, a hitehagyott. Sokáig élt, és gyakran elhagyta istenét. Először a katolikusok térítették meg; lerombolta a bálványokat, ledöntötte a tabukat, a bennszülött papokat elkergette; néhány ellenszegülőt kivégeztetett, és templomba járatta összes alattvalóit.
Azután a kereskedőkért rajongott; iszonyúan rákapott közöttük a pezsgőre. Hajóra rakatta a katolikus papokat, és elküldte Új-Zélandba. Alattvalóinak többsége mindig vakon követte, és most, hogy nem volt vallásuk egyáltalán, a Nagy Kicsapongások ideje következett; a Dél-tengerek misszionáriusai prédikációikban úgy emlegették a szigetet, mint valami Babilont.
De a kereskedők tenger pezsgője tönkretette emésztését, s néhány esztendő múlva a metodisták szentírásáért rajongott. Templomba küldte népét, és úgy tisztára söpörte partjait a kereskedőnépségtől, hogy jobban se kell, jóformán még azt sem engedte meg nekik, hogy a szabadban pipázzanak vasárnap; az egyik leggazdagabb kereskedőt száz aranyra büntette, mert szombat reggel mosták a vitorlás fedélzetét.
Ez a Szigorú Törvények ideje volt, de talán túlságosan szigorúnak találta John király. Egy szép napon elkergette a metodistákat, és több száz főnyi alattvalóját száműzte Szamoára, mert ragaszkodtak a metodizmushoz; betetőzésül saját vallást eszek ki, amelyben ő volt a főisten – őt imádták. Segített ebben és a kezére járt egy fidzsi-szigeti hitehagyott. Ez az időszak öt évig tartott. Talán mert megunta istenségét, talán mert a fidzsi-szigeti elszökött a királyi kincstár hatezer fontjával, elég az hozzá, hogy az újhitű wesleyánusok kaparintották markukba, és egész királysága wesleyánus lett. Az elsőül érkezett wesleyánus misszionáriust mindjárt megtette miniszterelnökének, és a kereskedőktől óvadékot követelt. Nos, ennek az lett a vége, hogy John király országát a kereskedők feketelistára tették, elkerülték; bevétele úgyszólván semmivé zsugorodott, népe tönkrement, és John király egy shillinget se tudott kölcsönkapni leghatalmasabb főnökeitől. Meg is öregedett addigra, már bölcs volt és türelmes; és szelleme mindinkább a múlt felé fordult. Kifüstölte az újhitű wesleyánusokat, visszahívta a száműzötteket Szamoa szigetéről, meghívta a kereskedőket, nagyszabású szeretetünnepet tartott, engedékenynek mutatkozott, vallásszabadságot és magas vámokat hirdetett, ő maga pedig visszatért ősei hitére, kiásatta a bálványokat, visszahelyezett hivatalába néhány nyolcvanesztendős papot, és betartotta a tabut. Mindez ínyére volt a kereskedőknek, a sziget felvirágzott. Persze, legtöbb alattvalója követte királyát, és visszatért a pogány hitre. De itt-ott elszórtan katolikusok, metodisták és wesleyánusok is hívek maradtak hitükhöz, és elérték, hogy fenntarthattak néhány piszkos, templomnak nevezett putrit. John király azonban nem törődött vele, azzal sem törődött, hogy a tengerparti kereskedőkre aranynapok virradtak. Minden rendben volt, ha az adókat megfizették. A feleségének, Mamare királynénak kedve szottyant, hogy baptista legyen, meghívott egy aszott, jóságos lelkű, nyomorék lábú kis baptista misszionáriust, és John király nem tett ellenvetést. Az egyetlen, amihez ragaszkodott, hogy tartsák el magukat ezek a kóbor felekezetek, és egy garast se emésszenek fel a királyi kincstárból.
És most elbeszélésem szálai az asszonyi tökéletesség példázatához: a hercegnőhöz vezetnek.
Pofaszakáll szünetet tartott: óvatosan földre helyezte félig telt tejkonzerves dobozát, amellyel eddig szórakozottan játszadozott; fél kezének ujjaival hangos csókot dobott felfelé.
