Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Rejtő Jenő: Az előtolt helyőrség (részlet)

Rejtő Jenő: Az előtolt helyőrség (részlet)

22 október 2016

rejtoGalamb nekirepült a falnak, de a következő pillanatban már úgy vágta szájon a vitorlamestert, hogy ez meglepetésében lenyelt egy negyed font bagót, ami a szájában volt, és percekig csuklott utána.
A kormányos csak erre várt. Hatalmas karjával megragadta Galambot, hogy szokott fogása szerint egy csavarintással megforgassa, és belevágja a söntés legtávolabbi sarkába. A kormányos a világ jelentősebb kikötőiben ismert volt erről a mutatványáról.
A roppant kar már éppen emelte ellenfelét, mikor valahonnan a megragadott ember irányából egy acélszerű tárgy esett az arcára, amitől minden elsötétedett előtte néhány pillanatra. Barátai később esküvel bizonyították, hogy a súlyos tárgy Galamb ökle volt.
Néhány másodperc múlva szédelegve fölkelt a földről, és kinyitotta a szemét.
Nyomban akkora pofont kapott, hogy visszaült a padlóra. Mikor újabb kísérletet tett, hogy felkeljen, Galamb még két pofont adott neki, amitől ismét leesett.
Most már ülve maradt, és szelíden így szólt:
– Rongy Elek vagyok. Ha megkérhetem, hagyjuk ezt most egy időre abba.
– Kérem. Nevem Jules Manfred Harrincourt.
Rongy felemelkedett.
– Ide hallgasson, Jules Manfred Harrincourt… Maga büszke lehet. Vegye tudomásul, hogy engem még sohasem vertek meg. Ma történt velem ilyesmi először.
– Minden kezdet nehéz. Ezután már menni fog. De mondja uram, miért akartak önök megölni engem?
– Üljön le hozzám, majd elmondom…
A fenti közelharc és a rá következő nyájas párbeszéd a marseille-i kikötő egyik népszerű szórakozóhelyén játszódott le, amelyet “Kávéház és étterem a veszett kutyához” néven ismert az alvilág úri közönsége.
Az eset előzményéhez tartozik a Brigitta nevű schooner, amely két esztendő óta a Csendes-óceánon járt. Rongy, a hajó kormányosa és Paul, a vitorlamester természetesen nem tudhatták, hogy az idők folyamán egy és más megváltozott Marseille-ben.
Így, teszem fel, nem ismerték Galambot. Mindössze egy évvel ezelőtt érkezett Párizsból, és ekkor még a Brigitta valahol Nyugat-India tájain járt.
Galamb kissé nyurga, aránylag széles szájú, és elég csinos fiatalember volt. Örökké vigyorgott és nagy, kék szeme határtalan bizalommal nézett az emberekre.
Hogy honnan jött és mit csinált azelőtt, senki sem kérdezte. Itt, a kikötő környékén a legnagyobb fokú modortalanság ismerőseink múltja iránt érdeklődni. Mindenki onnan jön, ahonnan akar, vagy ahonnan szabadon bocsátják.
Galamb szalmakalappal a fején érkezett, csíkos, meglehetősen rongyos kiskabátját az alsókarjára dobta, bambuszbotot forgatott az ujjai körül halkan fütyörészett és dohányzott. Nagyvilági külseje nyomban feltűnt a kikötő rakodómunkásokból és rablókból álló egyszerű népe között. Elsősorban gyönyörű cipőit csodálták. Különösen az egyik volt rendkívül elegáns, a fehér betétes, gombos lakkcipő.
Hiába, aki ad a külsejére, arra figyelnek. Ezt bizonyította a kisebb csődület is, amely hosszú útvonalon követte türelemmel az előkelő idegent.
A “Tigris” vendéglőből zeneszó hallatszott ki. Ide benyitott a jövevény.
…Később, miután a riadókészültség és a mentők helyreállították a rendet, és összeszedték a sebesülteket, a kétségbeesett vendéglős mindössze ennyit tudott mondani a rendőrkapitánynak:
– Bejött egy őrült ember sétapálcával, azt mondta, harmonikázni akar, és lerombolta a helyiséget…
A kocsmáros nem hazudott. Harrincourt valóban kiállt a kocsma közepére, és legszélesebb udvarias vigyorával így szólt:
