Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Tamási Áron: Aranyegér

Tamási Áron: Aranyegér

23 január 2016

tamasi aron 1897-1966Mint a könnyű pehely, ez a történet is messzi múltban úgy lengedez. Föléje szivárvány hajlik, melyben a lila és a zöld szín már megette a többit. A zöld az emlékezés patakjából iszik, lehet; a violaszín azonban a valóságról beszél, amelyben éltünk azon időben.
Mert gyászosan éltünk, annyi bizonyos.
Hogyne, hiszen nemcsak az állapotunk volt mostoha, hanem a természet rúdja is ránk járt, abban az esztendőben különösen. Már a tél is oly hosszan és annyit idétlenkedett, hogy alig győztük szent Györgyöt várni. Azt reméltük ugyanis, hogy az bátor szent György a neveletlen szeleket majd rendre tanítja, s a nap sugarait végre az első padokba ülteti. De csalódtunk benne is, mert amikor megérkezett, mostoha sorsunkon úgy eltátotta a száját, hogy még májusban is tátva volt. Ilyenformán, s éppen a virágok nyílása idején, a maradék reményünk is csüggedni kezdett. Ha valaki, végső biztatásul, Pétert és Pált említette, már arra is úgy tekintettünk, mint aki szépet álmodik. A szemünk bársonya alatt csak a lila szín borongott, s abban a borongásban rongyosan húzta Péter és Pál a lovát, ámbár más esztendőkben vágtatva jöttek egymás mellett, s csillag helyett pipacsot rúgattak a lovaikkal.
Amikor a hajnal fájához mégis odakötötték azt a két gebét, azoknak mindjárt abrakot kértek s maguknak ennivalót. Mondtuk, hogy abrakot nem adhatunk, mivel az abrak mi vagyunk magunk; őket azonban tehetségük szerint megvendégeltük. Nem nehezedtek el azonban a vendégség után, s így nem is dőltek álomra, hanem tőlünk kérdezősködni kezdtek. Amit lehetett, azt kurta szavakkal megmondtuk neki, de közben bizony oly nagyokat hallgattunk, mint a szegény gyümölcsfa, amelyiken csak egy-egy gyümölcs van, imitt-amott.
Így múltak a napok.
S amilyen az ember, már kezdtük is megszokni az egyforma és örökös bajt, ami olyan volt, mint az árva pusztaság. Vagyis, ha végig tekintettünk rajta, csak az árva nyomorúságot láttuk, ameddig csak leborult a végire az ég. Eszünkbe sem jutott, hogy a szomorúságnak ezen a pusztáján még hegy is emelkedhetik valamikor.
Pedig a hegy titokban már emelkedett.
Az egerek ugyanis kezdtek elszaporodni.
S úgy mondom, ahogy van: mi is elkövettük azt a balgaságot, hogy az elején nem sok ügyet vetettünk az egerekre. Szívesen gondoltunk arra, hogy a szokott mértéket számban talán nem is haladják túl, csak éppen fürgébbek, mint máskor. De hát az adószedők és a fináncok is fürgébbek voltak, mint máskor; s úgy hittük, hogy az egerek is csak azt csinálják, amit azoktól látnak; s majd elmennek, ezek is, azok is.
S ez csalt meg minket, ez a gondolat.
Mert az egerek bizony nem csalóka dolgot műveltek, hanem szaporodtak, sebesen. Annyira féket vesztve szaporodtak, mintha a föld undorodásában éjjel-nappal csak egeret bökkedezett volna elő; vagy mintha a derült égből egyéb nem potyogott volna, csak egér. Hamarosan tele lett likkal mindenütt a föld, s ahol elhaladt az ember, ott minden lik használatban volt: az egyiken iramlottak bé egymás után, s a másikon jöttek kifelé. Cincogott már az egész határ; s a rozstáblák, mintha gyenge szellő rezegtette volna, úgy inogtak mindenütt.