– Mamare királyné lánya volt. Micsoda gyönyörű nő! Nem úgy, mint a Diána-szerű polinéziai nők – ő csaknem éteri volt. Valósággal éteri; átszellemült a tisztaságtól. Oly félénk és szemérmes, mint az ibolya, oly törékeny, karcsú, mint a liliom; és gyöngéden riadozó, fénylő szeme, akár az aszfodélosz a mennyország virányain. Csupa virág volt. Csupa tűz, csupa harmat. Egyesült benne a rózsa édessége és a gerlice bája. A jóság netovábbja volt, mint ahogy a szépség netovábbja is. Buzgón követte anyja után a baptista hitet, amelyet Ebenezer Naismith misszionárius hozott be a szigetre. De azért ne tévedjünk. Nemcsak az a merő lelki jóság töltötte el, amely megérett Ábrahám kebelére. Pompás, káprázatos nő volt a javából. Nő volt, igazi nő, utolsó bizsergő, remegő atomjáig…
És mi voltam én? Egy tengerparti fenegyerek. Senki sem volt oly vad, oly mohó a vad, mohó kereskedőbandában, mint én. Azt tartották, hogy én játszom a legvakmerőbb pókert. Én voltam az egyetlen eleven ember, fehérek, barnák és feketék közül, aki meg merte kockáztatni, hogy átkeljen a Kuni-Kuni-szoroson éjszaka. És én megtettem: sötét éjszaka, szirtek közt, viharos szélben. Egyszóval, mindenesetre rossz hírem járt a parton, ahol mindenkinek rossz a híre. Meggondolatlan voltam, veszedelmes, vidámságban, verekedésben nem ismertem mértéket; és a kereskedőhajók kapitányai rendesen mindenféle kisüstön főtt kotyvalékkal traktáltak, amelyeket a Csendes-óceán legnyomorúságosabb fészkeiben szedtek össze, hogy megpróbáljanak az asztal alá inni. Emlékszem egyre, egy megátalkodott skótra az Új-Hebridákról. Nagy ivás volt. Bele is halt; visszavittük a hajóra, bepácoltuk egy rumos hordóba, és elküldtük a hazájába. Ez csak egy példa, egy egyszerű példa, micsoda bohózatba való csínyeket vittünk véghez Manatomana partjain.
És az összes képtelen dolgok tetejébe egyszerre csak, nem tudom, hogy történt: oly szépnek találtam a hercegnőt, hogy beleszerettem. Amúgy istenigazában. Úgy rám jött a bolondéria, mint a birkára a kergeség, és beleőrültem napról napra jobban. Megjavultam. Képzeljétek el! Képzeljétek el, mit tehet egy nő egy elvetemült, bitang férfival! Pedig, istenemre, így volt. Megjavultam. Templomba jártam. Ezt hallgassátok: baptista lettem. Megtisztultam lelkemben Isten előtt, és ezzel a két kezemmel – akkor még kettő volt – hozzá sem értem a züllött bandához a parton, amikor kinevették az egészet, a legújabb bohóctréfámat, és azt kérdezték, mit nyertem vele.
Mondom, megjavultam; és olyan szenvedélyesen és őszintén átadtam magam a vallás gyakorlásának, hogy azóta is türelmes vagyok minden vallás iránt. Elbocsátottam legjobb kapitányomat erkölcstelensége miatt. Sőt a szakácsomat is, pedig úgy senki soha nem értett a főzéshez Manatomanában. Ugyanebből az okból elbocsátottam könyvelőmet. Először történt, hogy vitorlásaim bibliát vittek Nyugatra rakományaikban. Kis remetelakot építettem magamnak a városon kívül, nagy mangófák szegélyezte úton, a kis ház tőszomszédságában, ahol Ebenezer Naismith lakott. Pajtásom és cimborám lett: mintha mézet csurgatna ajkairól – olyan volt, a kedvesség és a jóság maga. És férfi, talpig férfi. Úgy is halt meg férfimód, amit szívesen elmondanék, ha ez a történet nem nyúlna olyan hosszúra. Inkább a hercegnő tehetett róla, mint a misszionárius, hogy hitemet tettekkel akartam bebizonyítani. Kivált, amikor megépítettem az új templomot, a mi templomunkat, az anyakirályné templomát.
– A mi templomunk szegény – mondta a hercegnő nekem egy este az imagyülekezet után. Alig két hete tértem meg. – Oly kicsiny, hogy nem tud szaporodni a nyáj; és lyukas a tető. John király, keményszívű apám, egy pennyvel sem akar hozzájárulni, pedig volna jócskán fölösleg a kincstárban. És Manatomana sem szegény. Sok pénzt keresnek és elszórják. Tudom. Elpletykálták nekem, mi megy végbe a parton. Alig egy hónapja egyetlen éjszaka kártyán annyit veszítettél, amennyiből teljes éven át fenntarthatnánk a mi szegény templomunkat.
Igaz, mondtam neki, de ez még akkor történt, mielőtt megláttam a világosságot. (Pokoli rossz lapjárásom volt.) Azóta nem ittam szeszt, és nem nyúltam kártyához, mondtam neki. A tetőt nyomban kijavíttatom, válasszon keresztény ácsokat a gyülekezetből. De őt eltöltötte annak a nagy megújhodásnak a gondolata, amelyről Ebenezer Naismith prédikál – ilyen angyali szent volt a hercegnő -, és mindjárt egy nap templomról kezdett beszélni.