– Hölgyeim és uraim! Engedjék meg, hogy az orkeszter karnagyától kölcsönkérjem a szájharmonikát, és néhány pásztorábrándot adjak elő. Utána legyen szabad anyagi támogatásukért esedeznem egy szegény, de tehetséges muzsikus számára.
A vendéglős udvarias hangon felkérte, hogy menjen a fenébe. Egy nagylelkű málhahordó azon a nézeten volt, hogy engedjék harmonikázni az elmebeteget.
Fazék, a százhúsz kilós gengszter, aki aznap szakított a szerelmével, és ezért dühös volt, harsányan odakiáltott:
– Azonnal menjen ki! Maga hülye!
Harrincourt tréfásan megfenyegette az ujjával:
– Nana, kis óriás! Nem szabad udvariatlannak lenni…
Az óriás két lépéssel ott termett a jövevény előtt, és…
És érthetetlen módon szép ívben visszarepült az asztalához, egész társaságát, valamint néhány liter rumot a földre rántva.
A többi már gyorsan ment. A vendégek egy része felugrált, és az idegen felé rohant. Ez egy széket ragadott meg, és leverte a lámpát.
Általános zűrzavar támadt. Csörömpölés, ordítás, verekedés zaja töltötte be a helyiséget, és egy alkalmas pillanatban Galamb az egész bárpultot a verekedőkre dobta, majd utánahajította a kocsmárost a konyhakéssel, a csaposlegényt a tüzes piszkálóval és a főpincért a fiával…
…Másnapra rendbe hozták a vendéglőt, este szólt a zene, és a kórházban tartózkodó törzsvendégeket leszámítva, együtt volt a szokott esti közönség.
Kilenc órakor nyílt az ajtó, és belépett a vidám idegen.
Szalmakalapját főúri grandezzával emelte meg, és udvarias vigyorral a középre lépett.
A kocsmáros, a csapos, a főpincér és a fia megdermedtek.
– Hölgyeim és uraim! – kezdte Galamb. – A tegnap esti svédtorna miatt elhalasztott koncertemet szíves engedelmükkel ma tartom meg. A karnagy úr ideadja a harmonikáját, és az előadás kezdetét veszi.
Ezután átvette a zenész harmonikáját, felállt egy székre, ráült a támlájára, kiskabátját egy elegáns mozdulattal odadobta a főpincérnek, és mély érzéssel eljátszotta, hogy: “Louis, a fűtő elhajózott az Új-Hebridákra.” A második strófát énekelve adta elő. A szám kétségkívül tetszett. A hangulat még fagyos volt, de többen már elengedték zsebükben a bicskát, és ez errefelé egy neme a békülékenységnek. Mikor azonban Galamb rázendített a “Hej, tengerész, hej tengerész, Mit neked vihar és mit neked vész” kezdetű indulóra, amelyet rövid sztepptánccal fejezett be, mindenki tapsolt, és vad lábdobogással követelték, hogy a művész folytassa koncertjét.
Harrincourt záróráig megalapozta népszerűségét, tányérjára bőségesen hullott az aprópénz és mikor egy fésűre feszített selyempapíron elzümmögte a “Kacagj, bolond, bár festett arcodon könny csorog…” kezdetű slágert, olyan jókedv kerekedett, hogy Lala, a biciklitolvaj, aki különben is nagyvonalúságáról volt közismert, eperbólét hozatott, és hajnalig még sok üveg rum fogyott el.
2
Harrincourt volt a kikötő kedvence. Nemigen akadt olyan ember, aki összemérhette volna vele az erejét, és mégis lehetőleg elkerült minden nézeteltérést, és a legrosszabb tréfákat is eltűrte.
Szolidsága miatt elnevezték Galambnak.
Esténként vendégszerepelt a mulatókban. Nemcsak szájharmonikán játszott. Ha kellett, hegedült, citerázott, és kártyakunsztokat is mutatott. Senki sem hallotta még káromkodni. A tizennégy éves szivarossal olyan udvariasan beszélt, mintha a fiúcska a legrégibb törzsvendégekkel egyenrangú gazember volna. Mindig simára volt borotválva, és Miminek, aki a “Bicskadobó” nevű helyiségben a likőrt kezelte, virágot küldött a születésnapjára.
Féltékeny éjszakai lovagok többször le akarták szúrni és ritkán ok nélkül. Ezeket atyai gyengédséggel ő maga vitte el a legközelebbi kötözőhelyre.
Ilyen volt Galamb.