Igen, mert az egerek rágták a tövén!
Node, akkor már a riadalom is nőni és terjedni kezdett az emberek között. Némelyek gyorsan aratni kezdték a gabonát, s menekítették; mások büdös kővirágot törtek, s annak porát az egérutakra szórták, vagy csipetnyi mértékben is likakba eresztették. Bottal is verték őket, ami nagy mulatság volt a gyermekeknek, akik játéknak tekintették az elemi veszedelmet. Akadtak olyanok is számosan, akik nemcsak maguk mentek a csatába, hanem vitték a macskát is a tarisznyában, s nemkülönben a kutyákat, ha nem is tarisznyában. A macskák azonban mind gomolyagra híztak három nap alatt, s kezdtek elnyúlni a napmelegen; s bizony beléuntak a kutyák is az aprózásba, s kivetett nyelvvel és nagy babasággal szemlélték az egerek lakodalmát.
Mi pedig hümmögtünk; tehetetlenül; s csak a méreg és a rettenet váltakozott bennünk, hogy nem tudunk diadalt venni az egereken, akik egyre sokasodtak. Némelyek azt mondták, hogy hagyjuk is abba a harcot, hadd legyen, ami lesz. Mások azonban hallana sem akartak arról, hogy a lelkünkben is letegyük a fegyvert.
– Gyűlést kell egybehívni! – mondta valaki.
Hát jól van, gyűlésbe sereglett a falu népe, hogy mit lehetne csinálni. Az egyik is szólt, s a másik is szólt valamit; s addig csobogott és hömpölygött a beszéd, amíg két pártra szakadoztak az emberek. Az egyiken levők úgy vélekedtek, hogy forduljanak az államhoz, hadd küldjön rögtön egy egérirtó tudós embert; a másik párt azonban úgy gondolta helyesebbnek, ha Istenhez folyamodnak, mint ahogy őseink is tették, elemi veszedelmek idején. Az egyik nem engedett; s a másik nem hagyta magát. Amikor a fenekedés már a legnagyobb volt, felállt a megyebíró, s azt mondta:
– Emberek!
Mindenki elhallgatott, mert a jámbor öreget, mint az egyházközség fejét, tisztelettel övezték. S a megyebíró így folytatta:
– Mind a két oldalon igazságot látok. Éppen azért azt mondom, hogy menjünk el Bodza Pálhoz, aki tudós elme is, nemkülönben istenes ember.
No, jól van, ebben megegyeztek.
S öt választott emberrel mindjárt el is indult a megyebíró, hogy Bodza Pált felkeressék, s tőle az egerek dolgában tanácsot kérjenek. Magukba szállva, szótlanul mentek, végig a falun, s majd egy kicsi utcán keresztül a gyümölcsösdombok felé. Ott lakott, kopogó egyedül, az a nyugdíjas Bodza Pál, aki rabkísérő katona volt valamikor, s majd irathordozó a törvényszéken. Egy fekete szalmakalapban éppen ott üldögélt a diófa alatt, amikor az egeres emberek megérkeztek. Leültette őket Bodza Pál, akinek nagy, csavaros bajusza volt; s várta, hogy ebből a dologból ugyanbizony mi lesz. Neki is szánakozott hamarosan a megyebíró, aki tudta, hogy Bodza Pál azt szereti, ha profósznak tisztelik őt.
– Hát, profósz úr! – kezdte felemelt hangon. – Nagy baj van.
Mivel Bodza Pál, mint afféle mutatós ember, szeretett szólás-mondásokkal élni, okosan így szólt:
– Kicsiből lesz a nagy.
Ezzel a mondással a szájába is adta a megyebírónak a szót, mert hiszen két egérből lesz csakugyan a sok egér. De a szaporodásban még a valóságot is legyőzte az okos öreg, mert percek alatt millió számra szaporodtak a szavaiban az egerek, s olyan pusztítást vittek véghez, hogy a gabona után már őket is szinte-szinte enni kezdték.
