Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Örkény István: Tanuljunk idegen nyelveket!

Örkény István: Tanuljunk idegen nyelveket!

orkeny 1912-1979Nem tudok németül.

Budgyonnij és Alexajevka közt egy csomó löveget kellett föltolni egy dombra, mert kerékagyig besüllyedtek a sárba. Amikor harmadszor került rám a sor, és körülbelül a felpart közepe táján elkezdett visszafelé csúszni a dögnehéz tábori ágyú, úgy tettem, mintha szükségre akarnék menni, és leléptem.

Tudtam az irányt a körletünk felé. Átvágtam egy óriási napraforgótáblán, aztán kiértem a tarlóra. A zsíros, fekete föld úgy tapadt a bakancsomra, mint a búvárok ólomnehezéke, amellyel a tengerfenékre szállnak. Azt hiszem, húsz percig mehettem, amikor egyenesen beleszaladtam egy magyar szakaszvezetőbe és egy németbe, akiről nem tudtam, mi lehetett, mert nem ismertem a német rendfokozatokat. Már ahhoz is őrületes balszerencse kellett, hogy pont beléjük szaladjak, mert teljesen sík volt a terep.

A szakaszvezető állt, a német, szétterpesztett térddel, egy kis tábori széken ült. A szakaszvezető dohányzott, a német evett. Egy fogpasztástubus formájú tubusból kenősajtot nyomott egy szelet kenyérre, és csak a szemével intett, hogy álljak meg.

– Was sucht er hier? – kérdezte.

– Mit keres itt? – fordította a szakaszvezető.

Mondtam, elvesztettem az alakulatomat.

– Er hat seine Einheit verloren – mondta a szakaszvezető.

– Warum ohne Waffe?

– Hol a puskája? – kérdezte a szakaszvezető.

Mondtam, hogy munkaszolgálatos vagyok.

– Jude – mondta a szakaszvezető.

Ezt még én is megértettem. Megmagyaráztam, hogy nem vagyok zsidó, hanem mint a Népszava győri terjesztőjét egy különleges munkásszázadhoz hívtak be.

– Was? – kérdezte a német.

– Jude – mondta a szakaszvezető.

A német felállt. Leverte zubbonyáról a morzsát.

– Ich werde ihn erschiessen – mondta.

– Magát a Feldwebel úr most agyon fogja lőni – fordította a szakaszvezető.

Éreztem, hogy elönt a verejték, és kavarogni kezd a gyomrom. A német rácsavarta a kenősajtos tubusra a kupakot, és elővette puskáját. Talán, ha beszélek németül, meg tudom neki magyarázni, hogy nem viselek sárga karszalagot, tehát nem is lehetek zsidó, és akkor minden másképpen történik.

– Er soll zehn Schritte weiter gehen.

– Menjen tíz lépéssel tovább – mondta a szakaszvezető.

Mentem tíz lépést. Közben bokáig süllyedtem a sárba.

– Gut.

– Jól van.

Megálltam. A Feldwebel rám fogta a puskát. Csak arra emlékszem, hogy egyszerre irtózatos nehéz lett a fejem, és majdnem szétrobbantak a beleim. A Feldwebel leeresztette a puskát.

– Was ist sein letzter Wunsch? – kérdezte.

– Mi az utolsó kívánsága? – kérdezte a szakaszvezető.

Mondtam, nagydolgozni szeretnék.

– Er will scheissen – fordította a szakaszvezető.

– Gut.

– Jó.

Amíg dolgomat végeztem, a Feldwebel súlyban tartotta a puskát. Mihelyt fölálltam, fölemelte.

– Fertig? – kérdezte.

– Kész?

Mondtam, kész.

– Fertig – jelentette a szakaszvezető.

A Feldwebel puskája nyilván felfele hordott, mert a köldöktájamra célzott. Körülbelül egy vagy másfél percig álltam így. Aztán, továbbra is rám célozva, azt mondta a Feldwebel:

– Er soll hupfen.

– Békaugrás – fordította a szakaszvezető.

A békaugrás után kúszás következett. A kúszás után tizenöt fekvőtámasz. Utoljára azt mondta a Feldwebel, hogy hátra arc.

Hátraarcot csináltam.

– Stechschritt!

– Díszlépés! – tolmácsolta a szakaszvezető.

– Marsch! – mondta a Feldwebel.

– Menet, indulj! – fordította a szakaszvezető.

Elindultam. Járni is alig lehetett, nemhogy díszlépést kivágni. Röpködtek a sárgombócok a fejem felett. Csak őrületes lassúsággal tudtam haladni, és közben éreztem, hogy a Feldwebel a hátam közepére célzott. Még most is meg tudnám mutatni a pontot, ahová a puska csöve irányult. Ha nincs az a sár, csak öt percig tartott volna rettegésem. Így azonban talán egy félóra is elmúlt, míg hasra mertem feküdni és visszanézni.

Olaszul se tudok: sajnos, nincs nyelvérzékem. Tavaly, amikor egy tíznapos Ibusz-társasutazással Riminiben nyaraltam, egy este, a Regina Palace nevű luxusszálló előtt felismertem a Feldwebelt. Nem volt szerencsém. Ha egy fél perccel előbb érek oda, agyonverem; így azonban ő észre se vett engem. Többedmagával fölszállt egy üvegtetejű, piros autóbuszra, mialatt én kellő nyelvtudás híján, csak magyarul ordítozhattam:

– Ne induljanak el! Szállítsák le azt a fasiszta disznót!

A portás, egy nálam fél fejjel magasabb, színes bőrű szudáni, megfenyegetett az ujjával, és intett, hogy hordjam el magam. Még neki sem magyarázhattam el, mi történt, habár ő talán az olaszon kívül franciául és angolul is tudott. Én azonban, sajnos, a magyaron kívül semmiféle más nyelven nem beszélek.

-- próza

Nincs hozzászólás to “Örkény István: Tanuljunk idegen nyelveket!”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)