– Te gazdag vagy – mondta. – Sok vitorlásod van, sok kereskedőd a távoli szigeteken, és hallottam, nagyszabású szerződést kötöttél munkaerő toborzására a német ültetvényekre, Opoluba. Azt mondják, itt Schweitzer után te vagy a leggazdagabb kereskedő. Bárcsak azt látnám, hogy valaki olyasmibe fekteti a pénzét, ami Isten dicsőségét szolgálja! Ez nemes dolog volna, és büszke volnék arra, aki megtenné.
Ebenezer Naismith prédikálhatja a nagy megújhodást, mondtam neki, én megépítem a nagy templomot, hogy elférjen a nyáj.
– Akkorát, mint a katolikusoké? – kérdezte.
A romba dőlt székesegyház volt, melyet még akkor építettek, amikor az egész lakosság katolikus hitre tért; jókora templom. Én lángoltam a szerelemtől, és megígértem, hogy még annál is nagyobb templomot építek.
– De sok pénz kell hozzá – magyaráztam. – És sok idő, hogy megkeressem.
– Van neked sok – mondta a hercegnő. – Némelyek azt mondják, több pénzed van, mint apámnak, a királynak.
– Több hitelem – magyaráztam. – De te nem értesz a pénzhez. Ahhoz, hogy hitelezzenek, pénzre van szükségünk. De a pénzemmel és hitelemmel majd szerzek még több pénzt és hitelt; és megépítem a templomot.
Dolgozni! Magam is meglepődtem azon, amit véghezvittem. Bámulatos, hogy mindjárt mennyi ideje van az embernek, mihelyt abbahagyja a dorbézolást, a játékot és a part egyéb időrabló szórakozását. S most, hogy újra volt időm, egy másodpercet sem vesztegettem. Ehelyett munkaidőn túl is dolgoztam. Dolgoztam fél tucat ember helyett. Mindenkit hajtottam. Kapitányaim gyorsabban megjárták az utakat, mint valaha, és nagyobb jutalékot kaptak, akárcsak rakományfelügyelőim, akik ügyeltek, hogy vitorlásaim ne csellengjenek-csavarogjanak a tengeren, és én ügyeltem, hogy a rakományfelügyelők ügyeljenek.
És jó voltam! Uram, Teremtőm, oly jó voltam, hogy szinte fájt. Lelkiismeretem oly túláradó volt és oly érzékenyen feszülő, hogy valósággal annak a nyomorékja lettem; mindenhová magammal cipeltem a hátamon. Átnéztem a régi számláimat, és kifizettem Schweitzernek ötven arany fontot, amennyivel becsaptam három évvel azelőtt, egy fidzsi-szigeti üzlet alkalmával. Visszatérítettem kamatostul.
Dolgozni! Cukornádat ültettem; ez volt az első cukornádültetvény Manatomanában kereskedelmi célra. Százszámra hoztam a gyapjasfejűeket Malaitából – ez egyik a Salamon-szigetek közül -, a végén ezerkétszáz feketével dolgoztattam a nádban. Elküldtem egy vitorlást egyenesen Hawaiiba, hogy hozzon el egy leszerelt cukormalmot és egy németet, aki azt állította, ért a cukornádtermesztéshez. Értett is, háromszáz dollárt húzott tőlem havonta, a malomra meg én ügyeltem. Magam szereltem fel, néhány gépész segítségével, akiket Queenslandből hozattam.
Persze volt egy vetélytársam: Motomoe. A legelőkelőbb főnöki sarj, John király után. Tiszta bennszülött vér, erős, csinos férfi; a szemével öklelt, ha valami nem tetszett neki. Akkor is majd felfalt, amikor ólálkodni kezdtem a palota körül. Beleturkált a múltamba, s mindenféle sötét históriát terjesztett rólam. A feneség az volt, hogy igaz volt a legtöbbje. Még Apiába is elutazott, hogy egyet-mást megtudjon rólam – mintha nem szedhetett volna fel épp elég történetet a manatomanai parton! Vigyorgott a vallás iránti gyengémen, azon, hogy imagyülekezetbe járok; de kivált cukornádültetvényeimen. Birokra is kihívott, de én kitértem előle. Akkor megfenyegetett; megtudtam, az a terve, hogy kellő időben majd leüt. Láthatjátok, ugyanúgy kívánta a hercegnőt, mint én; s én csak annál inkább kívántam.