– Aki Istenben bízik, nem csalatkozik – mondta Bodza Pál.
– Egyfelől – folytatta a megyebíró. – Másfelől azonban azt is gondoltuk, hogy a profósz úr, okos ember lévén, valami orvosságot tudhat az egérveszedelem ellen.
Csend lett.
Az emberek várták a szót, Bodza Pál pedig magába merülve bólogatott. Istenem, mit kéne csinálni! Mert ha nem mond valami hathatós orvosságot, akkor leesik most a magasból, s odalesz a profószi tisztelet, nemkülönben az okosság. De az egerek irtására olyan módot sem javallhat, ami az ő lombjait verje le, ha nem sikerül.
Végre megcsillant a szeme, s így szólt:
– Veszünk egy aranyegeret!
Megriadtak az emberek, hogy még Bodza Pál is szaporítani akarja, ha aranyban is, az egereket. De hát, gondolták, egy ilyen okos ember tudni fogja, hogy mit beszél.
– S azt minek? – kérdezte mégis a megyebíró.
– Körülhordozzuk a határon, körmenetben – szólt Bodza Pál.
Hát ez csakugyan mond valamit, gondolták az emberek, mert hiszen a dologban benne van az ijesztési tudomány s az Istenhez való folyamodás ugyancsak.
– De hamar! – mondta is az egyik.
Béfogta hát a megyebíró sebesen a két lovát, hogy induljanak is késedelem nélkül a városba, ahol megvásárolják az aranyegeret, vagy ha kifogyott volna az eleven egerek bősége miatt, akkor megcsináltassák. Epedve, hogy szerencsés legyen az útjuk, sokan körülállották a szekeret, amelyre Bodza Pál is fellépett, s okosan leheppent a megyebíró jobbja felől. Már indítottak is a lovak, amikor a profósz váratlanul felkiáltott:
– Hó, álljunk meg!
– No, mi baj? – kérdezte a megyebíró.
– Minta nélkül nem mehetünk! – szólt Bodza Pál.
S igaza volt neki, mert aranyegeret a boltban aligha fognak találni; ha pedig az aranyművesnél kell azt megcsináltatni, akkor üdvös lesz egy valódi egér, amelyikről a mintát levegye a mester.
– Hát akkor fogjunk egyet! – mondta a megyebíró.
Régen volt, amikor a mi falunkban az emberek egeret fogtak, kivált a korosabbja. Most azonban, szükségben is lévén, újabb serkentést senki sem várt, hanem egérfogáshoz láttak valahányan. Sokon a csűrökbe mentek, mert azt gondolták, hogy ott lehet a legkönnyebben egérhez jutni. Ismét mások a kertekbe, ahol hevert némi gabona; de voltak olyanok is, akik a pajtákba orozkodtak bé, vagy éppen felmentek a szuszék mellé a házpadlásra. Vagyis mindenki lesben állott valahol, s hegyezte a szemit s a fülit, hogy rögtön lecsaphasson a kalapjával, amikor elérkezik a pillanat.
Bodza Pál és a megyebíró a szekér mellett várták az eredményt, hogy menten indulhassanak is, mihelyt hozzák az egeret.
De késlekedtek hozni.
Egy félórát is vesztegeltek már.
Mégiscsak furcsa, gondolta Bodza Pál, hogy a falut eszik meg az egerek, s egyet mégsem tudnak fogni! Ügyetlenkednek nyilván, vagy pedig kényesen visszahőkölnek, ha kéz alá megy valamelyik játszi egér.
– Huncut állatok – mondta a megyebíró.
– Ki keres, talál – felelt Bodza Pál.
