Rajnai Zsolt Tibor: Egy kiábrándult pillanatban
Legtöbbször úgy érzem,
teljesen hiábavaló, amit csinálok.
Szembe megyek a vallással és a hagyományokkal,
az ateizmussal, a hittel és a hitetlenséggel,
a kereszténységgel, a mágiával,
a pszichológiával, a tudományos és
vallásos szinkretizmussal,
az ezotériával, és a szellemi kuruzslók
egész hadával…
Szembe megyek a magánnyal,
a kiábrándultsággal,
az emberekkel,
a férfiakkal és a nőkkel,
és mindeközben
szellemi vákuumban vajúdom.
Racionális episztemológia, kinek kell ez
a XXI. században?
Hinni, vallásos áhítat nélkül, a vallás legfőbb
tárgyában logikus ésszel, vallásoktól függetlenül?
Micsoda képtelenség, – és mégis!
Visszavonulni, kivonulni a tömegből, mindazonáltal
exhibicionista módon megmutatni lényem lényegét,
hinni a végtelenben, de ragaszkodni
a logikai szükségszerűséghez,
mely kizárja magából a végtelent?
Vagy inkább fordítva: hinni a végtelenben,
ami magába szippantja az ellentmondás törvényét,
és így, igazságkritérium híján a végtelen
eszméjéig sem eljutva…
Micsoda dőreség…
Legtöbbször nem látom értelmét, hogy
írjak egy betűt is, vagy szóljak egy szót akár.
Minek? Mire kimondanám, az ész már meg is
cáfolja a gondolatot!
És kinek? Miért borogatnám fel mások illúzió-világát?
Megtettem már sokszor, és kár volt.
Mert nem tudtam adni helyette semmit.
Nem boldogított a siker, és nem is éreztem annak…
Már csak hallgatni volna jó és túlélni…
Néha arra gondolok, egyetlen mozdulattal
eltörlök mindent, amit valaha írtam és alkottam.
Persze a reggel minden alkalommal
idealista hangulatban indul,
ilyenkor újult energiával fogok harcaimba!
Friss erővel viaskodom saját
szkepticizmusommal,
és megpróbálok értelmes célokba
kapaszkodni!
De néha úgy érzem, úgy végzem majd, mint
Nietzsche, aki összeroppant
a totális számkivetésben.
Már eszembe jut: hogyan fogom bevégezni és mikor?
És mit kell még addig tennem?
Ám tegyek bármit is, széthordja majd a szél,
miután elporlik az idő mozsarában
velem együtt.
2007.01.22.
Leave a Reply