Olykor zongorázott a lány. Magam is valaha, de sohasem említettem neki, akkortól, hogy először hallottam a játékát. Ő azt hitte, csodálatosan játszik, a drága, imádni való lány! Hiszen ismeritek azt a fajta gépies egyet-kettőt-hármat, tam-tam, tam-tam, tam-tamot, ahogy az iskolás lányok szokták. És most mondok még valami furcsábbat: én csodálatosnak találtam a játékát. A mennyország kapui nyíltak meg előttem, ha zongorázott. Még ma is látom magam elcsigázva, kutya fáradtan a hosszú nap után, amint a palota tornácának gyékényszőnyegén heverek, és bámulom őt a zongoránál, tökéletesen elhülyülve a földöntúli boldogságtól. Hát igen, tökéletes, káprázatos lényének ez a gyöngéje volt: azt hitte, szépen zongorázik, és én még csak jobban szerettem érte. Emberibbnek, elérhetőbbnek éreztem ezáltal. Hiszen a hetedik mennyországban voltam, amikor hallottam zongorázni: egyet-kettőt-hármat, tam-tam, tam-tam, tam-tam. A fáradtságot mintha letörölték volna rólam. Szerettem a lányt, szerelmem tiszta volt, mint a láng, tiszta, mint a szeretet bennem Isten iránt. És ha hiszitek, ha nem, rajongó szerelmes fantáziámba folyvást betolakodott az a gondolat, hogy az istenség többé-kevésbé hozzá hasonlatos.
Így igaz, vigyorogj, Bruce Cadogan Cavendish, ha kedved tartja. Azt mondom neked: szerelem az, amiről beszélek. Ez az egész. Szerelem. A legvalóságosabb, a legtisztább, a legszebb dolog, ami egy férfival történhet. Tudom, miről beszélek, megesett velem.
Pofaszakáll üvegszerű mókusszeme bezúzott szemöldöke alól oly fényesen parázslott, mint lesen a dzsungelben; amíg jót húzott a tejkonzerves doboz csillapítójából, és újabb italt kevert, kis időre abbahagyta elbeszélését.
– Egyszóval a nád – folytatta végül, s keze fejével hátrasimította burjánzó, gubancos pofaszakállát. – Tizenhat hónap, míg megérik az ottani éghajlat alatt, és épp hogy csak futotta az időből, előkészítettem a malmot az őrlésre. Persze, nem egyszerre ért be az egész, mert úgy ültettem egymás után, hogy kilenc álló hónapon át őrölhessek folyvást, s ezalatt is ültessek, és a palánták is felcseperedjenek.
Épp elég gondom volt az első napokban. Hol ezzel, hol azzal volt baj a malom körül. Negyednap Fergusonnak, a gépészemnek néhány órára le kellett állítania a gépet, hogy megjavítsa. Nyakamon voltak a nádadagoló négerek. Sűrű méztejet öntettem velük az őrlődobok közé, hogy édes maradjon minden, s azzal kiküldtem őket a nádvágó csapatokhoz. A végén egyedül maradtam: Ferguson elindította a malmot. És épp amikor észrevettem, mi a hibájuk a hengerdoboknak, arra vetődött Motomoe. Ott állt Norfolk-zubbonyban, disznóbőr lábszárvédőben, divatosan, mintha skatulyából vették volna elő; vigyorgott rajtam, mert tetőtől talpig csupa olaj voltam, csupa mocsok, akár valami kubikos. Most, hogy a dobok fehérek voltak a méztől, már láttam, mi a hiba. A hengerek nem voltak függőben. Az egyik oldalon jól őrölte a nádat, de a másik oldalon hézagot hagyott. Még az ujjam is bedugtam azon az oldalon. A henger jókora fogazata nem is érintette ujjamat. S akkor egyszerre csak bekapta; megkapta, mint tízezer ördög, becsípte az ujjam hegyét, és berántotta, hogy szétmállott, mint a lekvár. És én is, akár a nád, elindultam a gyomrába. Már nem volt megállás. Tízezer lóval sem húzhattak volna vissza. Nem lehetett visszafogni. A kezem, a karom, a vállam, a fejem, a mellkasom – le a lábujjam hegyéig: arra voltam ítélve, hogy keresztülmenjek a dobok között.
Fájt. Annyira fájt, hogy már szinte nem is éreztem. Mintha nem is én volnék, mondhatni, úgy néztem tulajdon kezemet, ahogy beőrli, ujjpercről ujjpercre, ízületről ízületre, a kezemet, a csuklót, az alsókart, lassan, elkerülhetetlenül – s csak ette-ette. A tüzér, akit a saját gránátja vet szét! A cukorgyáros, akit bezúz a saját nádmalma.
Motomoe önkéntelenül is odaugrott, a vigyorgás eltűnt arcáról, és az aggodalom kifejezése váltotta fel. Akkor felderengett benne a helyzet nagyszerűsége, és megint kuncogni, vigyorogni kezdett. Nem, nem vártam tőle semmi jót. Hiszen nem megígérte, hogy leüt? És mit is tehettem volna? Semmit sem konyított a géphez.
Úgy üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért, Fergusonnak, hogy állítsa le a gépet, de a dobok zúgása elnyelte a hangom. Csak álltam ott, és a jobb karomat már könyökig beőrölte. Bizony, fájt. Néhányszor iszonyúan belenyilallt, amikor az idegeket foszlánnyá szaggatta, s úgy tépte ki tövestül. Emlékszem, csak azon ámultam, hogy nem fáj még annál is jobban.