Hát ez szólás-mondás volt ugyan, mit a raktárából okosan választott a profósz; okosan, mert olyanformán hangzott, mintha bugyuta lépségnek tartaná a falu népét. A megyebíró egy kicsit szívére is vette a fátyolos bizonyítványt, s leugrott mindjárt a szekérről, hogy ő a késedelemnek a végire jár. Egyik helyről a másikra ment, s mindenütt serkentette az embereket, hogy csak rajta, van egér bőséggel, s mintának lenni kell! Serkentek is az emberek, leselkedtek szemfüles módon, likba néztek, és ügyes csalfasággal cincogtak is. De huncut az egér, s a veszély foltjairól nevetve szaladt el valahány. Úgyannyira, hogy némelyek már tréfára váltották magukban a buzgalmat, vagy éppen a dühösséget. Az egér is olyan, mondta az egyik, akár a pénz, ami örökké odamegy, ahova nem kéne; a másik lelkiből fogadkozott, hogy macska sem lenne semmiért; a harmadik pedig elbeszélte, hogy neki három kedvese volt legény korában; de a hármat együttvéve sem leste annyit, mint mostan egy egeret.
S Bodza Pál is, a hosszú várakozásban, már igen fészkelődött a szekéren. Mindjárt leszáll, berzenkedett magában, s elmegy haza. Jobb a diófa alatt, abban a békességes csendben, ahol az Isten megrostálja a jámbor értelem gondolatait, hogy a rosszak kihullván, a jók a rostában maradjanak.
– Ki mit főzött, egye meg! – durrant meg egészen.
S már éppen mozdult is, hogy leszáll és hazamegy, de éppen akkor, s nagy diadallal, megérkezett a megyebíró, kezében egy eleven egérrel, két újjal fityegtetve, nyakszirton a bőrénél fogva.
– Imhol, a minta! – mondta boldogan.
– Ki keres, talál – bólintott Bodza Pál.
Hamar egy uborkás üvegbe belé is tették az egeret, s a megyebíró, magasra emelve, körülhordozta az üveget, hogy mindenki lássa a mintát, s örvendezzen. Nagy is lett erre a bizakodás, s annak a párája mind Bodza Pál felé szállt, aki mosolyogva az ölébe vette az egeres üveget, s nagy hangon így szólt:
– A nép szava Isten szava!
A nagy zajongásban a megyebíró is felszállt a szekérre ismét, s a lovak elindultak.
– S aztán az egér kinek a költségire lesz? – kiáltott utánuk valaki.
– A falu költségire – felel vissza a megyebíró.
– S ha nem használ?
– Akkor eladjuk.
Hát az úgy jó is lesz, gondolták az emberek, miközben tovazörgött a szekér. Talán még nyernek rajta, mert ha sikeredik az irtás, akkor az aranyegérnek egyszerre felszökik az ára. Az irtásnak pedig sikerülnie kell, mert ha Bodza Pál mond valamit, akkor ő mond valamit.
Emígy buzogtunk hát, s várakoztunk nagy reménységben. Lassankint azonban a szivárvány zöld színe kezdett halványulni, mert a nap leszállt, s a szekér még nem jött vissza.
– Éjjel önti az aranyműves! – mondta valaki.
S igaza is lett neki, mert elmúlván virrasztásban az éjszaka, a szekér csakugyan megérkezett. Nagy rivalgással fogadtuk őket, s türelmetlenül sokan azt kiabálták:
– Hol az egér?
Bodza Pál leugrott a szekérről, s a jobb kezét a zsebébe mélyesztette, mintha azt mondta volna, hogy: no, várjatok, mert cukrot hoztam nektek. Aztán egy gyönyörű skatulyát húzott a zsebéből elő, fekete bőr volt a burkolata; s ahogy felnyitotta a skatulya fedelét, hát csakugyan ott feküdt az aranyegér! Egyszerre mindenkinek fülig futott a szája, s egyik fej a másikat nyomta félre, csakhogy jobban láthassa az aranyban megörökölt rágcsálót, ami igen tündökölt, legkivált a farka.
– S most mi lesz? – kérdezte valaki.