Sem a kormányos, akit Rongy Eleknek hívtak, sem a vitorlamester nem ismerte a fenti előzményeket, ami még nem lett volna baj, de a két tengerész elhozta az étterembe a kövér Yvette-t, egy kedvükre való hölgyet, aki nyolcvan kiló volt ugyan, de teljesen babaarcú. Yvette állandóan tapsolt Galambnak, aki éppen szerepelt. Már ez nem tetszett a kormányosnak. De később a kövér Yvette példátlan szemtelenséggel kivett a vitorlamester tenyeréből egy teljes ötfrankost, és odadobta ennek a jöttment komédiásnak.
– Hej! Pojáca! Add vissza az ötfrankost! – mondta a vitorlamester, a kocsma közepére lépve.
Legnagyobb csodálkozására a színművész átnyújtotta a pénzt.
– Parancsoljon, öregem. Csak ne izgassa fel magát, mert unokafivéremet így ütötte meg a guta egy alkalommal. Metzben volt vegyeskereskedő a szerencsétlen.
– Még pimaszkodsz?! Nesze!…
A többit leírtuk. A vitorlamester olyan pofont kapott Galambtól, hogy lenyelt egy negyed font bagót, a kormányost pedig addig verte, amíg ez komolyan nem kérte, hogy hagyja már abba. Ebből az alkalomból be is mutatkozott, hogy ő Rongy Elek.
Most együtt ittak a sarokasztalnál, és a kormányost már az sem zavarta, hogy a kövér Yvette (aki teljesen babaarcú volt) nem vette le a szemét Galambról.
– Csodálkozom – mondta a kormányos, tülökké dagadt orrát időnként egy pohár vízbe mártva -, hogy ilyen randa mesterséget választottál. Aki ekkora pofont tud adni, az előtt nyitva a világ.
A vitorlamester meggyőződéssel bólogatott. Koronatanú volt.
– Nagyon szép a mesterségem – védekezett Galamb -, a filharmónia és a balett manapság komoly hivatásnak számít.
– Az ilyen embernek tengerre kell menni! Tengerre! Nem gondoltál még rá, hogy matróz légy?
Galamb elkomorodott.
– Az is voltam.
– Nagyszerű! Ha megfelelsz a feltételeknek, beállhatsz a Brigittára. Vannak papírjaid?
– Nincsenek.
– Akkor megfelelsz a feltételeknek. Akarsz velünk jönni?
Yvette hirtelen közbeszólt:
– Ne menjen, Galamb úr! A Brigitta rövidesen el fog süllyedni. Rozoga, vacak vitorlás. Kimondom őszintén, ha a matróz urak nem veszik sértésnek, csak a legelszántabb csirkefogók vállalnak szolgálatot rajta.
– Ne hallgass Yvette-re. A Brigitta nagyon jó hajó – mondta bizonytalanul a kormányos. Yvette elsápadt a felháborodástól.
– Ezt nekem mondja? Nekem akar maga hajókról mesélni, miután húsz éve barátkozom a világ tengerésztestületével? Azt mondtam hogy a Brigitta el fog pusztulni, rothadt a bordázata, és fél hüvelykkel mélyebbre süllyed a hatóság által előírt merülési vonalnál.
– Ez igaz – vallotta be a vitorlamester -, de végre is az emberek nem a nyugalmas, biztos öregség miatt szállnak hajóra. Jössz, Galamb, vagy nem?
– Csakugyan olyan veszélyes jármű? – kérdezte tűnődve Galamb. A kormányos sóhajtott, és vállat volt.
– Mivel jelen van a hajók anyja, bevallom őszintén: a Brigitta nem pályázhatna a kék szalagra. Ha családos ember volnál, nem is hívnálak.
– Köszönöm. Mivel van családom, elfogadom a meghívást, és jelentkezem a Brigittára.
– De biztos, hogy nincsenek papírjaid?
– Egy szál sincs.
– Ezt majd igazolnod kell. A kapitány régimódi ember, és köti magát bizonyos formaságokhoz. Mehetünk.
– Ne menjen, Galamb úr! – búgta mintegy a párját siratva, Yvette, és teljesen babaarcán mélabús ráncok támadtak. – Ne menjen, Galamb úr, ha néha kell öt-tíz frank, szívesen adok kölcsön…
– Köszönöm a felajánlott hitelkeretet, de nem fogadhatom el. Hé! Jeanette! Hozzál a számlámra egy pohár rumot és egy csokor virágot a nagyságos asszonynak… Kezét csókolom, nemes hölgy.
Elmentek. Az utcára még egy másodpercig utánabúgott Yvette hangja:
– Ne menjen, Galamb úr…

-- próza

Nincs hozzászólás to “Rejtő Jenő: Az előtolt helyőrség (részlet)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)