Most Motomoe olyan mozdulatot tett, ami magára vonta figyelmem. Ugyanakkor nagyot mordult, mintha önmagára haragudna:
– Tisztára bolond vagyok.
Fogta magát, felkapott egy nádvágó kést – tudjátok, milyen, akkora, mint egy bozótvágó és éppoly nehéz. És már előre hálás voltam, hogy kiment ebből a nyomorúságból. Semmi értelme sem volt várni addig, míg lassan a fejemet is beőrli, hiszen a karomat péppé morzsolta már jóformán könyöktől vállig, s így őrölt egyre feljebb, így hát hálát éreztem, s lehajtottam a fejem, úgy vártam a csapást.
– Vidd a fejedet az útból, te hülye! – ordított rám.
Megértettem és engedelmeskedtem. Megtermett férfi voltam, két vágás is kellett hozzá; két csapással leválasztotta a karom vállból, visszarántott, és lefektetett a nádra.
– Aztán… A cukor mesésen fizetett, megépítettem a hercegnőnek a templomot, amelyről buzgóságában ábrándozott, és… hozzám jött feleségül.
Húzott egyet a flaskóból, és befejezte történetét:
– Uram, Teremtőm, fiatalság, bolondság… ez a vége; a szesz az egyetlen, ami még bizserget. De legalább éltem, és csókot hintek a hercegnőnek haló poraiban is; ott fekszik John király nagy mauzóleumában, amely a Manona völgyére néz, a brit kormányzó bungalója felett lobogó idegen zászlóra.
A Kövér együttérzően felé intett poharával, és fenékig ürítette kis konzervdobozát. Bruce Cadogan Cavendish hajthatatlan keserűséggel bámult a tűzbe. Olyan ember volt, aki jobb szeret egyedül inni. Kegyetlen vonalú, vékony szája játékos-gúnyosan megrándult, és a Kövér észrevette ezt. Miután előbb megbizonyosodott róla, hogy az idomtalan kő keze ügyében van, megkérdezte:
– No és te, Bruce Cadogan Cavendish? Rajtad a sor.
A másik fagyos tekintetével majd keresztülszúrta a Kövért, annyira, hogy az kényelmetlenül mocorogni kezdett.
– Nehéz sorom volt – recsegte Hosszú nyersen. – Mit tudhatok én a szerelemről?
– Senki sem kerülheti el, kivált az olyan derék, jóképű fickó, mint te – unszolta hízelegve a Kövér.
– Hát aztán? – mordult rá a Hosszú. – Azért egy úriember nem henceg mindjárt a szerelmi sikereivel.
– Ugyan kezdd el, légy jó fiú – nógatta a Kövér. – Még fiatal az éjszaka, itókánk is van még valamennyi. Delacrouse és én már elmondtuk a magunkét. Ritka eset, hogy összekerül három olyan igaz férfi, mint mi, egy kis tereferére. Bizonyára volt olyan szerelmi kalandod, amivel nem fogsz szégyent vallani, ha elmondod…
Bruce Cadogan Cavendish előrántotta vaskorongját, és szemmel láthatóan azon habozott, kiloccsantsa-e az agyvelejét a másiknak, vagy se. Sóhajtott, és eltette a fegyvert.
– No jó, ha akarjátok – adta meg magát, láthatólag vonakodva. – Akárcsak nektek kettőtöknek, nekem is pompás szervezetem volt. No meg aztán asztal alá ittam volna akármelyikőtöket, fénykorotokban. Akárcsak ti, ott kezdtem valahol messze, egész másképp. És hogy rajtam van a nemesi származás próbajele, ahhoz kétség sem fér… mert ha valamelyikőtök éppenséggel kétségbe vonná, hát…
Az egy kezével a zsebébe kapott, és megragadta vaskorongját. Egyik hallgatója sem szólt, és nem adta jelét, hogy észrevette fenyegetését.
– Ezer mérföldnyire nyugatra történt Manatomanától, Tagalag szigetén – folytatta hirtelen, és arcán mélabús csalódottság tükröződött, hogy mégsem került sor verekedésre. – De előbb hadd mondom el, hogy jutottam Tagalagba. Olyan okból, amit nem említek, egy örökség révén, amelyről nem beszélek, férfikorom virágjában, amikor javában féktelenkedtem, amikor sem oxfordi szökött diákok, sem egyéb vetélkedő ifjoncok nem tudtak kifogni rajtam, egy szép napon gazdája és tulajdonosa lettem egy annyira jól ismert kétárbocosnak, hogy nem mondom meg a nevét. Néger munkásokat szállítottam a Csendes-óceán nyugati részéből a Korall-tengertől Hawaii ültetvényeire és Chile salétrombányáiba…
– Akkor hát te voltál, aki egész lakosságát elhurcoltad annak a… – tört ki a Kövérből. Alig tudta elharapni a szót.