Bodza Pál a fekete szalmakalapot feljebb taszította a fején, majd azt mondta, hogy nem az egér vonja maga után a tervet, hanem a tervhez vették az egeret. Vagyis vasárnap reggel körmenetben megkerülik a határt, s abban a körmenetben körülhordozzák az aranyegeret.
Vasárnap reggelig még másfél napjuk volt a pusztító egereknek, de azt a másfél napot mindenki szívesen ráadta nekik. Szinte kellett is annyi idő, hogy mindent gondosan elrendezzenek. Egy öreg faragómesterrel hosszú rudat csináltattak, amit az öreg szépen kifaragott. Annak a rúdnak a tetejébe felszerkesztették az aranyegeret; s amikor eljött a magasztos idő, Bodza Pál magasra emelte maga előtt az egeres rudat, s úgy haladt a körmenet legelején. Két keze felől egy-egy lobogót vittek, majd a lobogók mögött a falu népe hömpölygött lassan, énekelve szebbnél szebb éneket s könyörögve hő lélekkel, hogy adjon az ég pusztító esőt és hirtelen halált az egereknek.
Körmenet után még meghallgatta mindenki a vasárnapi misét, s akkor hazament minden lélek. Megbékélve ültünk asztalhoz, magasztalván Bodza Pált, aki az egerekkel szemben védekezésbe vitte a népet. Délebéd után csoportokba verődtek az emberek, s miközben találgatták az eljövendőt, különös szél kezdett fújni, egyre erősebben; majd felhők jelentek meg, s csapni kezdett az eső.
Három napig fújt a szél.
S három napig szakadt az eső.
A negyedik nap pedig, körül végig az egész határban, már nem lehetett egyetlen egeret sem látni. Örömben úszott az egész falu, s hála övezte Bodza Pált. De nem is maradtunk adósok neki, mert a megyebíró lakomára gyűjtötte az embereket, hogy a profósz fejére rátegyék a dicsőség koronáját.
Vagyis neki ajándékozták az aranyegeret.
Amikor vége lett a lakomának, már úgy keresztben állt a Bodza Pál szeme, hogy szinte ölben kellett őt hazavinni. De szerencsésen hazavitték, az aranyegerével együtt. Őt szépen lefektették, a tündöklő egeret pedig az asztalra tették, a skatulya tetejére, hadd uralkodjék éjjel is onnét.
Aztán csendesség borul a falura.
Másnap azonban, valahonnét idegen faluból, emberek jöttek, akik elbeszélték, hogy őket is megtámadták az egerek nagy sokaságban. Ha tehát istent ismernek, adják kölcsön a védelmező aranyegeret, ők a használatot bő kézzel megfizetik.
– Mi nem adhatjuk – mondta a megyebíró.
– Hát ki?
– Csak Bodza Pál.
Hát elindultak, hogy az egerek ostorát felkeressék, s véle az alkut valahogy megkössék. Amikor az ajtóig érkeztek, már ott künn levették a kalapjukat, hogy a tisztelet hathatós legyen. De ahogy beléptek a szobába, egyszerre meghőköltek valahányan. Meg, s az irtózat is megütötte őket, mert az egerek áradata öntötte el a szobát! Ugráltak hegyin-hátán ezer és ezer számra, cincogva hullámoztak és marakodva gomolyogtak. Ott feküdt az aranyegér is az asztal tetején, szégyenbe dőlve a cincogó árban; s ott feküdt az ágyban, az egerek bosszús leple alatt, holtan Bodza Pál, kiben már nem volt annyi hit és okosság, hogy feltámadjon. S az pedig kár, mert okulván a történetből, nyilván elmondta volna az embereknek, hogy az értelem tanyáján úgy rágcsál a babona, akár a termőföldeken az egér; s hogy varázsnak csak rozsda a csalfa arany.

-- próza

Nincs hozzászólás to “Tamási Áron: Aranyegér”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)