Bruce Cadogan Cavendish fél keze villámgyorsan a zsebébe nyúlt, előrántotta a vaskorongot, és megfenyegette vele.
– Folytasd – sóhajtott a Kövér. – Már… már el is felejtettem, mit akartam mondani.
– Pokoli mókás vidék az arra – folytatta az elbeszélő vontatottan, teljes nemtörődömséggel. – Hiszen olvashattátok azt a Tengeri Farkas-dolgot…
– Nem te voltál a Tengeri Farkas? – tört ki Pofaszakállból önkéntelenül a kérdés.
– Nem, uram – mordult rá a másik feleletül. – A Tengeri Farkas halott. Vagy nem? Én pedig élek még. Igaz?!
– Persze, persze – ismerte el Pofaszakáll. – A rakpart iszapjába fulladt, Victoria egyik kikötőjében, pár évvel ezelőtt.
– Ahogy mondtam… és nem szeretem, ha félbeszakítanak – folytatta Bruce Cadogan Cavendish -, pokoli mókás vidék az arrafelé. Jártam Taki Tikin; ez lapos sziget, közigazgatásilag a Salamon-szigetekhez tartozik, de földrajzilag egyáltalán nem, mert a Salamon-szigetek csupa hegy. Néprajzilag Polinéziához, Melanéziához és Mikronéziához tartozik, mert a déli Csendes-óceán minden fajtája elsodródott oda csónakjával, és keresztül-kasul keveredve, bámulatosan elkorcsosult. Az emberi nem ragyájának legalja, söpredéke-hulladéka lakik Taki Tikin, hogy élettanilag szóljak. És én ismerem a legalját, tudom, mit beszélek.
Pokoli mókás időket éltem ott. Kagylót halásztam, tengeriuborkát, vasabronccsal, baltával kereskedtem kopráért, elefántcsontdióért, négereket szállítottam, miegymás. És még a Fidzsin is nehéz volt a munka, a főnökök még mindig ették a “hosszú disznót”. Nyugatra vadak tanyáztak, kis mókás gyapjasfejűek, emberevők mind egy szálig, és majd kiborult a bőségtől, úgy tele volt a falu üstje…
– A falu üstje? – kérdezte a Kövér, és a másik bosszús mozdulatának láttán hozzátette: – Lásd, sohasem vetődtem el odáig Nyugatra, mint te meg Delarouse.
– Valamennyien fejvadászok. A fej sokat ér, kivált ha fehér emberé. Azzal díszítik a csónakvégeket és a varázsló házát. Minden falunak megvan a maga üstje, és mindenki adakozik. Aki fehérember-fejet hoz, azé az egész. Ha sokáig nincsenek jelentkezők, akik felnyitnák, az üst rettentő méretekre nő. Pokoli mókás, mi?
Én csak tudom, hiszen ott halt meg egy holland másodkapitányom maláriában, és magam is elnyertem az üstöt. Ez pedig így történt:
Akkoriban Lango Lui előtt horgonyoztunk. Sohasem árultam el, elintéztem az ügyet Johnnyval, a kormányosommal. Maga is gyapjashajú volt, Port Moresbyből. Levágta a halott másodkapitány fejét, és a partra illant vele éjszaka, én meg pufogtattam utána a puskámmal, mintha el akarnám találni. A másodkapitány fejével kinyittatta az üstöt, és az övé is lett. Persze másnap partra küldtem egy csónakot másik kettő fedezetével, és a fedélzetre hozattam a fickót a zsákmánnyal együtt.
– Mekkora volt az üst? – kérdezte Pofaszakáll. – Hallottam egy üstről Orlában, az nyolcvan aranyfontot ért.
– Először is – felelte a Hosszú – volt benne negyven hízott disznó, mindegyik megért egy rőfnyi kagylópénzt a javából, és a kagylópénznek egy aranyfont volt rőfje. Az mindjárt kétszáz dollár. Volt benne kilencvennyolc rőf kagylópénz, ez már maga közel ötszáz. Aztán volt huszonkét arany. Én négyfelé osztottam a zsákmányt: negyede Johnnyt illette, negyede a hajót, egynegyede engem mint tulajdonost és egynegyede mint kapitányt. Johnny sohasem panaszkodott. Hiszen életében nem volt még ilyen gazdag. Egyébként a másodkapitány néhány régi ingét is odaadtam neki. Azt hiszem, a holland feje máig is ott díszeleg a csónakvégben.
– Nem valami keresztényhez illő temetés – jegyezte meg Pofaszakáll.
– De jövedelmező temetés – vágott vissza Hosszú. – A többit, ami a másodkapitányból maradt, odavetettem a cápáknak ingyen. Csak gondoljátok el, ha egy nyolcszáz dolláros fejet is beledobtam volna vele együtt! Bűnös pazarlás lett volna, tisztára őrültség!
De azért pokoli mókás volt minden, arra Nyugatra. Nem mondom el, hogy micsoda kutyaszorítóba kerültem Taki Tikin, elég az hozzá, kétszáz gyapjasfejűt fuvaroztam el a hajón munkára Queenslandbe, s merthogy olyan furcsán toboroztam, két brit hadihajó átfésülte értem a Csendes-óceánt, megváltoztattam hát az útirányt, nyugatnak tartottam, gondoltam, majd csak leadom a rakományt a spanyol ültetvényeken, Bangarban.
A tájfun időszaka volt. A nyakunkba kaptuk. Vidám Ködnek hívták a szkúneremet, és azt hittem, derék alkotmány, amíg tájfunba nem kerültem vele. Sohasem láttam olyan hullámokat. A szó szoros értelmében darabokra törték az erős alkotmányt. Az árbocokat kirántották, a kabinokat pozdorjává zúzták, a korlátok letörtek, és amikor már minden átok rajtunk volt, elvált a fedélzet is. Csak annyi időnk volt, hogy kijavítsuk az egyik csónak roncsát, és vízen tartsuk a hajót addig, amíg a tenger valamelyest lecsendesedik, hogy elindulhassunk. Sebbel-lobbal felszereltük a csónakot. Az ács és jómagam, mi ketten utolsónak ugrottunk be a csónakba, amikor elmerült a hajó. Négyen maradtunk.
– Hát a négerek: odavesztek?
– Néhánya még úszott egy darabig – felelte a Hosszú. – De kötve hiszem, hogy partot értek. Nekünk is tíz nap kellett hozzá, pedig rohanó széllel tettük meg az utat javarészt. És mit gondoltok, mi volt velünk a csónakban? Néhány láda gin és néhány láda dinamit. Mókás, mi? Meghiszem; hát még később milyen mókás lett. Igaz, volt még egy kis hordó vizünk, némi sózott hús és valamicske tengerész-kétszersült, amely már megkóstolta a tengervizet – épp annyi, hogy eltengődhettünk Tagalagig.
Ez a Tagalag a legkiábrándítóbb sziget, amit valaha láttam. Annyira kiemelkedik a tengerből, hogy már húsz mérföldről észrevenni. Egy vulkán meredek kúpja tör elő a tenger mélyéből, a kráter egyik szakaszán beszakadt a fala. Így azután vízi bejárata van a kráternek magának, és olyan, mint egy pompás, védett kikötő. Ez minden. Életnek nyoma sincs. Belül is, kívül is túlságosan meredek a kráter; egy helyütt, a belső oldalán, egy földdarabon vagy ezer kókuszpálma kapaszkodott meg: mondom, ez minden, meg néhány rovar. Semmi négylábú lény, még patkány sem lakik a szigeten, és akármilyen mókás, ijesztő mókás, ennyi kókuszdió mellett egyetlen kókuszdiórákot nem találni. Az egyetlen eleven, ehető hús a rajokban úszó rózsahal a kikötőben: a legkövérebb, a legfinomabb, a legnagyobb rózsahalféle, amit valaha láttam. Négyen kikötöttünk a kis öbölben, és felütöttük sátorfánkat a kókuszpálmák alatt, a szeszünkkel és a dinamittal. Mégsem nevettek? Pedig mókás, mondhatom. Próbáljátok csak meg egyszer. Holland gin és szigorú kókuszdió-diéta. Azóta nem tudok ránézni egy cukrász kirakatára. Nem vagyok olyan vallásos, mint Chancey Delarouse, de azért nekem is megvannak a magam egyszerű fogalmai. A pokol – én így képzelem – végeláthatatlan kókuszpálma-ültetvény, telezsúfolva ládaszám holland ginnel, és az egészet hajótörött tengerészek népesítik be. Mókás, mi? Még az ördög is visítana tőle.
Tudjátok, a kókuszdió tisztán az, amit a mezőgazdák egyoldalú takarmányozásnak hívnak. Ez az egyoldalú koszt megbontotta az emésztésünk egyensúlyát. Valahányszor újra belénk mart az éhség, fogtuk magunkat, húztunk egy jót a pálinkából. Vagy két hét múlva Olafnak, egy kockafejű matróznak egy ötlete támadt. Szörnyen el volt ázva már, amikor eszébe jutott, és minthogy mi is ugyanúgy eláztunk, csak néztük, amint betolja a dinamit-rúd gyutacsát, kanócot fűz bele, és leballag a csónakhoz.
Már derengett bennem, hogy mit akar: halat robbantani, ha jön a haljárás; de átkozottul tűzött a nap. Csak hevertem, és reméltem, hogy szerencséje lesz.
Félóra múlva, hogy eltűnt, hallhattuk a robbanást. De Olaf nem jött vissza. Megvártuk, amíg az alkonyattal hűvösebbre fordul, és odalent a parton láttuk, hogy mi történt. A csónaknak nem volt semmi baja, az erős szél partra sodorta, de Olafnak nyoma veszett. Neki ugyan már többé nem kellett kókuszdiót ennie. Visszamentünk, csüggedtebben, mint valaha. És új palackot bontottunk.
Másnap a szakács kijelentette, hogy inkább szerencsét próbál a dinamittal, mint hogy továbbra is kókuszdión tengődjék; és jóllehet eddig életében még hozzá sem szagolt a dinamithoz, kókuszdiót többet szagolt a kelleténél. Leharaptuk hát a robbanópatront, befűztük a kanócot, jó gyufát választottunk; addig ő alaposan felöntött a garatra, s igyekezett a pálinkából bátorságot meríteni.
A dolog ugyanúgy folyt le, mint előző nap. Egy idő múlva hallottuk a robbanást, és alkonyatkor lementünk a csónakhoz: össze is kapartunk benne valamennyit, amennyi éppen elég volt, hogy megrendezhessük a szakács temetését.
Az ács meg én még két napig bírtuk, akkor sorsot húztunk: őrá esett. Keményen összeszólalkoztunk, mert pálinkát akart magával vinni, hogy vidámabb útja legyen, én meg ellene voltam, hogy esetleg hiába vesztegessük a gint. Különben is, több volt benne a kelleténél, tántorgott, dülöngélt lefelé menet.
Ugyanaz a nóta; kivéve, hogy jókora darab megmaradt belőle a temetésre, mert csak fél rudat használt. Másnap még valahogy kihúztam, amikor kellőképp erőt merítve a pálinkából, elég bátorságot éreztem, hogy nyakon ragadjam a dinamitot. A rúdnak csak a harmadát használtam – tudjátok, kurta kanóccal, a vége felhasítva, úgy, hogy a biztonsági gyújtó feje beférjen. Ebben javítottam elődeim módszerén. Nem a gyufafejet használták, és hosszúra hagyták a kanócot. Amikor megláttak egy raj rózsahalat, és meggyújtották a kanócot, tartaniuk kellett a dinamitot, amíg a kanóc majdnem elég, mielőtt eldobják. Ha túl korán vetik, nem robban abban a szempillantásban, amikor vizet ér, és loccsanásával csak elriasztja a rózsahalat. Mókás jószág az a dinamit! Mindenesetre még ma is azt állítom, az én módszerem volt a biztosabb.
Alig eveztem öt percet, észrevettem egy raj rózsahalat. Nagyok voltak és kövérek, szinte éreztem a szagukat, amint pirulnak a tűzön. Amikor felálltam, egyik kezemben a gyufa, másikban a dinamitrúd, térdeim összeverődtek. Talán a szesz volt, talán a félelem, a gyengeség vagy az éhség, vagy mindez együttvéve – elég az hozzá, egész testemben remegtem. Kétszer mellényúltam az égő gyufával a dinamitnak, akkor sikerült, hallottam a gyufa sercegését, és eldobtam.
Nem tudom, a többiekkel mi történt; azt tudom, hogy mi történt velem. Fordítva csináltam. Ettetek már földiepret úgy, hogy az epret eldobtátok, a kocsányát meg a szájatokba vettétek? Ezt tettem én. A gyufát utánahajítottam a rózsahalaknak a vízbe, és tovább tartogattam a dinamitot. Amikor felrobbant, elvitte a fél karomat…
A Hosszú a paradicsomos dobozban a vizet nézte, hogy van-e, s keverhet-e magának egy kis tütüt; de üresnek találta. Felállt.
– Hej, haj! – ásított, és elindult az ösvényen a folyóhoz.
Néhány perc múlva visszatért. Kellő mennyiségű sáros folyóvízbe szeszt kevert, hosszan ivott egyedül, és keserves rosszkedvében a tűzbe bámult.
– Igen, de… – nógatta a Kövér. – Mi történt azután?
– Ó – mondta a Hosszú. – A hercegnő hozzám jött feleségül, természetesen.
– Hiszen te voltál az egyetlen, aki életben maradtál, és nem volt ott semmiféle hercegnő! – kiáltotta hevesen Pofaszakáll, azzal alábbhanyatlott a hangja; zavart csend támadt.
A Hosszú meredten a tűzbe bámult.
Percival Delaney és Chancey Delarouse egymásra néztek. Nyugodtan, ünnepélyes csendben, egyik a fél kezével a másik fél kezének segítve, összegöngyölték, bekötözték batyuikat. Vállukra vetették, és némán kimentek a tűz fényköréből. Csak akkor eredt meg a szavuk, amikor a vasúti töltés tetejére felkapaszkodtak.
– Ezt úriember nem tette volna – mondta Pofaszakáll.
– Ezt úriember nem tette volna – hagyta rá a Kövér.

-- próza

Nincs hozzászólás to “Jack London: A hercegnő”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)